Magyar klasszikusok1. részA naplóíró könyörtelen megsemmisüléseDárday István
Dárday
István a szociográfiai és kritikus szemléletű Budapesti Iskola vezéregyénisége,
a Társulás Stúdió alapítója. Naplója részleteiből a Tükröződések (1998) bürokratikus
akadályokba ütköző létrejöttét követhetjük.
A Tükröződések
az ezredvég filmje. Szokatlan, szabálytalan a narráció és a megformálás is.
Víztükörré változik a vászon, amelyben tünékeny szépséggel, de torokszorító
valószerűséggel tárul elénk egy Csernobilban megfertőződött, haldokló férfi
visszaemlékezésein, emlékein, álmain keresztül a XX. század. Az experimentális
képi világ, a filozofikus fikció,Velence, Csernobil és New York - minden adott
a nagyszabású műhöz. Dárday István naplórészletei betekintést engednek a
különös film nem kevésbé rendhagyó születésébe.
Tóth
Klára
1996
január 6. szombat
Az elmúlt időszak a legkeményebb szervezéssel telt
el.
SIKER ÉS DRÁMA a piacgazdaságba való áttérés időszakában.
Három éve adta be a stúdió először a jelen mélyáramlataival foglalkozó
sorozattervet, de senki nem vette komolyan. Úgy tett az MMA, mintha be sem lett
volna adva.
Három év telt el; s miközben a rendszerváltás alapvető
– megörökítetlen – változásai zajlanak, inkább csak, tv-szerű,
felszínes-itt-ott értékes – valójában mégis szánalmasan silány képet rögzít
magáról a kor – s az elosztással látszólag demokratikusan megbízott
felhatalmazottak, hamisan felkent, vak papok módjára egyre őrjítőbb ceremóniamestereket
szerződtetve igyekeznek egy elavult, önmaga dugájába dőlt status quo-t védve, a
lényeges törekvéseket elhárítani.
Kivonult az orosz hadsereg, anélkül, hogy bárki ezt
a történelmi eseményt – apró részleteinek felkavaró mozzanataival, a kaszárnyák
feldúlásától, a hadifelszerelések kiárusításáig, az itt hagyott szeretőktől, a
lelkek mélyén a hazától való rettegésig, ahová vissza kell térni, – kamerával
rögzíthette volna.
Aztán a „honvágy” visszahozta őket, most már egyenruha
nélkül, csakúgy jöttek, mint szerencsétlen túlélők, vagy elvetemült
maffiatartozékok: közben bevonult az amerikai hadsereg…
Mindebből semmi nem marad, csak a száraz bemondók,
lelketlen, hazug kommentárjaira emlékezhetünk. S így válik nyomtalanná minden,
a privatizációba csomagolt rablás, a pártok harcába elrejtett
ország-gyilkosság, a tőke rafinált menedzselése a becsapott, elandalított sokak
emberi létezésének feláldozása árán.
Úgy tűnik, a szívós munka idén el tudja mozdítani a
holtpontról a pályázatot. Kovács, Herskó, Zsigmond, Kopper, Wilt, Dárday,
Szalai, Czencz szinopszisai konkrét terveket takarnak. Detre, Schiffer, Jancsó
mintha taktikáznának, de egy következetes menetben bízni lehet egy olyan összeg
megszerzésében, amely már garantálhat egy fordulatot. Nem a stúdióról, nem is
elvekről, inkább a lelkiismeretről van szó, bár humorral, meggyőződésem, még
többre lehetne menni.
1995
december 30. szombat
Hosszú idő telik el fekve, mozdulatlanul: kint hó
és virradat. Annyi rétegben mozdulnak el a gondolatok – megőrzésük képtelenség,
csak valamelyik szálon lehet elindulni, a többi: bántó, kellemes, nyugtalanító
és izgató, titokzatos és titkolni valónak tűnő – csak az emlékezés bizonytalanságában
változik, alakul, terjed, majd ezután tovább; a napló számára odavész…
Erzsi (Szalai Györgyi nővére) jótette folytán két
napra kiszabadulunk onnan, ahová a visszatérés a magunk akarata szerint
elrendeltetett. A százévesek (Dárday István édesanyja és nagynénje – A szerk.) kicsit idegeskednek, de
nyugtalanságukban már formálódik a kiszolgáltatottak beletörődése. A terv az volt,
hogy a Balatonon alszunk, megnézzük a NATO-t és Koncz Csabát (fotóművész, zenész,
képzőművész, biokertész, hangszerkészítő; 1967-1992-ig Nyugat-Európában élt.)
Az indulás, szokás szerint csak délre sikerül.
Balatoni ház. Aknában talajvíz. Mire megebédelünk a tornyos vendéglőben,
3.800-ért, a konyhában hőség van és nyakunkon az alkony. (Tóth) Klári ötlete,
menjünk aludni Konczhoz; a gyerekek tomboló örömmel kapnak rajta, én
hülyeségnek tartom, de Tom és Din miatt azonnal indulunk, mert irtó fontos,
hogy amire két éve képtelenek voltak, hogy Koncz házában aludjanak, az most önszántukból
megtörténjen.
Koncz háza olyan, mint egy végvár a semmi szélén.
A speciális koordinátában elhelyezett végletek
egymásba helyezésének abszurd kis múzeuma. Egy kevés a kelet-európai
hagyományból, szolid nyugati csúcstechnikák, paraszt barokk és a feledésből
visszacsalt, ismét új funkciókba helyezett praktikumok gondos
összevisszaságban, s mindennek mélyén, az áthatolhatatlan lepellel letakart
magány.
Tom, Din, K. lefekszenek a nyolc fokos szobában, mi
a konyhában beszélgetünk. Furcsa, hogy nem érzi a magyar valóságban tekergő
gyújtózsinórokat – védi és elfogadja a sajtót, szidja a magyarkodókat, anélkül,
hogy különbséget tenne a magyarság megmaradásáért küzdők és a kóklerek,
nacionalisták között. Konrádot hősnek látja, Szelényiről nem is tudja, hogy
kicsoda. A Bader-Meinhoff csoportról is beszélgetünk. Ha Konczról érdemes lenne
regényt írni, az lehetne a címe: A KÍVÜLÁLLÓ.
Ez az időben álló, végvári indóház a gondolkodás
teljesen különleges gócpontja, a „megálmodott” – lényegi megfogalmazódások
helyszíne lehet, de a különcség apró petárdái észrevétlenül aknákká
lényegülnek, s maguk alá temethetik az egoizmusban megrokkant alkotó rendkívülit,
akire így is büszke lehetne az ország, ha tudná, hogy van. Vajon mennyi időre
van szükség, hogy felfedezzék?...
A NATO-kirándulás elmarad. Klári ragaszkodna hozzá,
hogy Kaposvárra menjünk, de értelmetlen, formális kipipálása lenne egy
történelmi korszakváltás helyszíni szemléjének, amelynek felszíni jelenségei
sötétben úgysem láthatók.
Hazafelé a kocsiból, távol az úttól különös
szoborcsoport, a semmi kellős közepén állnak. Furcsa tájon telepedett meg a
filmes világ. Felnőni ehhez nem sok embernek van meg az esélye közöttük.
1995 augusztus 21. hétfő
Számomra a filmezés mellett, nagyon fontos az írás.
Először is segít tisztázni, mit gondolok a
dolgokról, másokról, magamról és a világról….
Ezen túl örömöt okoz, hogy sikerül megfogalmazni,
amit magam s mások számára fontosnak tartok.
Nem úri passzióról van szó, hanem alázattal és
érzelmekkel teli elmélkedésről, ami több mint egy kedvtelés, de nem kevesebb,
mint a szabadon eltöltött élet kötöttségeinek nyilvánosságra szánt elemző
rajzolata…
Persze nem azért ír Naplót az ember, hogy mások
feltétlenül elolvassák… Ez az emberben egy öröktől fogva élő önkifejezési vágy,
de úgy kell írni, hogy azt bármikor mások is olvashassák, vagyis az írás
ugyanolyan felelősségteljes dolog, mint maga az élet….
A jó napló véleményem szerint a naplóíró és a világ
lenyomata s ha ez a lenyomat hiteltelen vagy hazug…. akkor szerintem fuccs…!
Nem könnyű helyzet…
Komoly kockázatokat is vállalni kell…
Ha valakinek nincs érzéke ráérezni önmagára, vagy a
világ folyására, komoly kudarcok születhetnek…, mert ahogy telik az idő, úgy
módosulnak a világ dolgairól vallott nézetek vagy változnak maguk a dolgok is s
ha valaki fél az önleleplezéstől vagy nem látja tisztán az összefüggések
labirintusában – merre tart a világ, a hamisítás csapdájába esve végül is
tökéletesen megsemmisíti önmagát…
1995 szeptember 5. kedd
SZÁZ PICI LEVÉL
Töredékek a hétköznapoktól a filozófiai démonokig
52.
szobánkban
dísztelen ruhák
az ágy
a mi intim
birodalmunk, ahol egyenlők lehetnénk:
de nemünk
elválaszt.
mozdulatainkban
hiábavalóság és gyönyör
piciny és hatalmas, szomorúság,
öröm
érdes, selymes és recés,
kapzsiság, közöny,
megrendülés és hiány
titkok lelepleződése
sakálok állják
körül a közös szentélyt
a komfortos
szennyes kosárban gyűlnek
levetett
lángolásaink.
Fölöttünk
megfutamodott felhők
És hunyorgó csillagok;
Csak tudjuk – hogy
vannak
Eltakarja (előlünk)
a tető
A kertkapun túl
lelkekre alkuszik a tőke
Reklámszagot röpít
ablakunk felé a szél,
Mely a mindenségre
nyílik…
Suhan bennünk a
visszafordíthatatlan.
NE ÉLD A ZAJT
ZENÉNEK ZAJNAK A ZENÉT
Fény, szépség, haza
Belül kottázatlan
hangjegyek…
Petneházi rét, Kisterasz.
1996
január 18. péntek
A pályázat befejeződött. A stúdióból mindenki
olyan, amilyen… Visszaidézhetetlen napok és történések. A hajnali indulások, az
„elnöki” szoba különleges díszlete, a pályázati kiírás abszurditása, a
fel-felbukkanó Altorjay, a villám gyorsan megírt szinopszisok, bevezetők, levelek
a kuratóriumhoz, „mérleghamisítások”, „a szent cél” érdekében mind-mind száz
szálon burjánzó futónövény, színház és játék – tétre, befutóra. Mindez véresen
komoly dolog is lehetne, ha lenne az egészben valami halvány kihívás; ha nem öt
kuratóriumi tag szerencsétlen rögeszmés, érzéketlen görcsösségéről lenne szó,
mely minden szellemi távlattal és nagyvonalú áttöréssel szemben úgy viselkedik,
mint a hullámtörő gát, zöld tengeri mohával, algákkal, nyálkákkal bevont
évszázadok alatt is alig mozduló szikladarabjai.
Persze talán igazságtalan végletről van így szó, hisz maga a struktúra termelte ki ezeket az
ítéletre vállalkozni merő, magabiztos teameket, akiknek tagjai – elméleti
eszmefuttatásokon kívül – alig ismerik ennek a kegyetlen információs
forradalomnak s következményeinek valóságos összetevőit, s a horizonton nem is
látnak mást, mint amiben leélték saját életüket, s ez pont elég masszív és áthatolhatatlan
fal előttük, hogy totálisan elfedje előlük a jövőt: lehetőségeinek veszélyeivel
és szépségeivel, realitásaival együtt.
Konzervatív beton, klikksztaniolba csomagolt
látszatesztétikum és szakmai fensőbbség tudat, áporodott pártszívet leplező palástban
trónoló egzisztencia preferáció.
A százévesek – Tanti és anyám – nehezen tudják
belehelyezni magukat a félelmetes éjszakába. A szoba két szemben lévő falától
kissé elhúzva egy nagyobb és egy kisebb támlás rekamié, melyben szikár, csontos
merevségben próbálna összegömbölyödni a test, hogy védeni tudja a lelket, de a
hajlékonyság gyönyörűsége már a múlté, minden mozdulat sziszifuszi kőgörgetés,
nincs többé enyhülés.
Az ágyak mellett a kis asztalon egy-egy éjjeli
lámpa. Széket próbálok tenni a kettő közé, hogy egyik se bántsa a másik szemét.
Ez már tiszta geometria. Ha a két fej, a két lámpa úgy tudnak egyvonalba
kerülni, hogy a közéjük elhelyezett szék támlája útját állja az egyenes irányba
terjedő fénynek: győzelem.
Mindez hosszú idő… éjfél elmúlt, most már mindenütt
sötét van. Kint kutyák vonyítanak, hosszú elnyújtott ugatásuk életteli
nyugtalansága és kozmikus varázsa átterjed a sötétben álló házra, mintha
kívülről magam is jobban látható, érzékelhető lennék, de elfáradok…
1996 január 24. csütörtök
Országos havazás. Tom-Din itthon maradnak.
Felrémlenek a régi szénszünetek; erről eszembe jut egy évzáró utáni délelőtt a
Tolbuhin körúton – talán a legérzékletesebb emlék – olyan erős illata volt a
levegőnek, amilyen még soha… csak később jöttem rá – a szabadság illata volt.
Talán az első pillanat, amelyik feltűnt. Aztán ez a ritka érzés lassanként
ismertté vált.
A szabadság illata hihetetlenül fontos…
1961 Tihany. Motel előtti „plage”
Szeptember eleje van – Miskolcon várnak a
kohómérnöki szakon…
Órákon át fekszem a fűben, ferdén süt az őszi nap…,
fantasztikus érzés.
Még három hétig maradok Tihanyban.
A leendő kohómérnökök nélkülem kezdenek, én pedig
örökre távol maradok ettől a füstös, halálra ítélt műszaki borzalomtól.
1996 március 4. hétfő
Kinőttem a szobámat.
Illetve a meghatározás pontatlan és pongyola – már
beköltözésem idején kisebb volt annál, hogy az a tengernyi dolog, amit nap, mint
nap kézbe kell vennem, elférjen benne. Vagyis nem méretről, annál sokkal komplikáltabb
dologról van szó.
Már az építkezéskor eldöntöttük, hogy a háznak ezen
a sarkán – a heggyel szemben – lesz a szobám. Amióta itt lakunk, még mindig
előfordul, hogy az erdőn, útban hazafelé valószínűtlennek tűnik, hogy a nagy
álom megvalósult – a Szakadék utcára fordulva azt érezhetem: hazajöttem s azt
csinálom, ami a dolgom: most a Velence-film.
A túlzsúfolt szobában három asztalon töméntelen
irat, az ágyam mellett pici kerek asztal nagy halom befejezésre váró könyv –
olvasás alatt… Én mindig több könyvet olvasok egyszerre, melyik este melyiket…
ezek itt mind arra várnak, mikor végzek már velük… Hamvas Scientia
sacra II.; Bónis Ferenc: Himnusz-tanulmány; Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa,
nemzetek, kissebségek, Hankiss: Himnuszok…
Camus: Az első ember; Alvin Toffler: Hatalomváltás; Al Gore: Mérlegen
a Föld; Lester R. Brown: A világ helyzete; Szántó Lóránd disszertáció;
Buñuel napló; Balassa Péter: Majdnem és talán; Kierkegaard: Félelem
és reszketés; Szelényi – Konrád: Az
értelmiség útja az osztályhatalomhoz.
A földön iratrendezőnek használt kartondobozok, a
kétszemélyes ággyal szembeni ablak mellett hatalmas térkép: Laguna Veneta.
Egy hete vehettük meg lent a forgatáshoz a
motorcsónakot… Velencét csak az ismerheti, aki a vízről nézi a csodát. Nem
vízről forgatni filmet a cölöpökre épült városban?
Lehetetlen!
Laguna Veneta.
Az ágy fölött, régi szekrényoldalakból összetákolt polc,
iratrendezők, dossziék, orosz szamovár, kék, fekete, furcsa formájú üvegek, gyerek-rajzocskák,
festmények, kétkötetes valutatájékoztató a világ összes fém és papír pénzének
hű rajzolataival, fenyőtoboz Lido di Volanóból, fotón Szalai, Vitézy, Dárday,
Wilt, Pap – a Nevelésügyi sorozat idejéből, Francesca Neri meztelen mellekkel,
aki hosszú ideig a Velence-film főszereplő jelöltjeként élt képzeletemben, míg
egy olasz filmben Györgyi meg nem látta – telefonon szólt, hogy nézzem a tévét
– oly pocsékul játszott, hogy könnyű
búcsút vettem tőle örökre.
Persze csak jelölt volt, s valójában komolytalanul
viszonyultunk hozzá, azzal a kettősséggel, amivel az egész Velence-filmhez – ehhez
a számomra oly egyértelműen leglényegibb evilági törekvéshez, melyben Györgyivel
sokszor nem tudtunk azonos hullámhosszra kerülni – s emiatt a külső, anyagi
akadályok gyakran keveredtek össze a belső hullámtörő viták inspiráló vagy
éppen visszahúzó erejével: s máig is gyakran fékezik a megvalósuláshoz
szükséges roppant energiát….
Megalázó, ostoba közegben mozog a Velence-koncepció.
1996 tavaszán vagyunk; az elkészült filmek bizonyítják: 3-4 éve nincs átfogóbb,
mélyebb filmes koncepció a placcon – pénzt mégsem adnak rá, csak csepegtetik -
az első milliót, még ’94 tavaszán adta a Duna TV- s lényegében ez a kiszolgáltatottság
legtöbbször a mű halálához vezet…
LAGUNA VENETA.
Ékszer és mocsok.
A világ tizennyolc bugyra.
Európa végnapjai: új korszakokról álmodó zsenik…
Van itt a levegőben valami.
Valami egyértelmű átlényegülés… ami azonban
megfoghatatlan; valami, aminek a lényege nem csupán FÖLDKÖZELBEN zajlik…
Talán átlényegül a világ.
Talán csak pusztul…
Ki merné állítani, hogy látja a jövőt?
Talán nem is történik más, csak az, ami a nagy
korszakváltások idején természetes, de én vitába szállok magammal, mert
valójában azt érzem – itt a még sohasem volt egybeesések kibontakozási
konfliktusairól van szó….
1996
május 24. péntek
Tegnap elért hozzám a végpont.
Ez a nem kívánt, de korántsem váratlan találkozás a
Kinizsi utcai kertmoziban jött létre… Nem volt benne semmi patetikus; a végpont
egyszerűen csak megjött a maga egyszerű, kíméletlen, visszafordíthatatlannak
tűnő zsarnoki módján.
A végponttal való találkozás roppant összetett
jelenség – jelenléte szinte észrevétlen, az ember sokáig valójában tudomást sem
vesz róla, csupán érzi, hogy testét-lelkét átjárja valami baljós, kiszámíthatatlan
természetű, egymástól nem elválasztható ellentétes érzetek halmazában bujkáló veszedelem,
mely valószínű jelenlétével senkit sem egyformán lep meg…
Ülünk az idő pusztulásában úszó – nem rossz
hangulatú kertben – Fehér Gyuri, Wilt Pali, Szalai Györgyi. Már ismert sztorik
közben esett szó a dokumentumsorozatról és a Szellemi Kollégiumról, mintha csak
összeszaladtunk volna két teniszparti, egy lovaglás, s néhány izgató flört
között, hogy megigyunk egy hűsítő italt.
Nincs egy ember, aki a közös célok és érdekek
megvalósításának támasza lenne.
Valószínű, hogy céljaink szigetként, egy
szétzüllött siker- és profitéhségben demoralizálódott társadalomban nem
megvalósíthatók… Maximum az összefogás segíthetne, melyben a mélyen átélt és
átérzett összetartozás-élmény, párosulva a körülményekhez való látszólagos idomulás,
célt soha szem elől nem tévesztő stratégiájával oldaná a másodpercenként termelődő
külső és belső konfliktustömeget, a fizetésképtelenség okozta megsemmisülés
veszélyt.
Összetartozást nem lehet szervezni, a szeretet nem
munkával létrehozható állapot, az érdekszövetség is roppant sérülékeny
„intézmény”, ha nem közös és egyenlő teherviselésre és konzekvens
stratégiakeresztülvitelre épül…
Ülünk a kertben háttérgondjainkkal – s fel-felbukkan
az elfojtott gond egy-egy pillanatra – hol ezen, hol azon az arcon.
Valószínű nem vagyok elég „óvatos”, valószínű olyan
dologra vállalkoztam, ami megoldhatatlan. Személyes összetartozás nincs, de
akkor mi van?
Nem vagyunk szabadcsapat, gerilla kötelék, elvek
szilárd hadivédelmezői, nem vagyunk párt… csak éppen ragaszkodunk kulturális
éntudatunkhoz, s nem bírjuk az agysorvasztást, a fogyasztói műtéti beavatkozások
sorozatát magunkon végrehajtani.
Ez az, ami összeköt, meg a nem éppen szegényes
fantáziánk, de ez az ellenkező pólusú világ elszánt erőivel szemben több mint
kevés… Lassú tempóban gyalogolnak keresztül rajtunk a piaci tényezők.
A növekedésbe vetett hit hókuszpókuszaiba csomagolt
rablás, mint a végsőkig totalizált világmegváltás egydimenziós kamikáze
reakciója… Ellensúly nélkül, mert a magyar értelmiség nagyobb része bedőlt a
történelem rétegesen egymásra rakott maszlagainak.
1996 november 26. vasárnap
Ébredés a szobámban.
Szemben az ablak, hó és fák, oldalt ködben a
dérlepte hegy…
Lehetne inspiratív is, de ha az életben csak hajsza
van, s nincs önfeledt szabad pillanat, akkor az csak annyi amennyi…
Lent a százévesek, a nagyszobában unokabátyám, az
ausztrál, még a háború közben menekült nyugatra, majd a messzeségbe.
Ami ma jó lehet majd, délben szánkózni megyünk
szemben a dombra, a határtalan fehérségben megtisztulhat minden, ami
percről-percre beszennyeződik.
Klári lemegy, kávét hoz magának, visszajön. Én már
korábban lent voltam, teát hoztam. A rádióban Makovecz, születésnapja
alkalmából beszél. Ő hisz benne s tudja, az erősek győzik a szenvedést, megaláztatást,
kisemmizést, hisz benne, hogy hamarosan megsemmisülnek a Senkik.
Klári verseket mutat. Orosz csaj, Marina Cvetajeva A királynő védelmére kötete. Belelapozok. Valóban brutális tehetség, brutális sors.
A „Marina” sokáig kedvenc slágerem volt, s egy
Marináért verekedtem életemben először és utoljára hatodikos koromban.
Fantasztikus barna loknijai voltak, nagy húsos ajkai, mindig sötétkék
szoknyákat és piros pulóvert viselt.
Mikor a hetedikessel verekedésre került a sor,
akkor éreztem először, vannak dolgok, amiket nem lehet megkerülni. Nincs
kitérés, meghátrálás, mérlegelés… Ez erőt adott, de keveset. Pocsékul vérzett a
pofám, s Marina hiába törölgette meg finom kis zsebkendőjével – én tudtam, hogy
vesztes vagyok.
Veszteni tudni kell, s aki tud veszteni, annak
esélye van, hogy győztes legyen.
Nehéz iskola, melyben a szerencse – ami valójában
homályos fogalom – döntő kiképző erő.
Klári cikket írna, de a hétköznap apró dolgai
könyörtelenek… Levesfőzés, ágytálazás. Az ausztráloknak pici szendvicsek.
Mi minden marad ki ebből a vasárnapi kora
délelőttből? Horn és a miskolci kongresszus, Kósa nagy szavai a rádióban, a
szakszervezetek, Fodor lemondott, Bokros nem, satöbbi, satöbbi. Kinyitnám a
laptopot, de nem érdemes.
A jegyzetek között a naplóírásról van egy hosszú
rész, talán kicsit (primitív), vulgáris és lapos, de a lényege
megkérdőjelezhetetlen: igazi naplóírásra csak az vállalkozhat, aki hivatásos
naplóíró, a naplóíráson kívül semmi dolga nincsen. Megfizetik.
A délelőttre tervezett szánkózás végül elmaradt.
Tomi állítólag beteg. Nincs vakító napsütésben szikrázó hó, nincs pici
felszabadult öröm, nincs a gyerekekkel együtt egy közös önfeledt pillanat,
amitől aztán már bármi kibírható – még a hat hete nálunk lakó ausztrál is a
feleségével.
1997
január 27. szombat
Éles korszakváltás van, amely tömegméretekben
szinte érzékelhetetlen, de még a kvalifikáltak sem érzik át a jelentőségét. Ami
fürdés közben oly tiszta volt, most
már csak szegényesen reprodukálható. Magyarország korábban a birodalomban
elfoglalt helyzete miatt a tisztánlátásra alkalmas pont volt a világban -mára
ez a helyzet megszűnt, innen csak a kivételesek tudják áttekinteni a dolgok
lényegét. Minálunk az éles váltás csak absztrakciónak tűnik, a fordulatot
elfedik a sajátos kelet-európai anomáliák, s úgy tűnik, hosszú-hosszú
változásról van szó, mely talán nem rendíti meg alapjaiban a világot, csak
módosít itt –ott valamit.
Parkok, aluljárók, terek, liftek és hidak.
Mindenki fülére szorítva a mobilját, átszellemülten
beszél.
Az információs társadalom apró, sugárzó szörnyetegei
hozzák-viszik a híreket. Ennyi érkezett el az utca emberéig. A filmesekhez
talán egy picivel több.
Közben a technokrácia Magyarországon is belovagolt
a hatalomba. Aki birtokolja a csúcstechnika legújabb eszközeit és vívmányait,
az az új tulajdonos osztálynak tudhatja magát; aki ezeket nem tudja megfizetni,
az egyszerűen nincstelen marad, mint annak idején például a földnélküli parasztok,
zsellérek.
Ez a századvégi, ördögi leszakadás alattomos
észrevétlenséggel lepi meg az eleve kiszolgáltatottakat, akik abban a mámoros
tudatban, hogy kényelmük soha eddig nem álmodott szintre jutott az infrasütők,
automata televíziók, mobilok, autócsodák jóvoltából – egyszerű átverés
áldozatai.
A művészetekben speciális a helyzet. Globálisan
kijelenthető – bár aprólékos elemzések
mindezt finomítanák talán –, hogy aki
nem birtokolja vagy nincs módja használni a csúcstechnika eszközeit, az eleve
nem képes korszerű művészi alkotás létrehozására, s ez az állítás egyben azt a
merész kijelentést is vállalja, hogy az elkövetkezendő kor művészeti termékei
ma még csak nem is sejthető formákat öltenek majd, anélkül, hogy megszűntetnék,
azt, amit az emberiség a korábbi évezredekben csak rövid korszakokra volt képes
kiiktatni a történelemből.
A fő ellentmondás a jelenben, hogy e lehetőségek
olyanok kezébe vannak, akik nem ismerik az új alternatíváknak a művészet
szolgálatába állításának módját, mert fogalmuk sincs szakralitásról, univerzumról, művészetről.
(Folytatjuk)
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|