Háborúk, vérmezőkFilm és történelem: GallipoliAz ártatlanság elvesztéseZalán Márk
Peter Weir
háborús klasszikusán nem fogott az idő: negyven év elteltével is élvezhető,
meghökkentő és aktuális darab.
A
hetvenes évek elején felbukkanó ausztrál új hullám egyik legfontosabb vívmánya
volt, hogy alkotóik nemcsak végérvényesen feltették országukat a filmművészet
világtérképére, hanem évtizedek óta kibeszéletlen társadalmi problémáikat
helyeztek előtérbe, és dolgozták fel, elsősorban a huszadik század eleji
történelmi múltjukat. Peter Weir Gallipolija e tendencia csúcsfilmje,
mely négy évtized után is friss, jelen korunk közállapotaival több pontján
azonosságot mutató alkotás. Weir műve sokkal komplexebb annál, mint hogy
egyszerű háborús filmnek tituláljuk. Annak érdekében, hogy valamennyi rétegét
feltárjuk, három, egymással szorosan összefüggő szempont szerint érdemes
megközelíteni: egyrészt az ausztrál történelem, másrészt a fő narratíva, a
felnőtté válás mentén, illetőleg maga a rendező, Weir szerzői kézjegyei
alapján.
ANZAC-nap
1915
kora tavaszán az Antant betört az Oszmán Birodalomhoz tartozó Dardanellák
területére, hogy hadihajóik számára megnyissák a tengerszorost. A szövetségesek
gyors győzelemben reménykedtek, ez azonban elmaradt, mert a törökök kemény
ellenállást tanúsítottak. A britek ezért szárazföldi támadásra kényszerültek,
melybe már ausztrál és új-zélandi katonák (ANZAC-csapatok) ezreit is bevonták,
a partraszállásra pedig április 25-én (mely Ausztráliában azóta háborús
emléknap) került sor Gallipolinál. A harcok hónapokig elhúzódtak, és ez alatt
több ezer ANZAC-katona esett el. Gallipoli ostroma nemcsak a katonák felesleges
halálának, hanem az ausztrál identitásnak, a nemzeti egységességnek szimbóluma
lett, így nem véletlen, hogy az új hullám múltfeldolgozó vonulatának fontos,
ugyanakkor bemutatásakor nagy port kavart filmjévé vált. A kritikusok ugyanis,
nem alaptalanul, a tények meghamisításával, erős brit-ellenességgel és
kizárólagos ausztrál dominanciával vádolták. Új-zélandiak fel sem bukkannak a
filmben, a lövészárkokból a biztos megsemmisülésbe menetelő ausztrál katonáknak
nem angol ezredes (ám a filmben brit akcentussal beszélő) adta ki a parancsot,
illetőleg az angol katonák nem teázgattak a tengerparton, míg az ausztrálok a
végsőkig harcoltak. Weir később elismerte hibáit, ugyanakkor mentségére legyen
szólva, filmje az ausztrálokat sem kíméli: képtelenek felfogni tetteik súlyát,
a háború számukra csupán kaland, szórakozás, a csatába vezető útjuk során pedig
otromba módon viselkednek az egyiptomi emberekkel és lenézik évezredes
kultúrájukat.
Bajtársak
Mivel
Weirt már rendezői pályafutása kezdetén foglalkoztatta az első világháború,
kézenfekvő volt, hogy Gallipoli tragédiáját kell filmre vinnie. A David
Williamsonnal közösen írt forgatókönyv első verziói szinte kizárólag a csatákat
mutatták be, később azonban jobbnak látták, ha egyéni sorosokra fókuszálnak. Koncepciójuk
a lehető legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis a végső változat nem háborús (bár
annak elemeit alkalmazó), még csak nem is háborúellenes film, hanem az ausztrál
identitást kihangsúlyozó felnőtté válás és barátság története lett, melyet a két
főhős Archy (Mark Lee), és Frank (Mel Gibson) reprezentálnak. Archy Ausztrália valamelyik
isten háta mögötti területéről (ahogyan a helyiek mondják, „outback”)
származik, mely már önmagában fontos, identitásképző tulajdonsággal bír. A táj,
a végeláthatatlan síkságok, a magas homokdűnék, a vörös színben úszó sziklák,
az extrém szárazságot jól tűrő növények és a kevésbé sivatagos területeken
található birka-és marhafarmok mind az ausztrál önazonosság esszenciáját alkotják.
Nem véletlen, hogy a táj valamennyi új hullámos filmben (Piknik a Függő
Sziklánál, A vasárnap túl messze van, Mad Max, Vándorrege)
hangsúlyos szerepet kap. Archy voltaképp egy vérbeli vidéki ausztrál, aki
reggeltől estig becsülettel terelgeti a marhákat, társai azonban igencsak
féltékenyek rá, mert valószínűleg nemzete legjobb rövidtávfutója, aki tíz
másodperc alatt futja a százat. Ám hiába istenadta tehetsége, Archy szeme előtt
más célok lebegnek: részt kíván venni a Nagy Háborúban, és ebben sem a családja,
sem a több ezer kilométeres távolságok nem akadályozhatják meg. Frank sok
tekintetben Archy ellentéte. Ártatlan csibész, aki megnyerő fellépésével
kívánja céljait elérni, de harcolni nem akar. Ki is jelenti, hogy ez az angolok
dolga, nekik, ausztráloknak semmi közük hozzá, ám véleményével az ország háborúpárti
közhangulatában egyedül marad. Sokan nemcsak azért tekintik gyávának és
puhánynak, mert nem szeretne a világ másik végén harcolni, hanem mert egy ír
származású, nagyvárosi ficsúr. A vidék és város ellentétét Weir több alkalommal
is kihangsúlyozza, e motívum pedig későbbi, Amerikában forgatott munkáiban is
megtalálható (A kis szemtanú, Moszkító-part), sőt, még a nyolcvanas évek
legismertebb ausztrál vígjátéka, a Krokodil Dundee is erre az
oppozícióra épít, ahogyan arra a Weir életmű egyik szakértője, Marek Haltof is
rámutat. Archy és Frank eltérő felfogásuk és származásuk ellenére
elválaszthatatlan barátokká válnak – ez a másik jellegzetes ausztrál
tulajdonság, egészen pontosan a bajtársiasság. Olyan szoros barátság, melyben
az egyik fél akár az életét is feláldozná a másikért. Archy gyakorlatilag így tesz,
amikor a film végén azt hazudja felettesének, hogy Frank gyorsabban fut nála,
ezért helyette ő közvetítsen az ezredes és a katonák között. Ezzel, mint később
kiderül, megmenti Frank életét. Az ausztrálok így különböztetik meg magukat az
őket csőcseléknek tekintő britektől: emberileg és erkölcsileg fejlettebbek.
Az
Ismeretlen kutatója
A Gallipoli
kora legnagyobb költségvetésű ausztrál filmjének számított (a forgatás során nagyjából
négyezer statisztát alkalmaztak), és a 2003-as Kapitány és Katonáig Weir
pályájának egyik legambiciózusabb és leglátványosabb műve lett. Negyedik nagyjátékfilmje
egy érett, magabiztos rendező tehetségét igazolja, aki nemcsak a narratív
hézagokkal telített műveket (mint a korábbi Piknik a Függő Sziklánál
vagy az Utánam a vízözön), hanem ugyanúgy a klasszikus elbeszélésű
produkciókat is professzionálisan vezényli le, mindezt úgy, hogy sikeresen
megőrzi rendezői stílusjegyeit. A ráérős tempó, az álomszerű zenehasználat,
illetőleg az életművön átívelő motívum, a hősök Ismeretlennel történő
találkozása (legyen az akár egy helyszín, személy, vagy másik kultúra) mind
megtalálhatók a Gallipoliban. Archy és Frank nem tudják, mire
vállalkoznak. Idősebb, háborús tapasztalatokkal rendelkező rokonaik hiába
figyelmeztetik őket, rendületlenül mennek előre. A film második felében már azt
láthatjuk, hogyan próbálnak megbirkózni azokkal a számukra ismeretlen helyzetekkel,
melyeket a háború és a lövészárkokban való létezés jelent. A film egyik leghatásosabb
jelenete, amikor Archy és Frank korábban elhunyt honfitársaik sírjai felett nézik
barátaik reménytelen támadását, de a néző csak a csatakiáltásokat és a géppuskaropogást
hallja, illetőleg a hősök kétségbeesett arcát látja. Noha a Gallipoli hagyományos
elbeszélői stílusa nem szolgál nehezen megfejthető részekkel a befogadó számára,
Weir így is lehetőséget talált arra, hogy kijátssza nézőjét, amit a film
sokkoló zárlata illusztrál: azok után, hogy az ausztrál katonák sokadik,
reménytelen támadása során kijönnek a lövészárokból és a törökök valamennyiüket
lemészárolják, pár másodpercig Archyt látjuk egyedül futni. Azt reméljük, megmenekül,
ám hirtelen lövések érik, a jelenet pedig (megidézve Robert Capa nevezetes, A
milicista halála című fotóját) a fiú ég felé néző tekintetével és golyók
szaggatta testével megdermed, majd elsötétül.
A
németek hibája
Joggal
vetődhet fel a kérdés, hogy miért lehet aktuális egy első világháború idején
játszódó ausztrál film a huszonegyedik század elején. A választ Archy adja meg
már a film elején, amikor a tevehajcsár érdeklődik tőle a háborúról: nem tudja,
ki kezdte, de úgy tudja, a németek hibája volt, és ha nem harcolnak ellenük,
akkor elfoglalhatják egész Ausztráliát. A filmet talán legjobban összefoglaló
párbeszédjelenet nemcsak Archy döbbenetes naivitására, hanem tudatlanságára is rámutat.
Az egész életét fizikai elszigeteltségben töltő fiúnak és a környezetében
élőknek nincs sok lehetőségük a kitörésre, kiemelkedésre, a megfelelő
információk pedig alig jutnak el hozzájuk. Helyettük olyan álhírek terjednek,
hogy a németek macskákat áldoznak belga templomokban. Mindeközben a fiatalokat
az aktuális hatalom hazafias lózungokkal, illetve azzal hitegeti, hogy milyen
jó élmény lesz harcolni. Ezzel sokakat a seregbe tudtak csábítani (e
tekintetben a film hitelesnek mondható), Archy pedig a végsőkig megőrzi naivitását
és optimizmusát. Még akkor is hisz abban, hogy nem fogják halálba küldeni,
mikor látja a súlyosan sebesült katonatársait. A Gallipoli tehát a
tájékozatlanság veszélyeire és a megfelelő információk hiányának
következményeire is felhívja a figyelmet, ami ma, a világhálón és a különféle
közösségi oldalakon terjedő fake news és egyéb hamis hírek olvasókra
gyakorolt hatása miatt felettébb időszerű.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|