Magyar animáció

Kecskeméti Animációs Film Fesztivál

Unokák fesztiválja

M. Tóth Éva

Generációváltás a tizenötödik KAFF-on.

Az idén ötven éves kecskeméti rajzfilmműhely augusztusi seregszemléjére a jelenkori magyar animációs művészet „alapító (nagy)atyáinak” többsége immár az égi stúdióból tekint le. Akik még Macskássy Gyulát mondhatták mesterüknek, többnyire eltávoztak az elmúlt években, és az idei nyár elején a magyar animáció arca, Jankovics Marcell is a fenti műterembe költözött.

Bár Dargay Attila, Gémes József, Nepp József, Vajda Béla, Varga Csaba – nem beszélve a kétezres évek első évtizedében elhunyt Reisenbüchler Sándorról, Macskássy Katiról – több éve nincsenek köztünk, mégis szinte felfoghatatlan, hogy többé Richly Zsolttal, Gyulai Líviusszal sem találkozhatunk. De az aktív, és bízunk benne, jó egészségben alkotó kortárs klasszikusok sem szálltak ringbe önálló, új filmmel az idei fesztiválon.

Akik maradtak

A közvetlen versengésből látványosan kiszállt tehát egy teljes nemzedék, és impozáns hiányuk csupán azért nem tűnik fel egyelőre a maga teljességében, mert nyomaik abszolút elevenek. Jankovics Toldija a bemutatóra vár, a Kecskeméti Animációs Film Fesztivál információs programjában Gyulai Líviusz sorozata, az Egy jenki Artúr király udvarában egyik epizódja szerepel, s a versenyfilmek stáblistáin egyre másra tűnik fel Richly Zsolt neve, mint akinek sokan, sokat köszönnek.

Közhely, hogy a szülők halálával válunk felnőtté, de valamelyest igaz is. A kortárs magyar animációs művészet esetében a szülők többnyire hosszú életűek voltak, s talán ezért is érezzük azt, hogy az unokák generációja tud igazán leválni, az a nemzedék, amely már nem kényszerül az óriások súlyos árnyékában kibontakozni. Az unokáknak mindig jobb, az unoka nem versenytárs.

A mai szülők pedig, úgy tűnik, a látszatát is igyekeznek kerülni, hogy szoborrá váljanak. Gauder Áron, Csáki László, Bánóczki Tibor, Gacs Réka, Sikur Mihály – a teljesség igénye nélkül –, a minapi tanítványok, ma szakvezetők, konzulensek, mesterségtanárok alkotó- és munkatársként, barátként igyekeznek növendékeikre tekinteni. Az ismeretátadás és ismeretszerzés formái ráadásul alaposan megváltoztak szeretett műfajunkban, nem kis mértékben a könnyen hozzáférhető technológiának köszönhetően, így a hierarchikus tanítási modellek is kimentek a divatból. A 15. KAFF versenymezőnyében a természetes együttműködés igénye mutatkozik meg.

A kevés „felnőtt” versenyző igényes, megszokott színvonalú egyedi filmmel, sorozat-epizóddal képviselteti magát.

Ulrich Gábor esetében a trendekkel szembeni ellentartás a hagyomány. A képzőművészként is izgalmas karakterű alkotó Dűne (2020) című műve ezúttal is merőben más logikát követ, mint akár tanítványai munkái. Talán egyetlen alkotóként jár ezúttal az animációs művészet kísérletinek titulált útján, amely út szélére a néző nem telepedhet le kényelmesen. A jelenkori egyutas támogatási rendszerben bátorság az Ulrichéhoz hasonló ötlettel egyáltalán elindulni, hisz a pályázati paraméterek az „érthető”, a hagyományos dramaturgiát, vizualitást és akusztikai megoldásokat követő terveknek kedveznek, és üdvös, ha a készítendő filmek célcsoportja előre behatárolható és az ötlet sorozatképes.

Nos, a Dűne a kívánatos szempontoknak aligha felel meg, nem is támogatta a hivatalos grémium. A Dűne egyetlen rendkívül esztétikus, absztrakt hatású beállítása Antonioni Nagyításának dilemmáját juttatja eszünkbe a valóságról, a szemlélő szerepét keresve e mindenkori valóság konstruálásában. A néző fantáziája és türelme egyaránt szükséges a cirka három perces „krimi” megfejtéséhez.

Ducki Tomek egyedi filmjei mindig várakozást keltenek a munkáit ismerők körében. Idén az alkalmazott versenyben is szerepel alkotása – Onleihe Goethe Institut Budapest –, amely a maga műfajában ugyanolyan kiemelkedő színvonalú, mint a Plantarium (2020) című, korábbi filozofikus, a lét alapkérdéseihez szorosan kötődő, poszt-egzisztencialista szerzői filmjei (Életvonal, 2009, Fürdő, 2013). Ducki Tomek magyar és lengyel mesterei körében a legjobb hagyományokra alapozta szakmai bázisát, s egyedi arculatú, intelligens művésszé érett. Alkotói eszköztára határtalannak tűnik, anyagot, megjelenítési módot az ötlethez választ, nem köti magát valamely jól bevált eljáráshoz. Kiváló ízlése és kivételes arányérzéke mindkét versenyművében megmutatkozik. A Plantarium háromdimenziós, kézműves vízió, míg reklámspotjai konszolidáltan szellemes 2D grafikus animációk. Jankovics Küzdők (1977) című klasszikusának problematikáját idézi meg a Plantarium a teremtő és teremtett ambivalens viszonyáról, de a szülő-gyermek kapcsolat ellentmondásaira is szépen rímel a film, ahogy Jan Švankmajer Ottóka (2000) című horrormeséje is felsejlik a föld alatti melegház kertésze és „fia” történetének alakulásában.

Az igényes gyermekkönyvei révén is ismert és népszerű grafikusművész-rendező Rofusz Kinga Otthon (2020) című munkája a veszteségek filmje, finom lélekrajzzal, néhány emlékezetes animációs megoldással, apropója egy fájdalmas költözés. A tervező-rendező mértéktartása talán túlságosan is lekerekíti a régi otthonát elhagyni kényszerülő, ugyanakkor nagyszülőjét is elvesztő kisfiú drámáját. Rofusz Kinga munkái mindig feszültséggel terhesek, de egyre inkább visszafogottak, tapintatosak. Az Otthon elégikus hangulatát volna hivatva erősíteni zeneválasztása is, amely választás nem feltétlenül válik a mű előnyére.

Bár a filmhang tekintetében sokat és előnyére változott a kortárs animációs alkotók szemlélete, még mindig becsúsznak a vizuális anyaghoz képest gyenge zenei „hátterek”, ahogy az amúgy ugyancsak igényes, költői mű, az Echo (2020) esetében is. Félix Baudouin alkotása is szomorú mozi, hisz egy tragédiát mesél el rendkívül kevés eszközzel, szinte kihívóan stílustiszta, fekete-fehér képekben, utalásokra, hangulatokra, emléknyomokra építve, látványvilágában megidézve Christian Volckman 2006-os Renaissance című filmjét. Az Echo egyszerűsége egy pohár hűs víz a versenymezőny koktélkavalkádjában, exponált szerepben a zenével – ami viszont a film kontextusában már-már szépelgőnek tetszik.

Tanítványok...

A nem szokványos filmhangra, filmzenére, az új lehetőségek bátor keresésére példaképpen a Szigetvári Andrea és Keresteš Szabolcs, kiváló kortárs zeneszerzők által mentorált METU-animációkat említem, amelyekhez fiatal zeneszerzők komponáltak – a rendezőkkel együttműködve – akusztikai „helyzeteket”. A közös teremtőmunkának köszönhetően a hang kilép a háttérzene szerepéből és a látvánnyal, animációval egyenrangú alkotóelemévé válik több diploma- és vizsgafilmnek (többek közt: Gál Adrien: Outsider, Varró Viktória: Platón szobája).

A fiatal versenyzők filmjei általában magas színvonalúak, bármely műhely produkcióit nézzük is. Magas kvalitású, sokoldalú és harmonikusan együttműködő stábok professzionális munkáit látjuk, amelyek tagjai biztos kézzel rajzolnak, animálnak, használnak programokat, s nem jönnek zavarba feladathelyzetben.

Ezt a magabiztos szakmaiságot leginkább az alkalmazott művek is megerősítik, ahol szintén új nevek (Verhóczki Ádám, Egely Kati), új vállalkozások (Airplane, Filmteam) tűnnek fel jó ízlésű, szellemes „ipari” animációkkal. Nehéz is bárkit, bármely csapatot kiemelni, a felhozatal elkényeztet bennünket. Mégsem tudom nem megemlíteni a különös szenvedélymentességet, ami sok jó filmről elmondható, s ami korábban kevéssé volt jellemző a magyar animációs alkotók munkáira.

Egyfajta tétnélküliség érződik igényes, érzékeny munkák esetében is, mint amilyen Ászity Boglárka Alvások (2020) című MOME MA-s diplomafilmje, vagy Horesnyi Máté A kisebbik rossz című, Hazai Attila írásai nyomán készített, tartalmi és formai szempontból egyaránt érdekes kísérlete (METU, 2021). Mindkét filmre jellemző az epizódszerű szerkesztés, az Alvásokban privát álomélmények fogalmazódnak meg esztétikus vizualitással, de némiképp hűvös távolságtartással, s ezt az érzetet még az álomélményeket kiválóan elmesélő Rainer-Micsinyei Nóra közreműködése sem oldja fel.

A kisebbik rossz-ban az irodalmi szöveg szolgál alapul. Horesnyi Máté ötletfüzére a vagányabb, erős indításával, provokatív hangvételével várakozást és reményt kelt a nézőben, aztán az idő előrehaladtával a várakozás elcsendesedik,és a szövegmondás egy ponton túl mesterkéltté válik. A „használati utasításban” említett álomszerűség szándéka nem oldja meg a problémát, hogy egy idő után a film leül, s az egyedi, tehetséges alkotás hosszabbnak tűnik a kelleténél. Hap Magdát hallom az égi vágószobából: „Apukám, ezt komolyan gondolod?”

Pataki Szandra és Kemény Zsuzsi filmje, az Attitűd vegyes technikájú közérzetmozi a szúnyogháló kreatív újrahasznosításával, amely ötlet (Kemény Zsuzsi) egészen éteri filmképeket eredményez. Valamitől mégis „lent marad” ez a film is. Persze, nehéz kikerülni az összevetést Pataki Szandra korábbi drótanimációs remekével, a WireLess-szel (2017), bár ott az egyik legeredetibb kortárs zeneszerzőé, Tornyai Péteré volt a hang, s kettőjük együttállása új csillagképet eredményezett.

Darabos Éva Pá, kis panelom! (2020) című MOME-animációja ironikus ötlethalmaz panelromantikára. Dell’Edera Dávid Annecy-ban díjazott Balkon-ját (2016) idézi fel – sajnos, mert ez a film szellemes grafikai és animátori megoldásai ellenére sem csapja le az önmaga számára feldobott labdát, inkább egy gondolkodásfolyamot indít el, ami nem válik olyan szinten művé, ahogy Dell’Edera gyomorszájon vágó alkotása, vagy ahogy finomabb húrokra hangolva Glaser Kati animációs szemlélődése sikerült könnyedén és elegánsan a FIN-ben (2009). Léptékváltások és szürrreális sziporkák sorakoznak a Pá, kis panelom!-ban, de ez a módszer kevéssé áll össze művé, mint akár Bucsi Réka mintadarabja, a Symphony No. 42. (2014).

Szakály Réka (MOME) Reduction-ja (2021) Darabos Éva világának szomorú, jövőbeli folytatása lehetne, ahol a panel immár egy posztapokaliptikus világ romos díszlete, melyben magányos túlélők vergődnek érzelmileg és fizikailag kiszolgáltatottan, valami jobbra vágyva. Szakály Réka filmjében megvan a katarzis lehetősége: egyedi arculatú disztópiájában különös baráti-szerelmi történet bontakozik ki globális környezeti problémák közepette, de ez a míves, gondos alkotás sem ragad igazán torkon, valami tartózkodás uralja a filmet, mintha az alkotó szándékosan tartaná féken mind szereplői, mind saját szenvedélyét.

De kell, hogy feltétlenül földhöz vágjon az egyedi animációs film? Kell, hogy kicsit mi, nézők is belehaljunk? Bár trendek és tendenciák változnak, mégis azt gondolom, igen, az egyedi film akkor viselkedik műként, ha zsigereinkben is érezzük, az alkotónak sem volt mindegy.

Ellentmondásnak tűnhet, de mindez a könnyed filmekre is igaz, amelyekből ugyancsak kevés van a választékban. Mintha a magyar animációra jellemző intelligens humor, a szatíra, a groteszk is kihalófélben lenne, az a sajátos ízű, zamatú speciális minőség, aminek köszönhetően még mindig, és újra meg újra nevetünk a több évtizede készült Mézga-sorozaton, Macskafogón vagy éppen a Lúdas Matyin. Az a „humanista humor” – ahogy Gyulai Líviusz és Reisenbüchler Sándor egyaránt megnevezte a differentia specifica-t, ami a kommersz, a harsány viccelődéstől a minőségi kacagást megkülönbözteti -, ami többrétegű, többolvasatú és időtálló, és ami mintha kihalófélben lenne.  Próbálkozások vannak a humor nemzeti ízeinek újragondolására, a KGB Stúdió Hunor-sorozata is ilyen kísérlet.

A gyilkos bojlerek inváziója epizód versenyez ezúttal a tévé-sorozatok közt, de mintha ez a friss és igazán egyedi ötlet sem tudna kiteljesedni, az újabb rész halványabbnak tűnik a bemutatkozó darabnál. Beigazolódik ez esetben is, hogy a groteszk a legnehezebb műfaj, s kevés az avatott író a hazai pályán, aki fel tudna nőni a feladathoz és ki tudná aknázni a Hunorban rejlő lehetőséget. De keresni kéne, a Nyócker!-nél is sikerült. Klingl Béla és Koós Árpád helyében azt is megfontolnám, hogy a modellekre húzott karakterek zombihadseregét más animációs megoldással keltsem életre, hisz bármennyire stilizált a látvány, a nyársatnyelt, ugyanarra a srófra járó figurák kifejezetten riasztóak. Igényes animátorok és néhány jó író kellene még a csapatba ahhoz, hogy a Hunor új hungaricumként működhessen az animációs piacon.

Hasonló a helyzet Glaser Kati Városi legendák sorozatával. A kezdetben üdítően szellemes, a papírkivágás, a kollázs frissességét könnyű kézzel hozó jókedvű opuszok mintha belefáradtak volna a sorozatkényszerbe. Persze a Kecskemétfilm vállalkozásai a Városi legendákkal és más sorozatötletekkel, még mindig nagyságrendekkel élvezetesebbek és magasabb kvalitásúak, mint egyéb, felnőtt aggyal gyermekeknek elgondolt tartalmak, óvni kéne őket a kifulladástól.

...és tanítványok

Az információs program, ahogy szinte minden fesztiválon, ezúttal is értékes alkotásokat rejt, így aki ínyencként csak a versenyprogramra kíváncsi, olyan filmekről marad le, amelyek nyilván hely- és időhiány miatt csúszhattak ki a mezőnyből, vagy mert határműfaji jelenségként inkább értelmezhetőek, mint echte animációs filmként. Ilyen Kondor Attila filozofikus festményanimációja, a Nyitott ajtónál (2021), vagy Chilton Flóra Még emlékszem (2021) című vegyes technikájú dokumentumfilmje, amelyben Csánki Zsófia vonalanimációi íródnak mai budapesti helyszínekre, holokauszt-túlélők visszaemlékezéseit életre keltve, torokszorító időutazás gyanánt. A dokumentum-szövegek hasonló módon lényegülnek át Kardos Eszter asszociatív, absztrakt elemekkel is operáló munkájában (Már nem félek, 2021). A módszer, a dokumentum-hanganyagra animálás hagyománya Kovásznai Györgyig vezethető vissza, s ma úgy tűnik reneszánszát éli.

A nem fővárosi műhelyeket is ígéretes, egyéni arculatú fiatalok reprezentálják mind az információs, mind a versenyprogramban, így Zángó Fruzsina Megérkezni (2020) című rendkívül míves bábanimációja az egri Eszterházy Károly Egyetemet, Tóth Orsolya csak első pillantásra vidám Utópiája (2019) az immár egykori Kaposvári Egyetemet.

A diákfilmek szekciója a felnőtt versenyprogramtól alig elválasztható, tekintve, hogy a versenymunkák a többi kategóriában is javarészt vagy még diákoktól, vagy csupán néhány éve végzett fiataloktól származnak. Igazi diákfilmnek az egyetemi közegből egyáltalán nem kilógó néhány középiskolás munka mondható – Ani Nguyen: Amikor (ELTE Radnóti Gimnázium, Budapest, 2020), Fazekas-Illyés Albert: Wezzztern, 2021, Szegedi Adél Jelszó a * * * * * * * * *-hoz (Budaörsi Illyés Akadémia, 2020) – amely művek megjelenése a versenyben igazolja, hogy tehetség és kreativitás nem ismer életkori határokat.

A diákfilmek közt szerepel, bár a felnőtt mezőnybe is beférne Wator Ádám és Fekete Attila társadalmi disztópiája, a Sunshower (METU, 2020) – ismét kiváló filmhanggal, amely ezúttal az egyik rendező, Wator Ádám érdeme. A klasszikus történetmesélésnek megfelelő, kerek alkotás általános és aktuális mondanivalóját tekintve – a globális felmelegedés következményein élősködő és kiteljesedő diktatúra bukásának története – egyaránt érvényes munka, amely jó arányérzékkel vegyíti a műfaj kliséit az egyedi megoldásokkal. Ráadásul a Sunshower esetében a katarzist is átélhetjük, ritka élményként.

Lantos Júlia szociofóbiája, az Incognitó (METU, 2020) is emlékezetes darabja a diákfilmes választéknak, s bármilyen extrémnek is tűnhet a főszereplő hiperproblémás kapcsolata a külvilággal, az izolációból, a távolságtartásból eredő frusztrációk mindannyiunk számára ismerősek.

A fesztivál anyaga azonban semmiféle törést nem mutat a hosszúra nyúlt karanténidőszak után, látszólag sem mennyiségében, sem minőségében nem rendítette meg az animációs produkciókat a világjárvány. Megnyugtató tapasztalni, hogy az elmúlt két esztendő kényszer-korlátozásainak ellenére az animációs tábor összekapcsolódott a digitális térben és tervezett, alkotott, érvényes műveket hozott létre itthon és a világban.

Háború és háború

A nemzetközi mezőnyben az aktuális társadalmi, politikai problémákra elkötelezetten reflektáló filmek jelenléte kifejezetten hangsúlyos, mind az egész estés, mind a rövidebb formátumok esetén.

Vizuális megjelenését tekintve is különleges, háborús szerelmi történet az egész estés filmek mezőnyében a Kabul fecskéi (Zabou Breitman – Eléa Gobbé-Mévellec, 2019), de izgalmas magyar vonatkozású produkció ugyanitt Ralf Kukula és Matthias Bruhn 2019-es mozija, a Fritzi – egy forradalmi mese az 1989-es németországi változásokról, két gyermek szemszögéből. A dokumentum-elemeket animációval vegyítő Kedvenc háborúm (2020) című lettországbeli „így jöttem”-mozi Ilze Burkowska-Jacobsentől a szovjet birodalom tagországában felnőtt kislány aspektusából mesél az író-rendező személyes élményei alapján.

Az animációs műfaj mára kifejezetten programként vállalja az egykor kuriózumnak számító kemény témákat, mint a háború, a társadalmi vagy bárminemű elnyomás, megkülönböztetés elleni figyelemfelkeltés. A nemzetközi tévé-sorozatok közt szerepel a rasszizmussal szemben indirekt módon, de annál elkötelezetebben fellépő kecskeméti Cigánymesék (2020). Valaha madarak voltunk című színpompás epizódját Horváth Mária, a Stúdió emblematikus rendezőegyénisége formálta meg a rá jellemző empátiával.

Az érzékenyítés általában az európai tévéfilmek, gyerekek számára készült sorozatok egyik fő küldetése. A bevándorlók, a mások, a mindenkori idegenek, a fogyatékkal élők, betegek megismerése, elfogadása és segítése, értékeik megjelenítése szimpatikus program és gazdag vizualitással, az animációs technikák széles spektrumán jelenik meg, okos mesékbe ágyazva. (A teljesség igénye nélkül: Anneke De Graaf: Huggleboo:New Neighbours, 2019, Ira Elshansky: The Other Way Wolf: Flow, 2020, Charlotte Cambon de Lavalette – Phuong Mai Nguyen: Brazen:Mae Jemison, 2020, David McGrath: Pablo, 2019 ).

Az unokák türelmes, a régi beidegződésektől mentes, a szó legnemesebb értelmében európai attitűdje jön át Írországtól Oroszországig e produkciók közvetítésével. A szemléletváltás határozott igénye fogalmazódik meg a legújabb generációs animációs filmekben, amely tendencia reménykeltő és megnyugtató a kirekesztő gesztusokban bővelkedő környezetben.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 12-16. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15008

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -