Orosz mozi

Gazdagok az orosz filmben

Az új Aranyborjú

Szíjártó Imre

Szíjártó Imre

Az orosz társadalom a vagyonig vezető versenyt csupán az újgazdagokról szóló filmeket megelőző 10-20 évben kezdte megismerni.

Az orosz lapok a kétezres években kezdtek beszélni az újoroszokról, akik a kilencvenes évek elejétől virágzó vadkapitalizmusnak köszönhetően nemcsak a külföldi üdülőhelyeken jelentek meg, hanem a filmekben is.

Az újgazdagokról szóló filmekről Kirill Razlogov, majd vele vitázva Dmitrij Bikov írt cikket az Iszkussztvo kino 2002-es illetve 2003-as egyik számába (az előbbi írás magyarul Kalligram, 2005. március-április). Razlogov példáit akkor is érdemes áttekinteni, ha vitatársa valamennyi idézett filmjét kissé lesajnálóan házibuli-filmeknek nevezi (tuszovocsnoje kino). Ha sorraveszünk néhány rendezőt, valóságos apák és fiúk-játék alakulhat ki: szinte valamennyien filmes családból származnak, tehát nem véletlen, ha néhány név ismerős lesz. Ebből nem következne egyenesen, hiszen vannak gyengén kereső alkotók is, de ugyancsak valamennyien maguk is megtapasztalták a filmjeikben fellépő aranyifjak életét. Koruk hősei ők abból a szempontból is, hogy a kilencvenes évek elején sikeres cégeket alapítottak (Jegor Koncsalovszkij és Dmitrij Meszhijev produceri vállalkozást visz, az utóbbi vendéglátásban utazik a filmiparon kívül). Érdekes Mihail Brasinszkij pályája, aki egyébként kivételesen nem tud felmutatni filmes felmenőt: 2003-as Jégpáncél (Galaljod) című filmje a bulifilm és a thriller keveréke (főszerepben a nagyszerű Viktorija Tolsztoganova), igazából a gazdagok világának peremén játszódik, és formailag jóval merészebb a továbbiakban említendő társainál, elválasztja például a hangot és a képet, így a hang folyamatosan megelőzi a cselekményt. Brasinszkij nem ismeretlen a magyar nézőknek, ugyanis később függetlenfilmessé vált, a Soping-tur (az angol kifejezést a kiejtés szerinti orosz formából írom vissza magyarra) 2012-ben a Titanic fesztivál egyik kellemes filmje volt. Brasinszkij itt már a fogyasztói társadalom véres paródiáját nyújtja: az orosz bevásárlótúristákat a finn oldalon a Szent Iván-éj alkalmával a helyi zombik szépen sorban felfalják egy határmelletti shopping centerben. A rendezőnek volt még egy kalandja a glamúr köreivel, amikor az Afisa elnevezésű divatlap munkatársa volt (szó lesz majd Mihail Idovról, aki szintén egy menő lapnál dolgozott). Ha visszatérünk a rendezőkre, megállapíthatjuk, hogy családi hátterükön kívül még egy dolog összeköti őket: klipeket rendeztek a pályájuk elején, mint Roman Prigunov, esetleg a médiából érkeztek, ahogy Szergej Ginzburg és Alekszandr Sztrizsenov.

Utóbbi alkotópáros 2002-es filmje a Felzuhanás (Upaszty vverh) azért lehet érdekes, mert a középpontjában álló pénzes ember nem vállalkozó, hanem talán valamiféle állami intézmény vezetője, ennek megfelelően úgy is néz ki, gyomorbajosan sovány és kopasz. A lakása azonban a legmenőbb, szédítő módon a Moszkva folyó kanyarulatai fölé nyúlik. Kenőpénzekből és hivatalos papírok aláírásáért kapott juttatásokból tartja fenn, mint ahogy unatkozó feleségét is – a gazdag férfi-nyafogó feleség párosa filmjeink visszatérő motívuma lesz majd, ami megmutatja az orosz hatalmasok társadalmának férfiuralmon alapuló berendezkedését. Az egyszerű népet egy kályhásmester képviseli (Jevgenyij Szigyihin játssza, Tóth Tamás Vasisten gyermekei című filmjéből lehet ismerős), aki a szinte kötelező luxusmedencében megmutatja az elhanyagolt asszonykának, hogy mit jelent a férfierő az orosz muzsik kései utódjának előadásában. A dolce vita minden eleme össze van itt gyűjtve tehát, egyébként a kifejezést a tudatlan muzsikok módjára bámuló nézők kedvéért a filmben lefordítják oroszra. Filip Jankovszkij Mozgásbanja (V dvizsenyii, 2002) végtelenített bulifilm a középpontjában egy másik gazdagtípussal, a médiaszereplővel, akihez szintén tartozik egy tucatfeleség Okszana Fandera alakításában. A tévés figurát ugyancsak Tóth Tamásnál ismerhettük meg, Konsztantyin Habenszkij a Tamara főszereplője volt. A Mozgásban fel tud vonultatni maradandó jelenetet is: Habenszkij egy számára teljesen ismeretlen világba, egy elektricskára (a hév és az elővárosi vonat keveréke) vetődik, és a mozgó szerelvényről, a menetiránynak ellenkező irányból próbál udvarolni sokadik futó szerelmének. Jegor Koncsalovszkij Antikillere (2002) egy másik változatot mutat, hiszen hősei ugyan ismert emberek, de az alvilág köreiben. Az Antikillert és a Jégpáncélt egyébként Viktorija Tolsztoganova köti össze, aki egy időben az orosz filmek ügyeletes szép nője volt. A társadalom törvénytisztelő és illegalitásban mozgó rétegei összemosódnak egyébként, ez sokat elárul az orosz viszonyokról – ezt mutatja be talán az orosz filmtörténetben először a Törvényes bűnözők 1988-ból (Vori v zakonye, rendezte Jurij Kara). Ebbe a vonulatba sorolhatjuk még A kamikaze naplóját (Dmitirij Meszhijev: Dnyevnyik kamikadze, 2002).

A glamúrfilmek ellenpontjaként érdemes felidézni a nagyon jó visszhangokat kiváltó Bumer (kb. Merdzsó, rendezte Pjotr Buszlov) 2003-as első és 2006-ban készült második részét. A film legkevésbé sem a felsőbb rétegek köreiben játszódik, noha nagy pénzek forognak benne. A vidéki autótolvajok között a gazdagodás csupán távoli ígéret, de dolgoznak rajta a maguk módján – az autóügyleteken kívül egy kis fűszállítás és a hivatalos szervekkel szembeni erőszak is megesik. Nagyon érdekes, ahogy az idők szava megjelenik ezek között a kisvárosi kismenők között: kiröhögik azt a régi rendszert, amelyet a szüleik képviseltek, és amelynek a nyomai az útszéli sarló és kalapács ábrázolatokban meg a szovjetember-mentalitásban megvannak, maguk pedig tagadják az egyenlőségeszményt, erősek és gazdagok akarnának lenni. A Merdzsó a szociofilm és a gengsztertörténet határán mozog. Sok szempontból hasonló berendezkedést mutat Pavel Lungin nálunk is forgalmazott Kiskirálya (Oligarh, 2002) – a két rendező más-más nemzedékbe tartozik, hiszen Buszlov pálykezdő volt a fenti filmjeivel, Lungin pedig túl van a hetvenen.

A vagyoni olló fokozatos szétnyílásával természetesen a művészfilm is szembenézett, elég felidézni Andrej Zvjagincev két filmjét. A 2011-es Jelena egzisztencialista keretben tárgyalja gazdag szereplőjének sorsát, a Leviatán (2014) pedig körkép az orosz vidéken uralkodó urambátyám és kaparjkurta viszonyokról.

Zsíros állami állás, médiabiznisz, jólmenő vállalkozások, bankszféra, valamennyi terület képviselője a hivatalosság és annak kijátszása határán egyensúlyoz. Láthatjuk, hogy a résztvevők mára már lefutották a kisstílű ügyeskedés és a szűkített újratermelés köreit, azokat, amelyeket Ergali Ger magyarul is olvasható 1999-es Telefonmesék, avagy A szó művészete című regénye mutatott meg. Szereplői meghallják az akkori idők szavát, és videófilmek kalózkiadásából gazdagszanak, de ezek az idők elmúltak, az új hősök sokkal nagyobb tétekben játszanak. Ezt teszik például A valószínűség elmélete (Tyeorija verojatnosztyi) című 2019-es sorozat szereplői, akik az egyre forgalmasabb kaszinók körül keringenek egy sor ügyeskedő és még több gazdag társaságában. És a kapcsolat a bűnnel: „Ahol sok pénz forog, ott nem sokat ér az emberélet” – hangzik el az egyik szereplő szájából. Az édes élet kevésbé veszélyes változatairól egyébként megszámlálhatatlanul sok orosz sorozat szól, ezek hősei egyszerre gazdagok és szépek, na és a nagyrészük jó eséllyel gonosz. A címek elősorolásától eltekintenék, a tulajdonképpen közös társadalomkép az érdekes: a sikeresek haciendaszerű palotákban élnek a Moszkva és a nagyvárosok körül szaporodó övezetekben, a cipőjüket és a gyöngysoraikat a nappaliban sem veszik le, egyébként pedig megvan a maguk baja, hiába tartják a vagyonukat külföldi számlákon. A jóval a közép fölöttiekről a jelentősen a közép alattiaknak szóló történeteknek éppen ez utóbbi körülmény az egyik fontos összetevőjük: annak megmutatása, hogy ha jól megnézzük, a gazdagok ugyanolyan gondokkal küszködnek, mint a tömegnéző.

Az orosz tömegkultúra archetípustermelő-képességéhez jutottunk, amit Gorbacsov időszaka és a Szovjetunió szétesése tépázott meg, ez utóbbi sokkjából az orosz társadalom a mai napig nem tudott magához térni. Az eddig felvillantott szüzsék a nyugati thrillerekből és akciófilmekből, valamint a dél-amerikai és török szappanoperákból lehetnek ismerősek. A saját piac ellátására berendezkedett filmek nagyrésze ezekből a mintákból építkezik, és ahogy az eddigi példákból láttuk, segítségükkel az orosz élet nagyon sok részlete feltárul. A külföldi focicsapat-tulajdonlásban, a floridai villákban és a nagyvállalati részesedésekben csúcsosodó piramisnak azonban kell, hogy legyenek sajátosan orosz történetei, amelyeket a rendezőknek belső erőforrások igénybevételével illene elbeszélniük. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a „gazdag orosz” szókapcsolatnak önmagában nincsen jelentése, hiszen az ország széles tereiben (Leviatán) és tagolt rétegzettségében (Merdzsó és társai) sokfajta sztori képződik, és az alkotóknak ezeket, illetve a globális mesekincset kell nemzeti tartalmakkal feltölteniük.  

Roman Prigunov a Magányos vér című dolgozatára (Ogyinocsesztvo krovi, 2002) antidiplomát, afféle citromdíjat kapott a kritikusoktól, amúgy a filmnek is vannak erős kötődései az újgazdag-problematikához. Prigunov a nem túl erős kezdés után, 2012-ben jött ki új filmjével. A Duhlessz az eredetiben félig latin, félig cirillbetűkkel van írva, a nyelvi és grafikai hibridet talán Lélektelennek lehetne fordítani; a címet az alkotók a 2015-ös második résszel viszik tovább. A Duhlessz két része kísérlet az eredeti orosz sikergyáros alakjának megteremtésére – ne felejtsük el, hogy ezt a hőstípust a filmnek egy olyan társadalomba kellett belegyökereztetnie, amely a vagyont és a vagyonig vezető versenyt csupán a filmeket megelőző húsz évben kezdte megismerni. Ennek megfelelően az első rész nagyjából az amerikai cégeskarácsonyos filmek színvonalán mozog, mert az alkotók egészen egyszerűen nem találják az elbeszélés fókuszát. A „milyen rossz nekem gazdagként” belső monológ formájában az eddigi filmekben, például a Felzuhanásban is előfordult, és ott is terméketlen volt, mert ezzel a megoldással súlyos feszültség keletkezik a látható glamúr és a rossz közérzet nem meggyőző ábrázolása között. Maksznak, a főszereplőnek bejött az élet, valamiféle homályosan megrajzolt, talán francia tulajdonú multicég menedzsereként betegre keresi magát, munkaköri leírásának megfelelően egy „millomosok paradicsoma” elnevezésű projektet visz, amiben máris érdemes megéreznünk az új orosz élet friss szellőinek illatát. A film közepétől – és itt jön az orosz vállalkozó nemzeti sajátosságok alapján értelmezhető sorsa – tőkéstársaival saját tervek megvalósításába kezd, egy éjszakai klub felépítésébe. Max két hübriszbe is beleesik, így alkalmazottként és befektetőként egyaránt hatalmasat bukik. A film eszmei tévelygésének egyik jele, hogy a főszereplő egy mellékszálban összejön egy antikapitalista sejtben dolgozó lánnyal, majd résztvesz egy tüntetésen, amelyen tulajdonképpen a saját fajtája ellen kezd harcolni. A csúcsmenedzser a film végén szó szerint a szeméttelepre kerül, innen lesz majd szép győznie. Afféle negatív karriertörténetet látunk tehát, amely azt mutatja, hogy az orosz társadalomban az út nyitva áll egy tehetséges fiatalember előtt, ő azonban személyes gyengeségei és bizonytalanságai miatt egyelőre nem alkalmas a siker terheinek elviselésére.

2015-ben aztán valami olyasmi történt, ami a folytatásokkal kapcsolatban nem nagyon szokott: a Duhlessz ugyancsak három évvel később játszódó második része elképesztő színvonaljavulást hozott, amennyiben Balzac tollára való felemelkedés-eposzt láthatunk. Lehet, hogy mindez a projektbe belépő forgatókönyvíróknak (Andrej Rivkin, Mihail Idov és Fuad Ibragimbekov) köszönhető, de elképzelhető az is, hogy Oroszországban történt valami a két rész közötti időszakban, amit aztán a szerzőhármas megszimatolt – a játéktér szédítő módon kitágult, immár helyet adott a forgatókönyvírók dramaturgiai és a szereplők pénzügyi lehetőségeinek. Hozzá kell tennünk, hogy Max a második részben nem a semmiből indult – hanem Baliról tért vissza – erről a továbbiakban –, ami talán megkönnyítette a helyzetét, talán nem. Két másik példa, ugyancsak Balzac vonzásában: Alekszej Balabanov Fivérének (Brat, 1997) első részében a későbbi főszereplő bátyja, majd a kisebbik testvér indul el Szentpétervár meghódítására, illetve a Duhlessz 2-ben van egy Szaratovból Moszkvába „felkerült” lány, akit ugyancsak a kitörés vágya vezérel.

Visszatérve a Duhlessz folytatására azt mondhatjuk, hogy az első orosz politikai blockbuster az orosz élet új enciklopédiája – nem véletlenül utalok az Anyeginre, amelyre az iménti megjelölést szokás alkalmazni, ugyanis a szereplők maguk is sziporkáznak az allúzióikkal: Maksz (Danyila Kozlovszkij játssza) Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjának részletét idézi, amint Bali szigetéről (a színdarabban „a hajóról”) a bálba, azaz Moszkva nyüzsgésébe tér vissza. Cápák közé kerül, ugyanis új megbízatása szerint helyi startupoknak kell támogatásokat osztania, mindezt egy Roszinnovacija nevű cég képviseletében (ugyancsak utalás: a hasonló intézmény- és rövidítésszörnyeket Majakovszkij, Bulgakov vagy az Aranyborjúban Ilf és Petrov is kigúnyolta). A filmben az előretörni vágyó orosz vállalkozók úgy viszonyulnak az állam lomhaságához, mint a felhőkarcolók a hagymakupolákhoz; ez az építészeti szembeállítás gyakran előfordul a Duhlesszben. A dinamizálódó nagyvárosi vállalkozóknak a Sziliciumvölgy szolgáltatja az igazodási pontokat, erről ugyancsak többször megemlékeznek. A trailervágóknak nagyon könnyű dolgok lehetett a filmmel, hiszen valamennyi párbeszéd és valamennyi filmes megoldás szépen ki van csiszolva, azonnal felhasználható egy beharangozóhoz. Sok szó esett itt mások pénzéről: érdemes végigkövetni Danyila Kozlovszkij pályáját, amely szinte leképezi a filmbeli Maxét: többször elbukó rosszfiúból lett sztárrá.

A Duhlessz a siker belföldi esélyeit tanulmányozza, de van példa arra is, hogy egy film, pontosabban sorozat kilépett a nemzetközi színtérre, és megmutatta az oroszok hihetetlen kalandjait az Egyesült Királyságban: a 2015-ben indult Londongrad huszonnyolc fergeteges részt ért meg, ezeket négy rendező jegyzi. A sorozat középpontjában egy olyan ügynökség áll, amely igyekszik intézni a külföldre szakadt oroszok dolgait. Ügyesek és ügyeskedők, egyetemisták és kalandorok – valamennyien eget kérnek a globális versenyben.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 46-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15018

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -