KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2021/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Elveszett illúzió Premodern értelmiségi melodrámák 2.
• Mohi Sándor: „Minden érdekelte” Ágh István Huszárik Zoltánról
• Kránicz Bence: A láthatatlan idő formája Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Schubert Gusztáv: Kell egy csapat Magyar producerek 1.
JEAN-PAUL BELMONDO
• Ádám Péter: Ászok ásza Jean-Paul Belmondo (1933-2021)
FILM ÉS IRODALOM
• Árva Márton: Nincs tiszta lap J. M. Coetzee-adaptációk
• Földényi F. László: Szerelmi történet 1931-ből Erich Kästner / Dominik Graf: Fabian – A vég kezdete
• Kovács Kata: Szerepcsere Jelenetek egy házasságból
• Greff András: A mozigalaxis őrzői Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Földváry Kinga: Varieté a nyúlüregben Bryan Talbot: Alice in Sunderland
A JÖVŐ BIRODALMÁBAN
• Varró Attila: Hamis próféciák Dennis Villeneuve: Dűne
• Andorka György: A szférák zenéje Jóhann Jóhannsson: Az utolsó és az első emberek
FILM NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 3. rész
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Vihar közbeni csend Karlovy Vary
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: A zenekar és a felfedező Creation Records – A történet
KRITIKA
• Baski Sándor: Gendermetafora az élő szövetben Titán
• Roboz Gábor: A legnagyobb pech Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai
• Huber Zoltán: A számok törvénye 007 Nincs idő meghalni
• Forgách András: Hableánymagány Hableány
• Kovács Patrik: Kiterítenek úgyis Eltörölni Frankot
• Vajda Judit: Károly 5-től 6-ig Tantrum
• Darida Veronika: Színház az egész Éjjeli őrjárat
MOZI
• Pazár Sarolta: Bachman tanár úr és az osztálya
• Árva Márton: Egy tolvaj lánya
• Fekete Tamás: El akartam rejtőzni
• Bartal Dóra: Normális világ
• Baski Sándor: Saját lifttel a pokolba
• Pozsonyi Janka: Szenvedélyes szomszédok
• Alföldi Nóra: Kuponkirálynők
• Varró Attila: Az utolsó párbaj
• Hegedűs Zsófia: Ainbo – A dzsungel hercegnője
• Huber Zoltán: Venom 2. – Vérontó
STREAMLINE MOZI
• Bárány Bence: Amerikai vacsora
• Roboz Gábor: Az önvédelem művészete
• Lovas Anna: Violet Evergarden: A film
• Benke Attila: Kő, papír, olló
• Varró Attila: Sosem kaptok el
• Alföldi Nóra: Bagdad Cafe
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Bűnös múltak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

007 Nincs idő meghalni

A számok törvénye

Huber Zoltán

A jubileumi James Bond egyszerre hajt fejet a hagyományai előtt és próbál maximálisan megfelelni a kortárs elvárásoknak. Jórészt sikerrel.

Régen volt ennyire önreflektív címe egy Bond-filmnek, pedig az apokrifokat nem számítva ez már a huszonötödik a sorban. Ian Fleming titkosügynökének hatvannyolc éve nincs ideje meghalni, Bond egyre terebélyesedő mítosza továbbra is élénken izgatja az emberek fantáziáját. Sőt, a 007-es az eltelt évtizedek során hamisítatlan popkulturális ikonná nemesedett, akivel valóságos esemény lett újra és újra találkozni. Gondoljunk csak bele, Sean Connery pont ugyanazon a napon mutatkozott be Bondként az angol mozikban, amikor a Beatles legelső kislemeze megjelent.

A patinás múlt egyúttal persze komoly kihívást jelent az alkotóknak, hisz Bondnak folyamatosan úgy kell megújulnia, hogy az esszenciája is érvényes maradjon. Ez a feladat talán soha nem volt annyira nehéz, mint mostanság, amikor a Bond képviselte ideál finoman szólva toxikusnak számít. Ráadásul az elmúlt években a filmipar is gyökeres átalakuláson megy át, bónusznak pedig beütött egy világméretű pandémia. Plusz az is adott volt, hogy ez a felvonás lesz az idén ötvenhárom éves Daniel Craig búcsúja őfelsége ügynökétől.

A Nincs idő meghalni nem véletlenül készült Bond-mércével mérve viszonylag sokáig, rendezőcserével, extra írók bevonásával és a többször eltolt premierrel megspékelve. A végeredményen szerencsére csak helyenként hagyott nyomot mindez. Az eddigi leghosszabb játékidejű Bond-filmen inkább az érződik, hogy sok agyalással, nagy odafigyeléssel, számos különféle nézői elvárást szem előtt tartva készült. Nem mellesleg pedig oda vezeti a karaktert, ahonnan a jövőben számtalan izgalmas irányba tovább léphet.

Az egyik legerőteljesebb változás az elődökhöz képest, hogy az alkotók sokat átvettek a trendteremtő Marvel Stúdió narratív megoldásaiból. A Craig-éra filmjei egyre szorosabban függnek össze egymással, de most először nagyrészt tisztában kell lennünk az előző részek eseményeivel ahhoz, hogy egyáltalán követni tudjuk a történetet. A film első harmada a feszes akciójelenetek ellenére éppen azért érződik döcögősebbnek, mert az íróknak az előző Spectre kusza szálait kell kiegyenesíteniük, hogy aztán a fő konfliktusra kanyarodva a Bond-mítosz egy egészen izgalmas továbbgondolására fókuszálhassanak.

Nem véletlenül csendül fel többször is a „We Have All The Time In The World”, a huszonötödik Bond ugyanis az Őfelsége titkosszolgálatában emberibb vonalához tér vissza. A privát boldogság és a szolgálattal járó playboy-élet kínzó ellentmondása visszatérő témája a sorozatnak, de ilyen mélységben soha nem boncolgatták még. Mindez persze elválaszthatatlan attól is, hogy a 007-es klasszikus világa eltűnőben, vagyis a fő kérdés az, nincs-e itt az ideje végleg kihalni e hőstípusnak.

Ezeket a dilemmákat persze csak annyira viszik messzire az alkotók, amennyire a Bond-hagyományok még engedik. A meglepően érzelmes és drámai önvizsgálat mellől természetesen a rázott vodka-martini sem hiányozhat. A kötelező mellékszereplők sorra febukkannak, a riposztok vitriolosak, az egzotikus helyszíneken levezényelt akciók látványosak. Számos régebbi küldetés megidéződik, a kötelező kaszinós kitérő egy ízig-vérig mai Bond-lánnyal önálló epizódként ékelődik a világmentős történet közepébe. Még a sokszor karikírozott távoli szigeten elrejett főhadiszállás is jól áll a főgonosznak. Az orosz brutalizmus és a japán zen vegyítése miatt még a kissé alulírt ellenfél világa is kifejezetten emlékezetes.

Sikerül tehát megidézni a régi glamúrt és kalandot, amit a járvány sanyarú hónapjai után élmény a vásznon látni. A szürke Aston Martin gépfegyverei dübörögnek, a jamaicai tengerpart, a ködös norvég erdő vagy a napsütötte dél-olasz táj nagytotáljai csodálatosak. A gyönyörű fényekben fürdő képek már-már meseszerűek, amit az egyre erősödő drámai szál egészít ki, a meglepő finálé pedig egyenesen a szívünket célozza. A szmokingos ikon a Skyfall metrózásánál is közelebb lép hozzánk, Daniel Craig még utoljára valósággal lubickol a szerepben. A huszonötödik Bond nemcsak egy korszak méltó lezárása, de minden korábbi bevetésnél markánsabban tükrözi vissza a korszakot, amelyben született.

 

007 Nincs idő meghalni (No Time to Die) – amerikai-brit, 2021. Rendezte: Cary Joji Fukunaga. Írta: Neal Purvis. Kép: Linus Sandgren. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Daniel Craig (James Bond), Léa Seydoux (Madeleine), Rami Malek (Lyutsifer Safin), Lashana Lynch (Nomi), Ralph Fiennes (M). Gyártó: MGM / Universal / Eon. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 163 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15104