FesztiválSitgesTrauma és bosszúBaski Sándor
Katalóniában a helyzet változatlan, a legnagyobb műfaji fesztivál látogatói ragaszkodnak a közös borzongáshoz és a moziélményhez. Gyanítható, hogy a fesztiváltudósítások egy jó ideig még az elmaradhatatlan pandémiás helyzetjelentéssel fognak indulni, de bármennyire is fárasztó a téma, Sitges esetében nem spórolható meg a kitekintés. Ha van fesztivál, ahol a közönség minél nagyobb és minél aktívabb jelenléte nélkülözhetetlen a mustra identitásának megőrzéséhez, akkor a műfaji filmek legnagyobb európai szemléje ilyen. A katalán nézők és a helyi szokásokhoz idomuló vendégek nem (csak) meditálni járnak a moziba, hanem hogy intenzív élmények érjék őket, és a reakcióikat meg is osszák egymással ott helyben. Aki esetleg arra tippelt, hogy idén visszafogottabban fog tapsolni, éljenezni, kiabálni a közönség, vagy eleve foghíjasok lesznek a székek, annak csalódnia kellett – meglepő is lenne, ha épp a horrorrajongókról derülne ki, hogy félnek. Az egyik legnagyobb név a versenyszekcióban a kínai látványfilmek atyja, az idén 70 éves Zhang Yimou volt, aki a Hőshöz és A repülő tőrök klánjához hasonlóan újra a kínai történelem egyik viharosabb fejezetéhez nyúlt. A Cliff Walkersben ugyanakkor nincsenek a gravitációra fittyet hányó harcművészjelenetek, a műfaj kosztümös kémthriller, és papíron a sztori minden eleme hihető. A cselekmény az 1930-as években, Mandzsukuóban, a japán vezetés alatt álló északkelet-kínai bábállamban játszódik, ahová behatol négy kommunista kém, azzal a céllal, hogy kimentsenek egy politikai foglyot, aki a tervek szerint beszámol majd a japán császári hadsereg rémtetteiről a nemzetközi közösségnek. Zhang ezúttal sem okoz csalódást, már ami a lehengerlő vizualitást illeti, tökéletesen kelnek életre a korhű díszletek, hangulatában pedig még a noirokat is megidézi, csak az eső és a köd helyett itt a sűrű hóesés az, ami átlényegíti a tájat és a városi tereket. Maga az alaphelyzet nincs túlbonyolítva – árnyalt japán vagy kollaboráns figurákat nagyítóval se találni a történelmi témájú kínai filmekben –, a cselekmény viszont igen, a csavarok követésére így aztán a kelleténél talán több energiát kell a nézőnek fordítania. Nézhető sajátos partizánfilmként az elsőként Velencében bemutatott olasz Freaks Out is, amely 1943-ban, a németek által megszállt Rómában és környékén játszódik. A főszereplők olyan cirkuszi fellépők, akik valójában természetfeletti képességek birtokában vannak, de amikor a cirkusz zsidó származású tulajdonosát elhurcolják, földönfutóvá válnak. Hárman a nagyhírű Berlin Zircusba kerülnek, ahol kísérleteket folytatnak rajtuk, míg az elektromosságot uraló Matilde a partizánokhoz csatlakozik. A filmes tanulmányait New Yorkban végző Gabriele Mainetti már első rendezésében (Jeeg robot vagyok) a szuperhősműfaj olasz mutációját próbálta elkészíteni, a Freaks Out esetében viszont sikerült a témát maximálisan összehangolnia a miliővel és a korszakkal, hiszen a „szörnyszülöttek” ebben a kontextusban nem „übermenschek”, hanem a nácik többi célpontjához hasonlóan a társadalom kitaszítottjai. A Freaks Out emellett az akciójelenetek minőségét illetően sem marad el az iparági standardoktól, Franz Rogowski pedig karizmatikusabb, mint a legtöbb Marvel-gonosz. A kitaszítottak világában játszódik a hongkongi Limbo is, Soi Cheang rendezése, ami a felszínen egy klasszikus sorozatgyilkosos rendőrségi thrillernek tűnik, ráadásul még a felütés is egy agyonhasznált műfaji panelre épül. A rendőrakadémiáról frissen kikerülő újoncot természetesen egy kiégett, mogorva nyomozó mellé osztják be, és eltérő módszereik, illetve szakmai elveik borítékolható módon konfliktusokhoz vezetnek. A párosnak a várost rettegésben tartó darabolós gyilkos után kell nyomoznia, vagyis a sztoriban sincs különösebb nóvum – nem úgy a látványvilágban és az atmoszférában. A kezdetben indokolatlannak tűnő fekete-fehér fényképezés funkciót kap, amint elkezd esni az eső, és kiderül, hogy a történet jelentős része szürreálisan nagy és labirintusszerűen bonyolult szeméttelepeken és a város egyéb, harmadik világot idéző zugaiban játszódik. Idővel az is egyértelművé válik, hogy a nyomozónak nem rossz napjai vagy hetei vannak, hanem leküzdhetetlennek tűnő személyes traumái, a jó-rossz tengelyen ezért épp annyira nem helyezhető el, mint a noirok antihősei, a nyomasztó szemétváros pedig egyben az ő személyes purgatóriuma is. Gordon Lam akár egy díjat is megérdemelt volna az alakításért; a film végül egy operatőri díjat kapott a sitgesi zsűritől. A Coming Home in the Dark atmoszférája talán még a Limbóénál és sűrűbb és fullasztóbb, pedig James Ashcroft debütáló pszichothrillere a legendásan gyönyörű új-zélandi táj előterében játszódik. Egy idilli családi piknikkel indul a történet valahol a semmi közepén, váratlanul megjelenik két csavargószerű figura. Fegyverük van, kirabolják a családot, visznek a mobiloktól a kocsikulcsig mindent, indulnának tovább, de meggondolják magukat, és még többet akarnak. A rendező rögtön az első percekben sokkolja a nézőket az egyik legnagyobb hollywoodi filmes tabu megszegésével, és a szinte fokozhatatlan feszültségszintet sikerül is másfél órán át fenntartania. Daniel Gillies diabolikus figurájának valódi motivációjára csak fokozatosan derül fény – a tanárként dolgozó családapa múltjában akadnak fekete foltok –, de a kérdések jelentős részét így is homályban hagyja a forgatókönyv, a film nyomasztó hangulata így aztán a vetítés után is még hosszú ideig a nézővel marad. Sajátos bosszúfilm a kanadai Violation is, Madeleine Sims-Fewer és Dusty Mancinelli rendezőpárosa egész pontosan a rape and revenge műfajt fordítják ki, hasonló radikalizmussal, mint azt az Ígéretes fiatal nő tette. Emerald Fennell filmjével ellentétben azonban ők nem akarnak műfaji izgalmakkal szolgálni, még a látszatra sem adnak, ezért többek közt a szokásos időrendet is felbontják. Előbb lehetünk így tanúi annak, ahogy Miriam (Sims-Fewer társrendező alakításában) foglyul ejti, majd kínozni kezdi a nővére férjét, és csak később, flashbackekben tárulnak fel az előzmények. Ráadásul, míg magát a nemi erőszakot szinte csak jelzésértékűen, villanásnyi időre mutatják, addig a büntetést hosszadalmasan és szadisztikus részletességgel. A nézőt ezzel szándékosan hozzák kényelmetlen helyzetbe az alkotók, hiszen a könyörtelen, hidegvérű mészárosként láttatott nőről csak utólag derül ki, hogy traumája valós és a dühe jogos, vagyis előáll a kognitív disszonancia helyzete: azzal kellene együttéreznünk, akiről tudjuk, hogy áldozat, a játékidő nagyobb részében azonban szociopata gyilkosként viselkedik. A Violation alkotói ugyanakkor nem elégednek meg azzal, hogy kreálnak egy ellentmondásos karaktert és kizökkentik a közönséget a komfortzónájából, a fináléra az önbíráskodással kapcsolatos kérdésfelvetések helyett a patriarchátus elleni küzdelem hősévé szeretnék avatni a főszereplőt. Egy másik debütfilm, a Sound of Violence is azt mutatja be, hogy a traumák visszafordíthatatlan – a pszichopátiával határos – személyiségtorzuláshoz vezethetnek, csak az előjel egészen más. Alexis tízéves volt, amikor a szeme láttára mészárolták le a családját. Ekkor mutatkoztak meg először a szinesztéziás adottságai, kiderült ugyanis, hogy az erőszakot és a szenvedést képes absztrakt audiovizuális jelekként, élményszerűen átélni. Felnőve kísérleti zenészként próbál meg kiteljesedni, és megalkotni a magnum opusát. Gyűjti az emberi szenvedés különféle hangjait, a legális lehetőségek kimerítése után pedig gyilkolni kezd. Alex Noyer filmjének alaphelyzete a Kameralesét idézi, hiszen Michael Powell kultfilmjében is egy sorozatgyilkos rögzíti áldozatainak utolsó földi pillanatait, és a néző mindkét történetben kénytelen azonosulni az antihős szemszögével. A Sound of Violence ugyanakkor olyan tempót diktál, hogy nincs idő leásni a főhős pszichéjének mélyére, az újabb és újabb, a korábbiaknál egyre rafináltabb halálcsapdák a Fűrész-filmek vonatkozó jeleneteire emlékeztetnek, miközben a színhasználat a giallo, a gore, mennyisége pedig slasher műfaját idézi. A végeredmény az önfeledt exploitálás ellenére, vagy éppen azért, mégis felkavaró. A fesztivál legnyomasztóbb filmje azonban nem ez, hanem Camille Griffin egzisztencialista horrorba oltott fekete komédiája volt. A Silent Night története még 2020 előtt előtt íródott, mégis tökéletesen rezonál kollektív érzelmi állapotunkra. A történet szerint vidéki karácsonyozásra gyűlik össze a közeli barátokkal kiegészülő nagy család, az idillbe azonban belerondít a tudat, hogy ez az ünnep lesz az utolsó. Visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófa tarolja le bolygót, a halálos gázokat okádó viharfelhők hamarosan hozzájuk is elérnek, a figyelmes kormánynak hála azonban jut mindenkinek elég szuicidtabletta. Az egybegyűltek az elfogadás különböző stációiban vannak, a Keira Knightley által alakított házigazda kisfia különösen nehezen tudja elviselni a gondolatot, mások pedig még az apokalipszis küszöbén se tudják elengedni régi sérelmeiket. Ha nem rímelne ennyire közös szorongásainkra a Silent Night, akkor talán valóban nézhető lenne komédiaként, több mint két év pandémia után azért kicsit nehezebb önfeledten kacagni rajta – de legalább megszületett a karácsonyi filmek Melankóliája.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
