KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/március
PASOLINI
• Harmat György: Mártírium külvárosi réteken Pasolini egy színtér tükrében
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Függöny le… Peter Bogdanovich (1939-2022)
MAGYAR MŰHELY
• Kolozsi László: A belső ruhatár Mándy Iván és a film
• Mispál Attila: „A nemzet filmtanítója” Perlaki Tamás (1948-2021)
• Pauló-Varga Ákos: Pengeélen Beszélgetés Muhi András Piressel
ÚJMÉDIA ÉS VIRTUÁLVALÓSÁG
• Süll Kristóf: Falanszter-szimuláció A Meteo „moduláris disztópiája”
• Török Ervin: Utópikus energia Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 3.
KOSZTÜMÖS BŰNÖK
• Földváry Kinga: Noirtól Coenig Shakespeare-bűnfilmek
• Varró Attila: Szemfényvesztés Film/regény: Rémálmok sikátora
• Bárány Bence: Vég nélküli út Max Allan Collins: Road to Perdition
• Kolozsi László: Korszerűtlen utazás Halál a Níluson
• Fekete Tamás: Újravágott változatok Sikoly-filmek
ÚJ RAJ
• Lichter Péter: A meghatódás öröme Mike Mills
TELEVÍZÓ
• Kelecsényi László: Felhőtan Pacskovszky József: Kék róka
A CSEND MESTEREI
• Lichter Péter: Egy ismeretlen formabontó Teinosuke Kinugasa: Az őrület lapja
SZUPERHŐS-FRANCHISE
• Borbíró András: Túltelített dimenziók Számháború a Moziverzumban
FESZTIVÁL
• Boronyák Rita: Pálmafák és gyökerek Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
FILM / ZENE
• Déri Zsolt: Punktum Wolfgang Büld koncert-riportfilmjei
KRITIKA
• Pozsonyi Janka: Apám, a gengszter Maffialányok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kosztümös bűnök

Halál a Níluson

Korszerűtlen utazás

Kolozsi László

Agatha Christie detektív-történeteit nem lehet modernizálni, csak a hajdanvolt boldog békeidőkben hitelesek.

 Az Agatha Christie krimik alapvetően úgy vannak felépítve, hogy az olvasó a detektívvel együtt nyomozhat (a nyomozó minden gyanúsítottat kihallgat, nyomokat rögzít, és azokat az olvasó elé tárja, aki ily módon esélyt kap a figyelmes elemzésre, az analízisre, tehát a regény azt a képzetet kelti, hogy megoldhatóvá válik a benne foglalt rejtély), a legnépszerűbb Christie regények mégis azok, melyeket az olvasó nem tud megoldani. Melyeknek a megoldását vagy a narráció vagy az elkövetési mód képtelensége, kizárja. Ilyen a Tíz kicsi néger, Az Ackroyd-gyilkosság, Az ABC-gyilkosságok vagy a legnépszerűbb Gyilkosság az Orient Expresszen is. Ezek különböző módszerekkel, teljesen elfedik, ki a gyilkos.

Az Agatha Christie által művelt krimi-típusban a gyilkos személye, kiléte a leglényegesebb kérdés, és ha a gyilkos megvan; ha a nyomozó, mondjuk Hercule (és semmiképpen sem Herkules) Poirot feltárta, ki volt az elkövető, helyreállni látszik a világ rendje. Az olvasó úgy érezheti, a megoldással egy tisztább, erkölcsösebb, normálisabb világba juthatott vissza. A nyomozó, mint racionális, hideg analitikus lény, nem felette áll, hanem mellette. A detektív nem egyszerűen nyomoz, hanem reparál. A bűn olyan, mint egy folt, ami kitisztítható, nem tartozik a világ állapotához, nem jellemzi alapvetően az emberi berendezkedést. A humánum makuláitól meg lehet szabadulni a nyomozás kényes és figyelmet igénylő eljárásában pusztán a józan ész, a gondolkodás segítségével, a tények egymásra helyezésével, súlyozásával. A húszas-harmincas évek, a Christie regények ideje, újfajta viszonyt hoztak a tudományos szemléletbe, a tudomány – és nem mellékesen az analitikus filozófia – ekkor emelkedik fel. Ez az idő a nagy tudomány-filozófiai áttörések ideje, a tudomány ekkor lép abba a státuszba, amelyben egészen az elmúlt évtized közepéig tartózkodott. A tények és a bizonyítások, a hideg analízis bűvöletében élő ember világképének ideája az analitikus krimiben jelent meg. Ebben a világban úgy tűnt, semmi sem megfejthetetlen, csak egy okos ember kell hozzá. Poirot tulajdonképpen nem egy detektív, hanem az egoista, kissé lökött, tehát valószínűsíthetően enyhén aspergeres tudós paródiája. Nem véletlen, hogy Christie-t a saját nyomozója egy idő után már nagyon idegesítette, szemben az önképének tekinthető, szerethetőbb Miss Marple-el.

Az egyik legmegfejthetőbb és leginkább kitalálható Agatha Christie mű a Halál a Níluson. Ha az olvasó vagy a néző, elég komolyan figyel, akkor elég hamar rájöhet, ki is ölhette meg a gazdag örökösnőt, mi lehetett az elkövetési mód. Bár ez utóbbi, a módszer leleplezése sokszor érdekesebb az Agatha Christie krimiben, mint a gyilkos leleplezése – például a Poirot karácsonyában a szörnyű halálhörgés kiváltó okának feltárása – azért e krimik csúcspontja mégiscsak az, hogy a detektív rámutat a gyilkosra. A Halál a Níluson olyan krimi, amiben nem is e gesztus, a gyilkosra mutató ujj a lényeges, hanem a végkifejlet. Ilyesfajta végkifejlet nem egy Agatha Christie krimiben fordul elő, de ez is a makula eltávolítását szolgálja. Bűn nem maradhat büntetlen. Ha a gyilkos kiléte kitalálható, akkor csak egy ilyen végkifejlet hozhat meglepetést.

„A régi művek – írja Agatha Christie az Életem című (egyébként némi joggal, egyik legjobb könyvének mondott) emlékiratában, még egyfajta tanmesék voltak, amelyekben a Gonosz elnyerte méltó büntetését, a Jó pedig győzött.” Ha arra keresünk indokot, Kenneth Branagh a frissített Agatha Christie adaptációiban miért alkalmaz szuperhős filmekből ismerős sztárokat (Letitia Wright és pláne: Gal Gadot), akkor ebben a mondatban találhatjuk meg a választ. Ahogy arra is, hogy mi szükség lehet egyáltalán egy újabb Gyilkosság az Orient Expresszen vagy Halál a Níluson verzióra.

A szuperhős filmek bár olykor tesznek lépéseket a komplexebb karakterépítés felé, alapvetően olyan karakterológiával dolgoznak, mint a „régi könyvek”. Régi könyvek alatt Agatha Christie olyan, a jó és gonosz oldalt éles határvonallal elválasztó művekre gondolhatott, mint a Dickens regények. A friss verzióban – melyben maga Branagh alakítja a kackiás bajuszú nyomozót –, a jó detektív kedvence, mondhatni egyetlen olvasmánya, Dickens.

A Branagh-verziók esetén arról beszélhetünk, hogy Branagh éppen az átlátható törvények szerint működő világot szeretné helyre állítani. A tudomány stabil világát, azt, amelyben a tudomány a racionalitást és a módszertant testesíti meg. De ez a törekvése, a fake news és az áltudományok, az irracionalitás uralta közegben meglehetősen naiv. Nem veszi észre, hogy a szuperhősök világa éppen az irracionalitásból, éppen a tudomány megkérdőjelezésének világából is sarjad, népszerűségük oka éppen egy olyan közállapot, amely merőben más, mint az, ami Agatha Christie korában volt. Ebben a helyzetben az, hogy az Abu Szimbel templom a CGI segítségével sokkal jobban néz ki, mint abban a remek verzióban, melyben a legjobb eddigi Poirot, David Suchet játszott, nem sokat segít. Nem sokat segít a CGI-krokodil, a törékeny naplemente képe, a Níluson minden eddiginél szebben úszó Karnak hajó, a szépséges kosztümök.

A Gyilkosság az Orient Expresszen végén Poirot nagy dilemma előtt áll: mit tegyen, feljelentse-e a gyilkosokat. A Branagh-féle színes, szagos, nagyszabású, hatalmas havazást és függőhidat a vászonra álmodó verzióban Poirot azt mondja, számomra mindennél fontosabb a racionalitás, nem engedhetek az érzelmeimnek; és ezért, hogy mégis csak engedni tudjon, összeeszkábál egy próbatételt. A szereplők, pontosabban a legfőbb szereplő, a meggyilkolt gyermekhez legközelebb álló nő (egyébiránt az őt játszó Michelle Pfeifferről is elmondható, hogy szuperhős filmsztár), kiállja a próbatétet. Ezért szabadulhatnak a gyilkosok, ezért engedheti el őket Poirot.

A logika megborul. Ennek a filmnek a megoldása, már a második világháború után korszerűtlennek tűnt. Hiszen a gyilkosság oka egy családi trauma. Egy kisfiú elvesztése mindenkit megváltoztat, mindenkinek az életét tönkreteszi. Ez a megoldás a haláltáborok, a nem csupán személyes, hanem egyenesen népcsoportokat érintő traumák után kevésbé tűnhetett erősnek (és elfogadhatónak). Az Agatha Christie krimikből nem véletlenül nem lehet olyan modern verziót készíteni, mint a másik egomán detektív, Sherlock Holmes történeteiből. Az Agatha Christie krimi a legkevésbé sem modern. Agatha Christie alapjában kiegyensúlyozott világába nem keverhető bele a mondén és véres huszadik század: Christie Angliája a közép és felső osztálybeli fehérek világa, és ezért is hat kissé idegenül mindaz a törekvés, hogy a legújabb filmváltozat alkotói mindenféle kvótáknak megfeleljenek.

„Az 1914-es háború idején – írja Christie – a gonosztevő még nem számított hősnek: az ellenség rossz volt, a hős pedig jó. Nem vájkáltunk lélektani dolgokban, folytatja (elég ékesen bizonyítva, hogy milyen ellenérzései vannak a pszichologizálással szemben), hanem felléptünk a bűnözők ellen, és az áldozatok pártját fogtuk”. A Halál a Níluson úgy kezdődik, mintha az 1917 című Sam Mendes filmben járnánk vagy egy kosztümös Guy Ricthie verzióban. Halállal, háborúval. Éppen ezért, mert ma már hamisnak hatnak Agatha Christie idézett mondatai (mert nem gondolhatja komolyan egy tisztes angol lady sem, hogy bármilyen háborúban a jók és a gonoszak voltak az ellenfelek), ezer nem lehet hiteles az a jelenet sem, lett légyen bármilyen jó, ami bevezeti az új verziót. De az a kétségtelen előnye mindenképpen megvan, hogy most legalább megtudjuk, miért olyan bajuszt növesztett Hercule Poirot, amilyennel a világ megismerte őt.

 

HALÁL A NÍLUSON (Death on the Nile) – amerikai, 2022. Rendezte: Kenneth Branagh. Írta: Agatha Christie regényéből Michael Green. Kép: Haris Zambarloukos. Zene: Patrick Doyle. Szereplők: Kenneth Branagh (Poirot), Gal Gadot (Linnet), Annette Bening (Euphemia), Russel Brand (Linus), Armie Hammer (Doyle), Ali Fazal (Andrew). Gyártó: Kinberg Genre / Scott Free Productions. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 127 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15274