Szuperhős-franchiseSzámháború a MoziverzumbanTúltelített dimenziókBorbíró András
A nagyköltségvetésű fantáziafilmek számszerű fegyverkezési versenyében éppen a fantázia szorul vissza. A Csillagok háborúja – az árukapcsolásra épülő,
hajrá-kapitalista filmes üzleti stratégia ősatyja – messzi-messzi galaxisa mind
közül a legbrutálisabb mértékben táguló univerzum. Új Star Wars-filmek
és sorozatok elképesztő mennyiségét (tíznél is többet) készíti a Disney. E projektek
közül néhányat leállíthatnak még, a gyártószalagot azonban továbbra is szorgos
kezek irányítják, a tekintetek pedig folyamatosan a piackutatási eredményeken
és megtérülési eredményeken függenek. Mára hollywoodi etalonná vált a Marvel
Cinematic Universe karakterközpontú termékkapcsolási módszere is: a 2008-as Vasember
óta elképesztő tempóban hízó franchise jelentős részét adja az elmúlt másfél
évtized nagy költségvetésű látványfilmjeinek. 2008 és 2021 között 26 film
készült el, és jelenleg további 12 áll gyártás alatt. (A DC Univerzum később,
2013-ban startolt, de már az is 11 elkészült és 5 bejelentett filmnél tart.)
A Marvel-szériára minden szempontból a
folyamatos fokozás elve jellemző. Egyre nő a filmek játékideje: az utolsó öt
film átlaga több mint fél órával hosszabb, mint az első öté. (A játékidő növekedése
az elmúlt évtizedben készült összes filmre igaz, ám ezek átlagos játékideje csupán
néhány perccel nőtt, és amúgy is bő fél órával rövidebb a friss Marvel-filmekénél.)
A többlet időt pedig nem pazarolják el a látványfilmek: Stephen Follows
producer és adatelemző blogján kimutatta, hogy a fantasztikus és sci-fi
műfajoknál – melyekbe a szuperhősfilmek sorolhatók – függ össze legerősebben a
játékidő és a költségvetés. A nézők tehát valóban egyre több és több látványt kapnak.
A vizuális effektek mennyiségi növekedése és
az akciójelenetek egyéb jellemzőinek folyamatos licitje szintén jól érezhető
trend. A harcokhoz nem elég a két dimenzió, a komolyabb csatáknak ma már
vertikálisan is kötelező kiterjednie. Sok hős eleve repülni képes, a többieket
technikai eszközök (Vasember, Sólyom) vagy hatalmas ugrások (Hulk) segítik. A
teret bármilyen robbanás következtében apró tárgyak tömkelege tölti be, melyek térbeli
sűrűsége gyakran kontraproduktív, csak fárasztják a szemet. Jó példa e túlkapásra
a Star Wars: Skywalker kora grandiózusnak szánt csatajelenete, mely nem
éri be néhány csillagromboló jelenlétének halálos veszélyével, ezért felmérhetetlen
számban, az űr hátterébe simuló raszterként ábrázolja őket (a CGI elbírja…). A hatás
a kívánttal ellentétes: a gyerekszobai tapétára emlékeztető látvány a
nevetségesség határát súrolja.
Árulkodó, hogy az upcomingvfxmovies.com
szerint a vizuális effektek száma a rekorder hollywoodi produkciókban (Amerika
Kapitány: Polgárháború, Bosszúállók: Ultron kora) már elérte a 3000-et,
míg olyan, szintén látványorientált szuperprodukcióknál, mint az első Vasember
vagy a Csillagok között, még csak 700-800 körül járt.
A megjelenő szuperhősök létszáma is
folyamatosan nő: az első Bosszúálló-filmben hét, az utolsóban több, mint
húsz szerepel. A számverseny miatt kettejük összecsapása már nem elég
fajsúlyos, így több Bosszúálló-film (az előzetesben előre megígért)
csúcsjelenetében két csapatban támadnak egymásnak a hősök, mintha csak egy
amerikaifoci-meccset látnánk. Nyilván kevesüknek jut idő érdemi karakterfejlődésre,
saját dialógusokra – ezek a szuperemberek már nem drámai hősök, inkább az
akciódús cselekményfolyam díszei.
A szuperhősök saját személyükben is
folyamatosan széthasadnak, sokasodnak a fokozás számháborús ideológiája
jegyében. A Vasember 2-ben Tony Stark mintha tükörképével szállna
szembe, hiszen ellenfele kinézete az övét másolja, a Vasember 3-ban
pedig a JARVIS nevű AI egyenesen fél tucat tartalék Vasember-páncélt irányítva
győzi le ellenfeleit.
Egy személytelen robotruhát könnyű sokszorosítani,
a Pókember: Irány a Pókverzumban azonban már maga a főszereplő karaktere
jelenik meg többféle, párhuzamos dimenziókból érkezett formában. Az alteregó-képzésre
az emberi hős cseréje is alkalmas a ruha alatt: e filmben már nem Peter Parker,
hanem Miles Morales, egy fekete srác viseli a Pókember-ruhát, a 2022-ben érkező
folytatásban pedig szerepel majd női verzió is. A korábban férfi hős női
változata felbukkan az elkészült Loki- és az érkező She-Hulk-sorozatokban is. A
képregényekben rég megszokott alteregók utat találtak a franchise-ok filmjeibe és
sorozataiba is.
A cselekvő karakterek számának tobzódása
kritizálható fantáziahiányossága vagy a hagyományos drámaiság rombolása miatt,
a nézők nagy része azonban hálásan fogadta. A köztudatban a számítógépek és mobilok
mára mindennapos, sőt mindenórás használata megszokottá tette gondolkodásunkban
a tartalmak lemásolásának, sokszorosításának ideáját, így könnyen elfogadjuk azt
a fikciós történetekben is.
*
Gyerekkoromban az esti tévémozi
megtárgyalásának alapkérdése volt: „Mutatták a...?”. (A fiúknak fontos dolgokra
kérdeztünk rá: szörnyek, meztelenség, halálesetek.) Az új franchise-ideológia már
nem explicit ábrázolás értelemben törekszik a fikciós univerzumok teljes megmutatására, hanem egy mélyen
fogyasztói mentalitás kialakítása és kielégítése céljából: a teljesség elérésének
a véget nem érő információgyűjtés által történő lehetetlen, kényszerképzetes
küldetéseként. A megismerés vágya elvezeti a nézőket az új
franchise-termékekhez, a begyűjtött tudás pedig a közösséghez tartozás, a
popkulturális identitás élményét nyújtják. A zártkörűséget tovább növeli a
forgalmazók streaming csatornáinak előfizetési igénye, amely sokak számára csatorna-
és egyben közösség-választási kényszert jelent.
Önmagában nem újdonság, hogy időigényes,
elszántságot igénylő tett egy fiktív világban játszódó összes elkészült
történetet megismerni: már évtizedek óta rengeteg képregény, videójáték és regény
készül a népszerűbb fikciós univerzumokhoz, ám ezelőtt talán sosem teljesült ez
a nagy költségvetésű, sztárokat szerepeltető mozgóképes művek szűkebb halmazára
is.
A filmgyárak a rajongók vágyainak folyamatos
felkeltésével és kielégítésével tartják őket a megbízhatóan fogyasztásra képes befogadói
attitűdben (ez a folyamat sem új, de intenzitása sosem látott). Régen éjszakai
beszélgetések, netes fórumok témája volt világunk képzeletbeli kiterjesztése
annak ismeretlen területeire (mint amikor Kevin Smith kultikus filmjében, a Shop-Stopban
a két főszereplő hosszan tárgyalja a Star Wars: A Jedi visszatér-ben, a
második Halálcsillag építése közben elpusztult ártatlan mesteremberek
tragédiáját). Vajon milyen kalandokat élhetett át Han Solo fiatalabb korában?
Ki győzne, ha Superman és Batman, vagy Amerika kapitány és Vasember
összecsapna? Az ilyen kérdések teret adnak a fantázia szabad csapongásának. Ha
azonban szakemberek gárdája próbálja folyamatosan, üzleti megfontolások alapján
előre kitalálni és fejünkbe plántálni őket, az játékrontó, hiszen épp a
szabadság, a fantázia, a mi aktív részvételünk vész el. A fenti szituációkat
például már mind megmutatták nekünk,
és meg fognak minden mást is mutatni, ha győzzük érdeklődéssel. Az Álomgyár profi
álmodói látszólag fantáziánk, valójában felkorbácsolt kíváncsiságunk
kielégítése érdekében derítik fel, tapossák ki, és betonozzák le képzeletünk
minden zugát. A filmes univerzumok kiterjesztésének külön műfaji kategóriái
nyíltak, amelyekkel régen csak a nyugati szuperhős-képregények rajongói találkoztak,
de ma már az átlagos tévénézők is jól ismernek: crossoverek, spinoffok, prequelek,
alternatív valóságban játszódó történetek futnak a mozikban.
*
A rendszer legügyesebb trükkje, hogy önzetlennek
és segítőkésznek látszik: „mindent a nézőért”, csak a szórakoztatásunkat
szolgálja, nem erőltet ránk semmit. A Marvel- vagy a DC-univerzum térben és
időben is kötetlenül elérhető (még hazai viszonyok között is alacsony
havidíjjal előfizethető egy-egy streaming szolgáltatás, mellyel hozzájutunk az
adott jogtulajdonos minden franchise-ának összes termékéhez). A fantáziavilág pedig
nagy műgonddal arra optimalizált, hogy lehetőleg egyetlen nézői csoport meggyőződését
se sértse.
Csakhogy a „mindenki annyit vesz, amennyit
kér” elv, emberi természetünknek hála, még az „all-you-can-eat” éttermekben sem
működik jól, a vége mohóság és kóros elhízás. A mozifilmes- univerzumok kínálta
egyik fő élmény éppen az (mert érdekelvű módon úgy vannak megtervezve), hogy
csak a szorgalmas, a franchise-hoz hűséges nézők értenek meg minden utalást,
ismernek fel minden, pillanatokra felbukkanó mellékszereplőt, nevethetnek
együtt az értőkkel a film végi bónusz-jeleneteken.
Akár kopár szellemi börtönnek látjuk a
franchise-ok világait, mely a nézők megbecsülése helyett kritikátlan és mohó
rajongókat próbál kiképezni, akár ódivatú félelemnek tartjuk ezt, mely
figyelmen kívül hagyja, hogy e művek ugyanúgy korunk problémáira és
változásaira reflektálnak, mint ahogy a sikeres művészeti alkotások mindig is
tették, egyvalami biztosnak tűnik: még messze van a Geek-korszak vége.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
