KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/január
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Az olasz film ünnepe Premio Grolle D’Oro
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Világszertár
ANGELOPULOSZ
• Fáber András: Odüsszeusz újra tengerre száll Beszélgetés Theo Angelopulosszal
MAGYAR FILM
• Sipos Júlia: Virágnyelvtan Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Forgách András: Halott tőzsdeügynök a múzeumban Az új ártatlanság az amerikai filmben
MARLENE DIETRICH
• Molnár Gál Péter: Moll Flanders szépunokája
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Vihar előtt Pordenone
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Madridi szőke Tűsarok
• Koltai Ágnes: Törtszív úrfi Hollywoodi lidércnyomás (Barton Fink)
• Turcsányi Sándor: Álomszonáta Otthonom, Idaho
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A fűnyíró ember
• Schubert Gusztáv: Krapatchouk
• Sneé Péter: Semmit a szemnek!
• Fáber András: Superman III.
• Barotányi Zoltán: Oroszlánszív
• Sárközi Dezső: Jól áll neki a halál
• Turcsányi Sándor: Dili-vízió
• Sneé Péter: Őrjítő vágy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angelopulosz

Beszélgetés Theo Angelopulosszal

Odüsszeusz újra tengerre száll

Fáber András

Theo Angelopulosz, görög rendező életművéből válogatott és mutatott be néhány filmet a Budapest Film. A programban a Rekonstrukció (1970), az Utazás Kythérára (1984), A méhész (1986), a Ködös tájkép (1988) és a Gólyaállásban (1991) szerepelt. A filmhetet a rendező nyitotta meg, az alábbi interjú a budapesti látogatás alkalmából készült.

– Önt világszerte ismerik a művészfilmek iránt érdeklődő nézők, a műveivel foglalkozó írások bibliográfiáját áttekintve azonban az a benyomása támad az embernek, mintha az újlatin nyelvterületen jóval több figyelmet szentelnének az Ön munkásságának, mint az angolszász vagy a germán országokban. Köztudott, hogy szívesen dolgozik olasz társszerzővel (több filmjét Tonino Guerrával együtt írta), s egyik kedvenc színésze, Marcello Mastroianni is olasz. Azt jelentené-e mindez, hogy jellemző Önre valamiféle latin, netán mediterrán irányultság és érzékenység?

– Ez nagyon is lehetséges, bár én magam soha nem törekedtem erre tudatosan. Annyi azonban kétségtelen, hogy miután filmes tanulmányaimat Franciaországban végeztem, természetszerűleg hatott rám a francia filmnyelv, olyannyira, hogy maguk a franciák is önmagukhoz igen közelállónak érzik világomat. Pályám elején a francia nouvelle vague és az olasz neorealizmus volt rám a legnagyobb hatással, később aztán persze eltávolodtam a készen kapott mintáktól, dehát ez az ember fejlődésének szükségszerű velejárója. De természetesen nagy tisztelője voltam és vagyok Fellini, Antinioni vagy Visconti művészetének. Elsősorban görög filmalkotónak tartom magam, s hozzánk igen közel áll az olaszok világa, a nemzeti karaktert és történelmünk bizonyos hasonlóságait tekintve is. Itt van például a fasizmus élménye, meg aztán a reakcióinkban is sok a hasonlóság, példának okáért a mindkét országban megfigyelhető operettszerűség... A francia „beütés”, hogy visszatérjek erre, különösen természetes, hiszen nálunk Görögországban leginkább Franciaországot tekintjük mind a mai napig kulturális mintának. Ezért is mentem oda tanulni sok más göröghöz hasonlóan. Az a dokumentarista szemlélet, amely a hatvanas évek francia filmművészetének nagy felfedezése volt, s ami számomra alapvetően Jean-Luc Godard nevéhez kötődik, nem is annyira filmes eszközei révén hatott ránk: főként a filmmel kapcsolatos magatartás szempontjából tekintettük ezen áramlat nagy alkotásait meghatározónak és példaadónak. Tudja, van Godard-nak az a híres mondata: „Hogy hova teszem a kamerát, az mindenekelőtt erkölcsi kérdés.”

– Kilenc nagyjátékfilmet készített eddig – ez a politizáló, moralizáló szándék filmes életművének első felére jellemző csupán. Itt, Magyarországon, ahol most első és négy újabb filmjét vetítették, baloldali híre megelőzte Önt, de második alkotói korszaka ezt nemigen látszik igazolni. Önnel történt időközben valami, vagy a világgal, vagy pedig külső és belső történések együttesen idézték elő „ hangváltását”?

– Azt hiszem, elég világos, ami történt. A hagyományos megjelölés szerint valóban baloldali ember vagyok – ez első filmjeimből is egyértelműen kiderül –, bár a baloldaliság nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember kommunista. Egyébként akkor, amikor én az első korszakomba tartozó filmjeimet forgattam, a világon mindenütt minden valamirevaló filmrendező többé-kevésbé baloldali filmeket készített – most nem beszélek a kelet-európai országok filmeseiről. Számunkra a szocializmus szép álom volt – hangsúlyozom: nem a megvalósult szocializmusra értem ezt –, lehetőséget kínált arra, hogy azt a társadalmat, amelyben éltünk, megváltoztassuk. A két történelmi tapasztalatot nem lehet összehasonlítani: mi más fejlődésen mentünk át, mint Önök. Élt bennünk a remény valami megvalósulatlan dolog után, ám ami és ahogyan megvalósult belőle, az inkább a problémákat hozta felszínre. Önöknél a baloldali eszmékre hivatkozó hatalom honosított meg totális diktatúrát, nálunk a jobboldali erők törtek erre.

– Történelmi trilógiájában (‘36 napjai, 1972; Vándorszínészek, 1974-75; Vadászok, 1977) baloldali nézőpontból ábrázolta a militáns baloldalhoz tartozó emberek küzdelmeit. Négy újabb filmjében viszont – és úgy gondolom, A méhész című, 1986-ban készült filmje itt a választóvonal – amely lírai, melankolikus visszatekintés egy ki nem mondott, meg nem jelenített, de érezhetően kudarcba fulladt korábbi életre...

– Helyesbítenem kell: ez a hang az Utazás Kythérára című filmemben jelenik meg először...

– Igaz, ez a film korábbi, 1984-ben készült. Bár számomra a szovjet emigrációból visszatérő öregember figurája még meglehetősen kötődik az első korszakban ábrázolt jellemekhez...

– Vele kezdődik a reménység korszaka áldozatainak bemutatása. Én ettől a filmtől számítom, hogy érdeklődésem a nagy történelmi eseményektől az egyéni sorsok felé fordult. Jó, volt egy történelmi nagytakarítás, de azok az emberek, akik hittek az eltakarított eszmékben, továbbra is itt élnek köztünk. Sokan megjárták közülük a börtönt, sokan kényszerültek emigrációba, nem beszélve azokról – és ők sem voltak kevesen –, akik életüket áldozták, hiszen az ő sorsuk lezárult, ha meg nem is oldódott. Hallatlan nagy emberi veszteség volt ez mindenképpen.

– Tekinthetem-e jelképesnek az Utazás Kythérára címet? Hiszen Kythéra szigete, Cythére, amely egyszersmind Baudelaire egy híres versének címében is szerepel, mitológiailag az ígéret földjét jelenti, ahol azonban mély csalódás várja az odautazót?

– Meg kell mondanom, hogy én a film előkészületei idején semmi ilyesmire nem gondoltam. Tudom persze, hogy a sziget az európai kultúrkörben – Watteau 18. századi festménye és Baudelaire verse révén – a boldogság és a szerelem szigetének számított. E szigeten, amely egyébként az egyik legdélibb görög sziget, volt az ókorban egy Aphrodité-templom, ahol a szerelemnek áldoztak, ámbár az uranoszi, spirituális értelemben vett szerelemnek. Különösen a hellenisztikus korban seregestül gyűltek oda Görögország minden tájáról a költők, filozófusok, akik ezt a sajátos áhítatot óhajtották megtapasztalni. Az én filmem – ha már mindenképpen jelképi megfogalmazásokat keresünk – inkább kontrasztot jelent ehhez a hagyományos képhez képest. A filmben a halál is ott leselkedik a szigeten.

– Úgyhogy nem árt, ha csínján bánunk a jelképekkel. De ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg: Önnek hol van Kythéra szigete? Hol az Ön Kythérája?

– Mindenütt és sehol. Nekem egyelőre még nyitott a világ. A film idős főszereplője, már ami megmaradt belőle, amolyan Odüsszeusz, aki hosszas bolyongás után hazatér... Otthon akar meghalni.

– Bizonyos értelemben mindegyik filmje odüsszeuszi bolyongást ábrázol...

– Igen, de bennük van az örök visszatérés eszméje is. Nagyon pontos jelzések vannak erre: a hős hazatérése ősei földjére, aztán ott van a mindenkori Télemakhosz figurája – a filmrendező. Aztán ott a feleség, Penelopé, a kutya, a barát... Ugyanakkor filmjeim nem úgy fejeződnek be, mint a nagy tengeri eposz, hanem mint a legenda. A legenda szerint – nem Homérosznál van ez így, hanem a legendában – Odüsszeusz nem marad a szigeten, hanem újra nekivág a tengernek.

– Talán azért, hogy egy újabb filmet csináljon...

– Egyszer Moravia meglátogatott, amikor Athénban járt. Nekem szegezte a kérdést: joga van tudni, min dolgozom, hiszen már annyiszor és annyit írt rólam. Éppen az Utazás Kythérára előkészületei idején történt ez, úgyhogy elmeséltem neki a film rövid tartalmát. Felkiáltott: Dehát ez Ulisszesz, ahogyan Dante megírta!

– Megrajzolta már filmjei topográfiáját, azt, hogy ki, honnan, hová megy, menekül, vándorol?

– Filmjeim színtere mindig Görögország, de legalábbis a görög lélek. Komolyan válaszolok kérdésére: filmjeim főként Görögország északi részén játszódnak, holott magam déli ember vagyok. Kimondhatatlan vonzódást érzek Észak iránt, talán azért, mert Észak rejtélyesebb, legalábbis számomra, mint a Dél.

– Csakugyan: filmjeiben ritkán süt a nap. Sok bennük a köd, a félhomály. Kritikusai többször szóvá tették, hogy ezek a filmek nem a közismert, napfényes Görögországban játszódnak.

– Az a táj, amely filmjeimben látható, mindig belső, lelki táj. Jogosan vetették a szememre, hogy ez nem Görögország; ez az én Görögországom. Az időjárás, a fények: ez mindig belső döntés eredménye. Kétségkívül eltér a készen kapott közhelyektől, a Görögországgal kapcsolatos közhelyes stílustól. Nem mondhatom, hogy kezdettől fogva tudatos választás vagy ellenállás eredménye volt.

– Carl Gustav Jung írja, hogy az ember az élete első felében cselekszik, a második felében pedig reflektál korábbi tetteire. Mintha az Ön életműve is ezt a kettősséget követné. első alkotói korszakának filmjeivel mintha közvetlenül akart volna hatni a nézőkre, s a második korszak filmjeivel már csupán gondolkodásra akarná késztetni őket. Ez a korszak kevésbé agresszív, kevésbé aktivitásra serkentő, meditatívabb filmeket hozott – e filmek ritmusa is lassúbb.

– Igen, ezek, mint említettem, a kiábrándultságban gyökereznek, s új kötődési pontokat kutatnak: valamit, amiben meg lehet bízni. Ilyen jelkép a Ködös tájképben a fa...

– Ami emlékeztet Tarkovszkij utolsó filmjének fa jelképére...

– Azzal a csekély különbséggel, hogy az én filmem volt előbb: ez a kép, ahol a gyerekek átölelik a fát a film végén, teljesen eredeti. Ez a filmem egyébként tele van hivatkozásokkal korábbi filmjeimre: ilyen például a vándorszínészek szerepeltetése, még az első filmemre, a Rekonstrukcióra is van benne utalás. A Gólyaállásban is kísérlet annak az őrületnek a meghaladására, ami körülvesz bennünket a mai világban: mindazokkal a jelképekkel és idézetekkel, amelyeket filmjeimben alkalmazok, kommunikációra törekszem a világ józan szóra fogékony részével.

– Ebben a szomorú világban van helye a szerelemnek? Filmjeiben a szerelem is szomorú, kudarcra van ítélve, nem ment meg senkit. A méhész főhősét sem, aki végül sajátos módon lesz öngyilkos: saját szeretett méheivel csípeti magát halálra.

– A szerelem nem teljesülhet be, ha vigasztalásnak szánjuk, kárpótlásnak az élet elszalasztott győzelmeiért. Az igazi szerelmet az ember egész lényével éli meg. De mivel egész létünk traumatikus, ebben a szerelem is görcsösen lehet csak jelen, s nem nyújt boldogságot. Az én filmjeimben a szerelem mindig a traumák meghaladásának kísérlete, s ezért is van kudarcra ítélve.

– Legújabb filmjének (Gólyaállásban) már a címe is jelképes. Azé az emberé ez az állás, aki féllábbal a határ egyik oldalán áll – ha akarom, bármiféle határén, de ez lehet földrajzi vagy társadalmi határ is –, és képzeletben félig már „odaát” van.

– Személyes emlékemen alapul ez a kép. Ott álltam azon a ponton, ahol az én hazám két másik országgal határos, a hármas határon, ahol a hídnál a fehér vonalnál ér véget Görögország, és harminc centiméterrel odébb a kék meg a piros vonaltól már egy másik, illetve egy harmadik ország kezdődik. Elég volt arra gondolnom, hogy felemelem a lábam, egy lépést teszek, és máris „másutt” vagyok. Vagy a halálomat lelem – ami szintén egyfajta „máshollét”. Innen indultam, s innen gondoltam meghaladni a pillanatnyi földrajzi, vagyis fizikai határokat azért, hogy metafizikai értelemben is túllépjek bizonyos határokon. A belső szabadság ugyanis véleményem szerint a „senki földjén” kezdődik: oda kell eljutnunk a kifejezés átvitt értelmében is, ha jó művészetet akarunk csinálni.

– Elmondhatjuk-e ebben az értelemben, hogy filmjeivel a külső kényszerektől a belső szabadság felé halad?

– Igen, azzal a megszorítással, hogy filmjeimben kezdettől fogva mindkét szál jelen volt. Egyébként is: mi másért csinálna az ember filmeket, ha nem a belső szabadság kedvéért? Hiszek abban, hogy az ember sorsában, akárcsak a történelemben, a sok váratlan fordulat ellenére érvényesül valami kiegyenlítődés. Most a kétpólusú világ összeomlása után azt tapasztaljuk, hogy egyre több határ között kell élnünk, és ebből csak a belső szabadság irányában terjeszkedhetünk kifelé. Ma Európában elszabadulni látszik az erőszak, a gyűlölet, az eszelős acsarkodás.

– Hazája az európai civilizáció egyik bölcsője. Hogyan látja egy innen származó értelmiségi a jövőt?

– Görög vagyok, és ha a történelembe nézek, büszkén viselem ezt az én „görögségemet”. Ha viszont a jelenbe tekintek, illetve a jövőt próbálom faggatni, akkor már tele vagyok aggodalommal, szorongással. Engem ugyanis a mai Görögországban most semmi nem emlékeztet Görögországra. Ma nem könnyű görögnek lenni, mint ahogyan európainak lenni sem könnyű. Lehet, hogy egy nagy történelmi ciklus véget ért, s az én népemnek nincs többé hivatása a világban, s arra ítéltetik, hogy eltűnjék a süllyesztőben.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/01 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=160