KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Takács Ferenc: Az árulás szelleme Kazan és démonai
• N. N.: Elia Kazan filmjei
• Dániel Ferenc: Csillagos-sávos paranoia McCarthy és kora
• Strausz László: Kép és bűnhődés Hollywood cenzorai
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: Sorsok a szeren Beszélgetés drogról és filmekről
• Gelencsér Gábor: Ember-tan Az igazság napszámosa
• N. N.: Ember Judit dokumentumfilmjei
• Murai András: Emlékezünk, tehát vagyunk Befejezhetetlen múlt
HORROR
• Varga Zoltán: Óh, irgalom anyja! Családi horror
• Varró Attila: A testrabló támadása Cronenberg parazitái
KULTUSZMOZI
• Kubiszyn Viktor: A félelem csak álom Charles Laughton: A vadász éjszakája
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Szólva lett Magyar szépség
• Vaskó Péter: Humor és Magor Magyar vándor
• Pápai Zsolt: Mese hallal Nagy hal
• Ágfalvi Attila: Egy kaliforniai hihetetlen kalandjai Pesten Mix
• Vágvölgyi B. András: Japánóra Elveszett jelentés
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Hideghegy
• Köves Gábor: Lebegés
• Nevelős Zoltán: Torremolinos 73
• Pápai Zsolt: A felejtés bére
• Köves Gábor: Az utolsó szamuráj
• Kis Anna: Ikrek
• Varró Attila: Ördögi színjáték
• Herpai Gergely: Vas
• Tosoki Gyula: A pillangó
• Kovács Marcell: Nem félek

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Elveszett jelentés

Japánóra

Vágvölgyi B. András

A kérdés: mit fordítunk mire, japánt angolra, vagy nagykamaszt öregedőre. Sofia Coppola második filmje.

 

Egy New York-i barátom mondta néhány hónapja, gondolt rám, mikor megnézte az Elveszett jelentést, azt gondolta, ez a film biztos bejönne nekem. Én addig csak a címet hallottam, Sofia Coppola előző filmje nem jött be, a japán környezet meg persze, hogy érdekel.

Sokan mondják: amekkora szerencse híres családba születni, amennyit segít karrierszempontból, annyira hátrány is, hiszen mindenki a felmenőkhöz hasonlítgatja az utódot. Sofia Coppola igazán híres családba született, nagyapja, Carmine Coppola a Ford-gyár szimfonikusainak volt első hegedűse, mikor Toscanini vezette az autóipari filharmonikusokat (fiának, Francisnek sem véletlenül adta a Ford középső nevet), később filmzenéket írt (Keresztapa III.). Francis Ford Coppolát ismeri mindenki, de Nicolas Cage is családtag (eredeti nevén: Nicolas Kim Coppola) vagy Talia Shire (Talia Rose Coppola – emlékezzünk csak a Rocky-sorozatra), nem csoda tehát, hogy a kis Sofia érdeklődése korán a filmezés felé fordult. (Ha tűzoltó-családba születik, akkor a bulvársajtó olyanokat írna, hogy „a csepp Sofia még járni sem tudott, de kedvenc játéka már a tömlő, a locsolócső és a poroltó volt, ha akár csak egy gyufa lángját meglátta, rögtön szirénázni kezdett”.) Sofia Coppolának sem könnyű tehát, mindenki a helikoptertámadást várja tőle a Walkürök lovaglása ritmusára, nem is csoda, ha első filmje, az Öngyilkos szüzek nagyot bukott.

Az Elveszett jelentés története komplikáltnak épp nem nevezhető: Bob Harris, a kiérdemesült filmszínész Japánba utazik egy hétre, hogy a messze földön híres Suntory whiskygyár egyik termékét hirdesse reklámfilm és -fotó formájában, amiért a cég kétmillió dollárral kedveskedik neki. Ez eddig nem nagyon látomásos, tudom igazolni, mikor ott éltem (1997–98), akkor egy csak Japánban forgalmazott autót Antonio Banderas, valami macskaételt meg Winona Ryder hirdetett, a gázsiról fantasztikusabb számokat lehetett hallani. Bob elegáns bel-tokiói szállodában lakik, esténként a bárban piál, a nappal meg maga a pokol, a japánok nem beszélnek jól angolul, még a tolmácsaik sem (az életből merítve ez is), keverik az l-hangot az r-rel, ostoba instrukciókat ad a reklámfilm-rendező, a stábban annyian vannak, mint az oroszok, jó nagy ostobaság az egész, de nyelni kell a komoly lé miatt ésatöbbi. A szállodában lakik egy fiatal pár, a fotós (undok és felületes), meg a felesége (Scarlett Johansson, a színésznő még csak 18 éves!), s utóbbi unatkozik. Bob és Charlotte összeismerkednek, flört, szerelem. Nem lesz elhálva a kapcsolat. (Szép jelenet, mikor ruhában fekszenek az ágyban egymás mellett, és az egyetemi életről beszélgetnek.)

Murray jól hozza a „középkorú alkoholista” (P.J. O’Rourke, a Hunter S. Thompson melletti másik gonzo-isten, ezt a meghatározást szeretné a névjegykártyájára) közkedvelt figuráját. Egy elszelelt élet, bárokban, duplawhiskyk mellett folytatott Zen-meditációk gyakorlatával, megzakkant házasságban él, a felesége padlószőnyeg-mintákat küld utána Japánba. A Charlotte-ot játszó Scarlett Johansson kicsit bufli, ám érzékeny, figyeljük a jövőben.

Azt hiszem, azért mondta a New York-i haver, hogy bejön majd nekem a film, mert szinte enciklopédikusan végigveszi a japán tömegkultúra toposzait, a buta tévéshow-tól az egyenruhás iskoláslányokon (szexszimbóleum!) és a szofisztikált, ám brutális játéktermeken át a szexbárokig és a karaoke-őrületig. Amióta a trendérzékeny – a műmájerkedésbe akkoriban beleájuló – Wim Wenders 1983-ban megcsinálta a maga Tokyo-Ga című moziját Ryu Chisuról, Ozu vezető színészéről, s felskiccelt egy vázlatot a japán lét poposságáról, azóta szinte minden Nippon-viselt gaijin (sorok írója sem kivétel) beleőrül abba, hogy megfogalmazza valamiként a létezés japán verziójának ufóságát – változó sikerrel. Tarantino B-kategóriás eposzt (szándékos képzavar) rittyent Sonny Chiba tiszteletére, Mexikótól Németországig nagy téma Japán, lassan úgy leszünk vele, mint egykor a neorealizmussal, francia újhullámmal, régiónkban a hatvanas évekbeli „csehes” csehekkel: a J-pop valamelyes ismerete nélkül hozzá sem lehet szagolni a filmcsináláshoz. Jim Hoberman, a Village Voice kritikusa Mikio Naruse finom és szubtilis filmjeihez hasonlítja ezt a dolgozatot. A film látványvilágához sokat adnak Shibuya, Ikebukuro, Shinjuku, Harajuku – a tokiói Yamanote („hegyvidék”) – cybervárosi helyszínei, ezzel a melodrámával könnyen lukra is futhatott volna, de Sofia Coppola mégsem hibázott: csinált egy becsülhető középfilmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1861


előző 1 következőúj komment

munkacsinagy#2 dátum: 2007-08-06 17:27Válasz
Csatlakozom az előttem szólóhoz. A baj az, hogy ez a film egy cseppet sem Japánról szólt. Talán ezért nem tetszett Vágvölgyi úrnak...

ecoban#1 dátum: 2005-09-27 14:48Válasz
Fantasztikus kritika... Igaz a filmről nincs szó benne és az írója javarészt avval van elfoglalva, hogy bebizonyítsa mennyire járatos ő a japán témában. Gratulálok önfényezésnek 10es kritikának 0. Az a pár filmes szakkifejezés(?), amit közben bedob szánalmas próbálkozás a hozzáértés bizonygatására.