KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Karel Reisz (1926–2002)

• Báron György: Elfilmesítés Kaurismäki-univerzum
• N. N.: Aki Kaurismäki nagyjátékfilmjei
• Bikácsy Gergely: Itt a Földön… A múltnélküli ember
• Karátson Gábor: Égen, fák közt, fű alatt Mikrokozmosz; Vándormadarak
• Győrffy Iván: Saját képére Természet a televízióban
• Kriston László: Világmegváltók kíméljenek Beszélgetés Godfrey Reggióval
• Bakács Tibor Settenkedő: Fehér-fekete, igen-nem 8 mérföld
• Forrai Krisztián: Fehérszemét eltakarító Rapperek háborúja
• Szőnyei Tamás: Gördülő képek A Rolling Stones moziba megy
• N. N.: Rolling Stones-filmek
• N. N.: Mick Jagger színészi alakításai
KULTUSZMOZI
• Vágvölgyi B. András: L. A.-től N. O.-ig, és vissza Kultuszmozi: Szelíd motorosok
• Muhi Klára: Háromszázezer dolláros ötlet

• Ágfalvi Attila: Filmszínháztól multiplexig Pesti mozik az ezredfordulón
• Sipos Júlia: Nem is olyan régi idők Mozi-relikviák
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: A film végül állókép marad Beszélgetés filmes festőkkel

• Bodolai László: Sirkecitől az Ararátig Új török filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Opus magnum helyett A film szerint a világ
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Razglednicák a hátországból Arccal a földnek
• Palotai János: A bűnös vadász Az ifjúság megnyugtat
• Ágfalvi Attila: Csoportterápia Papsajt
• Schubert Gusztáv: Tripla nulla Halj meg máskor!
DVD
• Pápai Zsolt: Hamupipőke flörtje a melodrámával Sabrina
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Tökös, a Török, az őr meg a Nő
• Mátyás Péter: A szállító
• Harmat György: Egy fecske csinált nyarat
• Vaskó Péter: Bella Martha
• Kömlődi Ferenc: Kocka
• Kis Anna: Szétcsúszva
• Hungler Tímea: Mindenütt nő
• Csillag Márton: Ali G Indahouse
• Herpai Gergely: A kincses bolygó
• Pápai Zsolt: Harry Potter és a Titkok Kamrája

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kultuszmozi

Kultuszmozi: Szelíd motorosok

L. A.-től N. O.-ig, és vissza

Vágvölgyi B. András

A kultuszfilm mindig személyes holmi, amit az ember folyton a keze ügyében tart. Az Easy Rider egy egész generáció relikviája volt.

 

A Szelíd motorosokat tizenegy éves koromban láttam először, emlékszem, egyedül mentem moziba, nem vagyok biztos, de mintha a George Harrison által szervezett segély-rendezvény filmváltozata (Koncert Bangladeshért) előtt láttam volna a Jön!Jön!Jön!-jét; onnan támadt az érdeklődés. Hozzátartozik, hogy a pár évvel korábban nálunk a Filmmúzeumban hisztérikus körülmények között játszott Halálfejeseket akkor nem láttam, hiszen még kicsi lettem volna ilyen mozihoz, s az archetipikus motorosfilmet, Laslo Benedek A vad (The Wild One) című 1951-es dolgozatát Marlon Brandóval értelemszerűen nem láthattam bemutatója idején. Az Easy Rider volt tehát életemben az első motorosfilm.

Mikor Tokióban találkoztam egy Sundance producer-szemináriumon Peter Fondával, el is mondtam neki, „kösz, azt hiszem a filmetek megváltoztatta az életemet”, aminél kisebb célt persze önmagát komolyan vevő művészet nem tűzhet ki magának, minthogy megváltoztassa befogadói életét; Fondáék tehát csak tették a dolgukat. A jeles színészdinasztia fekete báránya – bár a Fonda család az a típusú színészdinasztia, amely kizárólag fekete bárányokból áll össze nemzetséggé – egyáltalán nem volt meglepődve, szerintem nem először hallott hasonlót, szorgalmasan bólogatott és hümmögött. Bemutatkozáskor elmondtam, hová valósi vagyok, erre, mintha csak a „Ronald Reagen Amerikaiaktivista-képző Tanfolyam” leckéjét mondaná fel a Gonosz Birodalmára tekintve, elmondta, hogy a stábban nemcsak Kovács László operatőr volt magyar. Magyar volt a teljes kameracsapat és a világosítók. A kamerához használt Angenieux-objektívet Zsigmond Vilmostól kapták. „És tudja, ezek az emberek mind 1956 után jöttek el a maguk országából, a forradalom leverése után. És ezeknek az embereknek a szabadságvágya is benne van ebben a filmben, és ezeknek az embereknek a szabadságvágya nélkül nem készülhetett volna el ez a film, ezt szerintem fontos tudnia” – így Peter Fonda. Megmondom őszintén, leesett az állam. Azt talán elképzelhetőnek tartottam volna, hogy Kovács László kapcsán magyarozunk kicsit, de erre, a történetre és az előadás mélytüzű pátoszára nem számítottam. Giccses és hollywoodi jelenet volt ez ott, Tokióban, a Rafael Vignoli tervezte Kokuritsu Kaidan (Nemzetközi Fórum) épületében, ám a Szelíd motorosok értékéből mit sem von le; kell, hogy legyen valóságalapja, és a nagy filmek számtalanszor egyensúlyoznak a giccshatáron, márpedig az Easy Rider nagy film.

 

*

 

Azt pedig, hogy az Easy Rider a szabadságvágyról szól, senki sem vitathatja!

A piacgazdaság viszonyai között a szabadságvágy első attribútuma a pénz. Kell, hogy legyen pénz, nyilvánvalóan drogdílből, Phil Spector, a korai pop-szcéna legendája veszi, egy kucsmás közel-keleti (Mac Mashourian) a testőre, harminc másodpercenként szállnak le a repülők LAX-en, finoman komponálódik a Rolls-Royce angyalkája a képbe. A pénz a chopper tankjába kerül, de ez az attribútum csak dramaturgiai szükségszerűség, mindennapi-életileg.

A szabadságvágy második, lényegesebb attribútuma az időtől való szabadság. Alsó kameraállás, a Peter Fonda (Captain America) által alakított Wyatt (mint „Earp” – tudják, a westernfilmekből!) utoljára megnézi az óráját, majd az út porába hajítja. Billy („the Kid” – tudják, a westernfilmekből!; Dennis Hopper alakítása) némán nézi, s motorjaikkal belelovagolnak a naplementébe.

Ha már szabadok az időtől, legyenek szabadok a tértől is: a tér úgyszólván végtelen, New Orleans, a maga varázsos konyhájával, zenéjével, bulijával, a Mardi Gras-val olyan messze van, mint a Mars, a vörös bolygó. A – szinte – végtelen távolság legyőzésének eszköze a sebesség, és ezek a Harley-Davidson „szeletelt disznók” tudnak menni. (Kevésbé easy riderek, a Hell’s Angels épp a gyártás évében – 1969 – látványos gyilkosságba [az altamont-i fesztiválon Meredith Jones fekete fiatal torkon szúrása] keveredett tagjai találták ki korábban a széria-Harley-k lecsupaszítását a nagyobb teljesítmény érdekében. Az így kreált járműkülönlegességet hívják „szeletelt disznónak” [chopped hog], ennek rövidítése a chopper. A félelmes-reszketős Hunter S. Thompson ad erről számot a Hell’s Angels. A Strange and Terrible Saga című elsőkönyvében; magyarul megjelenés alatt, Pesti Est kiadás.)

A szabadsághoz természetesen hozzátartozik a szexuális szabadság vágya, a hippik libertinus kommunája felszabadító erővel mutatja meg, hogy lehet másként is élni. „Indián” lány a tipiben, vadászgörény a sublóton, pénz az ablakban. Decens fürdőzés négyesben a romok medencéiben. Eddig tehát, ahogy a nóta mondja:

 

Get your motor runnin’ (Bőgesd fel a géped)

Head out on the highway (Irány az országút)

Lookin’ for adventure (Száz kaland és

And whatever comes our way… (Ki tudja még mi vár rád…)

 

Like a true nature’s child (Akár a vadon gyermekeit)

We were born to be wild (Vadnak születtünk)

We can climb so high (Új csúcsok hívnak)

I never wanna die. (Sose halok meg)

Born to Be Wild

 

Vadnak születtem. A Steppenwolf együttes ezzel lett világhírű, utazós zene, egyszer New Orleansból mentünk Új-Mexikóba egy bérelt Chevrolet Caravelle-lel a Cs. Nagy Sanyival, föl Memphisbe, aztán Arkansason, Oklahomán, Texason át. Többek között vettünk egy Steppenwolf kazettát is – múlatni a csermelyléptű időt azon a közel kétezer mérföldön –, de csak egyszer hallgattuk meg, mert a helyzet közhelyes, a zene meg az ezredforduló táján már elég avétos volt.)

A szabadságnak nemcsak vágya és valósága, de korlátjai is vannak. A szabadság korlátját jól mutatja a filmbeli zugügyvéd esete. Jack Nicholson figurája szolid vidéki alkoholista, all American boy republikánus és vallás-erkölcsi neveléssel a háta mögött, aki beindult mégis: az ACLU, az American Civil Liberties Union – olyan volt ez, mint nálunk a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért), csak hatékonyabb – aktivistája. Aranyszín futball-sisakban a hátsó ülésen, jogászkodó bohém vagy bohémkodó jogász, a Middle-America disszidense, elkódorgott barikája. A „kis buzi északiak”-hoz állt, noha a whiskey nála a bázisdrog, de megnyalja a füvet is, „nik-nik-nik”, a vidéki kricsmiben ki vannak tőlük nyúlva az arcok, életveszélyesen szólogatnak be, a csajok viszont őket bírják, megőrülnek, hogy motorozhassanak. A teleevangelisták Amerikája nem tűrheti ezt válaszcsapás nélkül: a zugírászt éjszakának évadján agyonverik a még pislogó tábortűz mellett. A szabadság határai kitapinthatóak. A tapintás friss embervért érez. Torz arcok baseballsapkában, hajcsavaróval, épp csak a Klán nincs jelen, illetve jelen van, de nem látható, csak rezeg tőle a levegő, a pudingfejű picsák és a double digit IQ-s tesztoszteron-piramisok szerint a kommunisták és a zsidók tehetnek arról, hogy a „négerek” pattognak ezzel a buszozás-dologgal, hogy gyűléseznek az egyetemen, hogy hosszúhajú buzik elégetik a behívójukat, pedig mehetnének Vietnámba megállítani a kommunistákat, feltartóztatni a vörös veszedelmet. A hosszúhajú buzik meg akarják erőszakolni a lányainkat, feleségeinket, anyáinkat, nagyanyáinkat, a hosszúhajú buzik a Kreml küldöttei, a hosszúhajú buzik kommunisták és zsidók egyszerre, a hosszúhajú buzik miatt megy lejjebb a gyapot és a rizs felvásárlói ára, miattuk támad a hurrikán, a tornádó. A hosszúhajú buzik tehetnek mindenről!

Jobb helyeken a rendőr, a seriff tudja mi a teendő a hosszúhajú buzikkal.

A szabadság korlátja nemcsak külső, de belső is. New Orleans, latin-voodoo varázs, Mardi Gras, Wyatt és Billy elegáns vendéglőben, vörösborral és valami kreolos konyhai csúcsteljesítménnyel. Wyatt és Billy a Tinkertoy-bordellóban, a Délvidék legstílusosabb kuplerájában, barokk bordély, két prosti, kelletlenség, ki a fesztiválra. Egy Mardi Gras – magam jártam ilyenben – leírása, ahogy mondani szokták, szétfeszítené e kis dolgozat kereteit, legyen elég annyi: én nem tudom, mit tudnak Rióban, a karnevál adta lehetőségeken belül, de izmozniuk kell, hogy versenyben maradjanak. Aztán. Két jazz-temetés között, a mocsár miatt kriptaházakkal épülő New Orleans-i temetőben az LSD-trip belső kötöttségeket, kényszereket, szabadsághiányokat villant fel. A temetői szex benne van minden kamaszfantáziában, és ez is egy kamaszfantázia. Amerika kapitány az anyjáról delirál, egy temetői szobrot csókolgat, elmázolódott szemfesték folyik rajt’, olyan a színvilág, mint az első Black Sabbath lemez borítója; a pszichedélia máig talán legjobb ábrázolata. Coolban nyomják, ők ketten, Peter Fonda és Dennis Hopper, de kiérzik valami feszkó, ők sem szabadok az egymással folytatott viszonyban. Megcsináltuk – mondja Billy. Elbasztuk – mondja Wyatt. Akárhogyis. Mission accomplished, a kitűzött célt elérték, voltak New Orleansban Mardi Gras-kor, biztos volt egy csomó beads, talán beépültek az egyik krewba, mi csak azt tudjuk, amit látunk: ettek, boroztak, kurváztak, lecsóztak, mindközönségesen: jól voltak; indulhatnak vissza. A Mély Délről Kaliforniába vagy északkeletre, Massachusetts-be, a Felkelő Nap Házába, a Szivárvány fölé, hogy átmenjenek az Aranyhídon, vagy más csoda történjen meg velük. Nem sikerül. A két tirpák redneck kinyúvasztja őket, és még a törvénytől sem kell tartaniuk, a seriff haver, a bíró nem talál bizonyítékot, az esküdtek szerint morálisan helyes, amit csináltak, még ha jogilag problematikus is. Billyt simán fejbelövik, Wyatt motorja is felrobban, de a hulláját legalább nem látjuk. Ennyiben véve marad még remény.

 

*

 

A Szelíd motorosok Dennis Hopper első rendezése, s perszónájának filmvászonra-alkotása tökéletesen sikerül. A Fonda-gyereknek nem kellett a hírnév, nála az genetikailag kódolt, az egész világ tudta, hogy Hanoi Jane („American Traitor Bitch!”) testvéröccse; és ez idő tájt a fater, egy olasz rendezésében, épp a szájharmonikát illeszti a vállán akasztott emberrel küszködő Charles Bronson-alterego szájába – egy termékeny színészi életpályát és a Hollywood-Babylon mitológia jelentős szeletét megkoronázandó. A mellékszereplők is kultuszfigurák, Jack Nicholson itteni alakítását bátorkodtam megidézni a Félelem és reszketés Las Vegasban magyar kiadásának előszavában: Hunter Thompsont senki nem játszhatta volna jobban, mint a való életbeli barát, a „jéghegy ember” Jack Nicholson. Csak a producerek eltökölték az időt, huszonöt évvel korábban kellett volna celluloidra küldeni azt a történetet. Johnny is OK, de(pp) Jack lett volna az igazi. Karen Black pedig: egy szexi, kancsal, tömni való buta liba, de titka van, és nem hagyja könnyedén felfejteni magát. A forgatókönyvet – Hopperrel és Fondával – Terry Southern írta, a Rolling Stone magazin egyik oszlopa, mely magazin az „új” és gonzo újságírás lerakata, oltárképe és telephelye volt egyszerre.

Az Easy Rider az a low-budget, alternatív, ellenkulturális film volt, amiről mindenki álmodik: sokszorosan meghozta az árát, és senki nem beszélt elkurvulásról. Az Új Hollywood (Off Hollywood) rendezői, Francis Ford Coppola, Peter Bogdanovich és Martin Scorsese is etalonnak tartották, megszegett egy csomó szabályt. Nem volt jellemfejlődés, szabályos hős, váltakozott a ritmus és ugrált a vágás, helyenként a zene helyettesítette a narratívát: nem is film tehát.

Hanem legenda!

Pro domo: nem szabad viszont túl sokszor megnézni egymás után; tíz év / egy nézés javallott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2040