KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Operett és foxtrott Emigránsok

• Schubert Gusztáv: Virtuálfrász Dr. Caligaritól Mr.Smith-ig
• Kovács Marcell: Agyfürkészők Amerikai paranoia
• Nevelős Zoltán: Maffia, korrupció és magányos hősök Olasz paranoiafilm
• N. N.: Maffia és paranoia
• Varró Attila: Walker, mon amour Kultuszmozi: Point Blank
• Hungler Tímea: Magányügyek Szingli-stílus
• Vágvölgyi B. András: Elvirágzó vágy/álmok Fitnesz-fasizmus
• Horeczky Krisztina: Párnafilm Nők a moziban
• Vaskó Péter: Terézanyu mozija Beszélgetés Bergendy Péterrel
FESZTIVÁL
• Báron György: A nagy zabálás Mediawave
• Pápai Zsolt: A kép színeváltozásai Brit Filmnapok

• Takács Ferenc: Cloyne püspöke moziba megy Beckett és a Film
KÖNYV
• Kovács István: A vasember kora Andrzej Wajda: A film és más hívságok
• Csantavéri Júlia: Vágtában Dobai Péter: Angyali agresszió
• Kelecsényi László: Barátkozás a káosz démonával Bíró Yvette: Nem tiltott határátlépések
KRITIKA
• Beregi Tamás: Forduljon Smith-hez Mátrix – Újratöltve
• Nyírő András: A promo veled van Mátrix-kampány
• Győrffy Iván: Agyhalál Naqoyqatsi
• Békés Pál: v + f Adaptáció
• Horváth Antal Balázs: Spanyol rulett Intacto
• Ádám Péter: Állat az emberben Véresen komolytalan
DVD
• Pápai Zsolt: Fegyverre feszítve Terrence Malick: Sivár vidék
LÁTTUK MÉG
• Hungler Tímea: A vonzás szabályai
• Takács Ferenc: Birtokviszony
• Köves Gábor: Azonosság
• Dóka Péter: Egy csók és más minden
• Vaskó Péter: Tulipános Fanfan
• Csillag Márton: Londoni csapás
• Tosoki Gyula: Halálosabb iramban
• Csillag Márton: Több a sokknál

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dr. Caligaritól Mr.Smith-ig

Virtuálfrász

Schubert Gusztáv

Minden korszak a maga módján, a maga nyelvén, a maga képében szorong. A digitális civilizáció rémálma, hogy elvész a pixelekben.

 

A Mátrix jól fejlett paranoia-mozi. Korszerű, áramvonalas, bedrótozott (holnap bizonnyal jön, s lenyomja a drótnélküli változat), digitalizált, virtualizált; van benne minden, ami kell. Félelmeinkhez éppúgy új és új dizájn szükséges, ahogy az örömeink is nehezen viselik a régi szavakat, szlenget, metaforákat. Nem félünk a farkastól. A farkasembertől még kevésbé. A vért csak hébe-hóba, mértéktartóan szívogató gróf a polgári horror forradalma után unalmasan túlfinomult ci-devantnak látszik, inkább csak irodalomtörténeti érdemei miatt fogódunk el, s nem tűhegyes tépőfogai láttán. 2003-ban high-tech szorongás dukál.

De mi van, ha nem félünk a mátrixtól. Ha nem a mátrixtól félünk. A Mátrix luddita hagymáza, úgy ahogy van elfelejthető, az embert rabszolgasorba döntő gépek jóslata mögött óhitű rögeszme és tudatlanság áll, nem valódi veszély, egyes-egyedül mi vagyunk veszélyesek. Nem annyira a tudományos ismeretek egyre gyorsuló növekedése kockázatos (habár paranoia-film készülhetne a Föld-űrhajóról is, amint fénysebesség felé közelítve rohan előre az információk univerzumában, Ray Kurzweil számításai szerint a következő tíz évünk az ugyancsak fölpörgetett huszadik század négy évtizedével ér majd fel tudásgyarapodásban), hanem a sárkányfog-veteményé; a népességrobbanás beindítja a technika fejlesztésének szükségletét, az ipari-technikai forradalom pedig újabb népességrobbanást szül. Smith ügynök kritikája – miszerint csak egyetlen, hozzánk hasonló lény van a teremtésben, a vírus, amely elpusztítja, feléli a környezetét –, fájdalom, helytálló: az ember ragály. Nem mizantrópiából helyeselek hozzá, külön-külön valóban szinte mind állat- és emberbarátok, a füvek, virágok, esőerdők védelmezői volnánk, épp csak így együtt öljük le, égetjük föl, irtjuk ki őket. Csakhogy nem olyan könnyű szabadulni a bennünket sújtó átoktól, nem lehet megállni, hirtelen megjavulni, „amit az ész elrontott, csakis az ész hozhatja helyre”.

A géprombolás olthatatlan vágya és a tudományellenesség gyorsvágta az apokalipszishez. Az Animatrixban – mely a velejéig elhibázott Reloaded helyett a Mátrix igazi folytatása lett – láthatjuk, hogyan kezdődött az, amit a Mátrix diszkréten elfelejtett megmutatni, s csak a gonosz, lázadó gépekről beszélt, akik duracellnek használják az ártatlan emberiséget. A Mátrix keletkezését elmesélő Második reneszánsz epizódban emberi csőcselék lincsel gépeket; az A.I. mészárszínházában is robotokat fejeznek le, marnak szét savakkal ugyanannak a csürhének kéjes örömére. A gép nem hülye, ha elég okos lesz lázadni, nemcsak azért nem fog teremtőjére támadni, mert olvasta a robotika öt parancsolatát Asimovtól (Én, a robot), hanem azért sem, mert tudja, hogy tökéletes. A tökéletlenek mi vagyunk. Az „orga” és a „mecha” apokaliptikus párbaját csakis az előbbi kezdheti, a kisebbrendűség a legjobb gyúanyag az őrjöngéshez. Egyedül magunktól van okunk félni. Paranoiáig korbácsolt félelmeink nem egyebek jól álcázott öngyűlöletnél.

A rémálom nem a világ tükörképe, hanem a miénk. A paranoiát a szorongásunk táplálja, nem a valóság. A paranoia kivetítés, a személyiség zavara áll mögötte, azért nem bízunk a világban, mert nem bízunk magunkban. Az ősbizalom elvesztése a legnagyobb trauma, ami emberrel, társadalommal történhet. Onnantól betlire játszunk, mindenben meglátjuk a rejtőzködő Rosszat, s a bizalmatlanság hamarosan beteljesíti önnön baljóslatát. A paranoia világa nagyon is logikus világ, minden kallódó elem a helyére kerül benne, és el nem mozdítja onnan negyven megatonnányi érv sem. Ebben a végállapotban – merthogy a félelem még egyszer, ultima ratióként, utolsó érvként és magyarázatként, újra összerakja a szétesett világot – egyetlenegy srófra jár a gondolkodás, a paranoiás kerek összeesküvés-elmélete mindent tökéletesen megmagyaráz, és épp ez benne a végzetes, nem hagy helyet a véletlennek, a kivételnek, az egyedinek.

A félelemnek is van evolúciója, a klasszikus paranoia forrása mindig a külvilág volt, a modernitás traumatikus felismerése, hogy az árulás belülről is jöhet. Az hogy az ismerősnek, barátságosnak hitt világ ellenünk fordul, hogy társaink, szeretteink elárulhatnak, sokezeréves tapasztalat, de hogy mi magunk is kifordulhatunk magunkból, az jellegzetesen modern paranoia. Rimbaud nyeglén és zseniálisan odavetett mondatánál – „Én: az valaki más.” – máig nem találunk pontosabb leírást legszorongatóbb félelmünkre.

 

 

Az átprogramozott ember

 

„Ne hagyd, hogy az agyadat buzerálják!” – figyelmezteti Az emlékmás főhősét egy jó haver (akiről persze hamarosan kiderül, hogy „nekik” dolgozik), csak hát épp ez az, amit a modern ember a legkevésbé sem ígérhet. Még a tökéletesen izolált Robinson fejében is megállás nélkül ott suttogott a belső hang, a jó öreg Anglia megannyi kategorikus imperatívusza, nyárspolgárt faragva belőle a lakatlan szigeten is.

A modern társadalom már a kezdet kezdetén megágyaz a pszichiátriai balesetnek, a lélek hasadásának; a flaneur, a céltalan kószáló, aki csupa idegen és üres arcot lát maga körül a nagyváros forgatagában, olyan ember, aki elvesztette biztos helyét a rendezett társadalom hierarchiájában. Az archaikus kisvilágban mindenki ismerős, a metropolisban mindenki ismeretlen, s csak idő kérdése, hogy mások üres arcában a magunkéra ismerjünk. A megkettőzött ember története, a magunkban felismert idegen rémtörténete egyidős a mozival, és a modern prózával: a spontán megkettőződés, a skizofrénia betegsége (Dr. Jekylltől Mr. Bates-ig), az akaratunk fölött hipnózissal úrrá levő idegen akarat (Thomas Mann Cipollájától, Dr. Caligaritól a Dark City embereket áthangoló galaktikus hipnotizőrjeiig), az elvesztett emlékezet (az első világháborús némafilmek amnéziás hőseitől a Mementóig vagy az adattal túltöltött, s ezért kishíján emlékezetével fizető információ-csempész Johnny Mnemonic-ig), a drogok turbózta véget nem érő hallucinációk (Meztelen ebéd, Félelem és reszketés Las Vegasban) – visszatérő alaphelyzetek a huszadik századi rémálomban.

Az ezredvég embere számára nem az volt a sokkoló újdonság, hogy ilyesmi létezik, hanem hogy a személyiség elvesztése nem magánügy többé, ami a személyiséggel megtörtént, immár az egész emberiséggel megtörténhet. A számítógép, a mesterséges intelligencia, a klónozás technológiája a műalkotás után az embert is megfosztotta egyedi aurájától, az egyéniség is belépett „a sokszorosíthatóság korába”. Az emlékmás vagy az A.I. főhősének traumája, miszerint bármikor szembetalálkozhatunk önmagunk duplikátumával, immár nemcsak metaforikusan értendő, mint a német romantika vagy Dosztojevszkij hasonmás-történeteiben, hanem karnyújtásnyira lévő valóságként. Ami kétszáz évvel ezelőtt pontos és fenyegető előérzet volt, s tévedhetetlen precizitással leképezte a tömegtársadalmak kínos titkát, miszerint mindannyian felcserélhetők lettünk, s nem valami véletlen baleset folytán, hanem a mindenre kiterjedő szabványosítás ragyogó betetőzéseként, mára bizonyosság lett. A modern technika megvilágosító erejű metaforává válva világít be a társadalom sötétjébe. Ahogy a futószalag léte ráébreszt, hogy a tárgyak tömegtermelésével szükségképpen együtt jár az egyén tömegtermelése (René Clair: Miénk a szabadság, Chaplin: Modern idők, Aldous Huxley: Szép új világ), úgy leplezi le a számítógép, a magasfokú mesterséges intelligencia megjelenése a szellemi, az android a lelki ürességünket, a klónozás eshetősége pedig az egyéni sors illuzórikus mivoltát.

 

 

Tér, idő, dupla fals

 

A virtuálfrászban, az ezredfordulós paranoiafilmben nem az a legfélelmetesebb, hogy megmutatja, a technikai fejlődés rettenetes eszközöket ad a kezünkbe – ez a bornírt gépromboló olvasata a korszaknak és a belőle támadt rémálmoknak –, hanem mi magunk, az, hogy mire használjuk a találmányainkat. Természetesen nem a sivárság felszámolására, hanem elleplezésére, nem a személyiség felszabadítására, hanem kikapcsolására. A tét, mint mindig, amióta világ a világ, az egyéniség és a szabadság. Mára olyan technikai eszközök jutottak a birtokunkba, amelyekkel – természetesen az egyéniség és a szabadság zászlaja alatt – egyszer és mindenkorra hazavághatjuk őket. A Mátrix első részét nem a belefoglalt paranoia – jönnek a gonosz gépek és rabszolgaságba taszítanak bennünket – tette rémisztővé, hanem annak rajza, hogy milyen könnyű bennünket megtéveszteni. A gonosz – az édenkert óta – szép vágyainknál fog meg bennünket, enni a tudás almájából, mindent tudni, tökéletessé válni, gond nélkül élni, boldognak lenni, ha lehet örökké, legyőzve a halált, hogy is ne lenne jó. Hogy mégsem egészen így van, csak most kezdjük látni, midőn a modern tudomány lassan minden kívánságunkat valóra váltja. A mézédes hédonéból kiérezni a bürök halálos ízét. Ezredévek óta lerázhatatlan sóvárgásunk mindentudás (és mindent birtoklás) és az idill örökléte után, most hogy teljesülhet, rövid úton lenullázhat bennünket.

Nem tudjuk felmérni, hogy egy-egy találmány milyen módon változtatja meg az életünket, de abban biztosak lehetünk, hogy minden új találmány magában hordja egy újfajta baleset lehetőségét. A feladata magaslatán álló technikai-horror, technológiai rémálom nem a gonosz gépről, hanem midászi vágyakkal megvert használójáról és a balesetről szól. Van mitől tartanunk, a közelmúlt minden nagy találmánya – a számítógép, a mesterséges intelligencia, a klónozás, a virtuális valóság – a személyiség és a sors létkérdésébe vág. A mai tudomány nem kevesebbet kínál, mint azokat az eszközöket, amelyekkel minden hibánk kijavítható, minden tévedésünk eltörölhető. Valaki az elmúlt kétezer év legnagyobb találmányai közé sorolta a radírt. Lehet, hogy megtalálta a legvégzetesebbet is: beteges perfekció-mániánkért nagy árat fizethetünk.

A teret megkettőző virtuális valóság, a testet megduplázó klónozás, a feledést és az időt legyőző számítógép mind-mind azzal kecsegtet, hogy tökéletesek lehetünk, minden hibánkat helyrehozhatjuk.

Ha minden pillanatot el lehet menteni, és újra lehet játszani, akár a számítógépben, ha a virtuális életben ugyanazt a gyönyört érezhetjük, mint a való világban, ha leromló, elöregedő testünket lecserélhetjük akár az autónkat, akkor vége a világnak. Ahol minden lehet virtuális, ott nincs többé reális. Baudrillard a Mátrixban is idézett fekete iróniájú mondata – „Isten hozott a valóság sivatagában.” – ennek a kisöpört, kiürített létezésnek a végszava.

 

 

Digitális evangélium

 

Smith ügynök az ájultra vert Morpheusnak mesél a Mátrix keletkezéséről. Az első Mátrix tökéletes volt, mégsem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, az emberek folyton felébredtek belőle, boldogtalanok voltak, nem tudtak mihez kezdeni a tökéletes világgal. Így aztán kényszerűségből megalkották a Mátrix javított – vagyis lerontott, elbutított változatát. A Mátrix nagy pillanata volt ez, Lucifer szájába adni a teremtés dicséretét. Smith ügynök fanyar mosollyal sajnálkozik szegény, élhetetlen és tökéletlen emberiségen. Pedig most megpillanthatná saját végzetét, a tökéletlen mindig elpusztítja a tökéletest. Mert a tökéletesnek nincs tovább, a tökély maga a halál. Smith ügynök apóriája Platónig megy vissza. A valóság mindig tökéletlen, csak visszfénye a perfekt és romolhatatlan ideáknak, a tudomány kezünkbe adta az ideák megteremtésének kulcsát, 2003 nem a „Mátrix éve”, hanem Platóné.

A Mátrix – Újratöltve nem dramaturgiai okok miatt bukott meg, hanem mert a két Wachowski a négy évnyi készülődés közben az újabb nagy dobásra, elfelejtette, miképpen lehet kijutni a Mátrixból, hogyan lehet szétszakítani a káprázatok fátylát. A második részben Neo már nem megváltó, nem az Egyetlen (One), nem a „felébredett” (mint Buddha), hanem csupán szupermen, digitális denevérember, kiugrott kispap, aki reverendában repked egy pixelekből épült metropolis felett. Neót legyőzte a forradalom paradoxona, olyan lett, mint ellenfelei. Smith ügynök(ök) és Neó között semmi különbség, mindketten a tökély bajnokai, Neót is gond nélkül lehetne sokszorosítani. És innentől kezdve nincs tétje a harcuknak. Mindegy ki győz, a tökéletesség fog vele uralomra jutni. Hiába győz majd Zion a harmadik részben, Neo nem megdönti, hanem csak vérfrissíti a zsarnokságot. Emberi vagy gépi diktatúra – az első részben még nem ez volt a tét. Neo nem krisztusi figura többé, csak egy a fegyveres filozófusok sokaságából. Meg persze szupermen. Lennének bár mégoly mélyek – nem azok – az akciójeleneteket meg-megszakító filozófiai traktátusok (a Meroving, az Orákulum és az Építész karteziánus okfejtései), Neo hitelét az sem adhatná vissza. Emlékezzünk vissza Danilo Kis és Enyedi Ildikó Simon mágusára: megváltás-ügyben nem a csodák perdöntőek. A szupermen csak csepűrágó.

A Mátrix nem váltható meg külsődleges eszközökkel, vagy kívülről, kollektív káprázat, nem elég megtalálni a kulcsot, ahogy az Újratöltve sugallja, egy kungfuzó Krisztus nem old meg semmit, kinek-kinek magát kell felébresztenie. A Mátrix pótlék, a hiányból termett, nem a gépek gonoszságából, az már csak következmény. A Mátrix mindenütt ott van, ahol elfogy a valóság; a mesterséges, a virtuális realitás – műanyag. Nem a bőség, hanem az ínség jele. Mint minden világrengető találmánynak – ennek is metaforikus hozadéka van, a filozófiát is megrengeti, nem az a funkciója, hogy elijesszen a digitális világtól, hanem hogy jobban megértesse velünk az analóg realitást. A science-fiction – legjobb formájában – ugyanúgy, mint minden költészet, filozófia-értékű, a Blade Runner androidjai óta másként gondolkodunk a teremtésről, amíg nem teremtünk mesterségesen, a semmiből életet, addig azt sem érthetjük meg, mi történhetett velünk a hatodik napon. Az A.I. (leszámítva a film könnytengerbe fagyott utolsó harmadát) óta másképp gondolkodunk a saját intelligenciánkról: a természetes intelligencia ugyanúgy a logikán túl kezdődik, mint a mesterséges. A film elejének buta robotlánya, a színtisztán oksági gondolkodás csődje, az emberi világból régóta ismerős. Az eXistenZ digitális babiloni sorsjáték, nem az a slusszpoénja, hogy ha egyszer elszabadul a röghöz, élethez, halálhoz kötött emberi sors, sohasem tudhatjuk meg többé, hogy álomban, játékban vagy valóságban járunk, az csak szemkápráztató meander, sokkal izgalmasabb paradoxon, hogy ha tetszés szerint sokszorozhatjuk a személyiségünket, ha minden játék lesz, minden szerep tetszés szerint váltogatható, akkor végül is az emberi sorsról mondunk le laza mozdulattal. A hatodik napon paranoia-mozijában sem a géntechnika rémisztő, hanem veszedelmes ajándéka, az öröklét. Spottiswood filmje ugyan távol áll a remekműtől, de a halhatatlanság dicséretét zengedező hollywoodi new age giccshez képest (mint a Mi álmok jőnek vagy az A.I. befejező része) kijózanítóan okos film: a halál nélkül nincs sors, nincs személyiség, minden tettünknek a halál végérvényessége ad méltóságot.

 

 

Pszivilizáció

 

A Mátrix első része is azért lehetett kultuszfilm, mert lázadt a lebutított jövőkép ellen, minden populáris engedménye (a fejlerúgós világmegváltás eszméje) ellenére visszatérésnek látszott az utópisztikus fantasztikum nagy hagyományához, a társadalomról mondott valami fontosat. A Mátrix emberisége a káprázatok foglya, és ez az érzékcsalódás végre nem egyéni problémaként jelenik meg – a Dark City, a Nirvána vagy a 13. emelet mindenekelőtt ezen bukott meg –, hanem mint világbotrány.

Csakhogy a kollektív hallucinációt igazán csak a részletekbe menő társadalomrajz tudná a maga félelmetes-groteszk valójában megmutatni. Van ilyen utópia, Stanislaw Lem jóval a Mátrix előtt megírta a káprázat társadalmának fekete szatíráját, az Álmatlanságot.

Ebben a – kémiai alapú – virtuálvilágban a könyveket nem olvassák, hanem eszik, akárcsak az érzelmeket, és a vágyakat, meg az emlékeket.

„Elegendő néhány jól megválasztott molekulát küldeni oda, az agyunk dzsungelébe, hogy valóságként éljük át vágyaink teljesülését”. Ha valaki dantint vesz be, az a mély meggyőződése támad, hogy ő írta az Isteni színjátékot. Vannak szerek, amelyekkel féltékenységet, másokkal szerelmi szenvedélyt lehet ébreszteni. Mivel „a kémia eltörölte a világ bűneit”, azért, hogy az örökkön rosszra törő gonosz lendületét is munkába fogják, ellenszerekkel – pejorinnal, szadizinnel – élnek a túlzásba vitt jóság ellensúlyozására. Tökéletes világ, a történet hőse (egy lefagyasztott, és a perfekt jövőben ébredő „olvadék”), mégis visszavágyik a zűrzavar korába. Okkal, a „pszivilizáció” agyrém, ha mégoly vidám is, nem embernek való, ahol az ember pirulákkal (vagy számítógépes programokkal) kénye-kedve szerint változtathatja a személyiségét, ott csak egy logikus végkifejlet lehetséges: az egó szuperinflációja. Ehhez a kényszeresen boldog utópiához már nem is tud igazán mit hozzátenni az utazó tudomására jutó szörnyű titok, miszerint az egész „pszikémiai” csodavilág maga is kémiai káprázat csupán, a képzelgők valójában egy lerobbant metropolis szemétdombján tengődnek, és moslékot esznek. A mai virtuálfilmekben mindig eljön az igazság pillanata: a Dark City, a 13. emelet, a Truman Show főhőse végül eljut a papírmaséból vagy pixelekből összerótt szimulált világ végére. Neo megpillantja az álom mögött rejlő pokoli valóságot, a gépek őrizte végtelen embermezőket. De a világ végén a virtuál-paranoiában mindig újabb világ kezdődik.

Álmodom, hogy álmodom, és még azt is csak álmodom, amikor felébredek belőle. Minden virtuálvilág-film ezzel az örök szorongással ér véget. Megtudhatjuk-e valaha is, hogy a Mátrix mögött nem rejtőzik-e egy másik Mátrix? Csak egy bizonyosság van – hatásosabb, mint amit az egyik legperfektebb álomkáprázatban a Waking Life-ban javasolnak, miszerint próbáljuk meg felkapcsolni a villanyt, s ha nem sikerül, biztosak lehetünk abban, hogy álmodunk –, ha álmunk unalmas, fárasztó, jelentéktelen, csak ritkásan pettyezik boldog pillanatok aranyszemcséi, bizonyosra vehetjük, hogy ébren vagyunk. Smith ügynök hazudott, az álomgyár mindig tuti sikerre megy, álmaink színesek, szélesvásznúak, dolby sztereóban, technikolorban csak rémálmokat vagy édenkerti-idilleket álmodunk, a szürke valóságot sohasem álmodjuk újra, abban otthon vagyunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2338