KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Miklauzic Bence: Ébrenjárók

Kör és magyar

Kolozsi László

A sors olykor nem tudja mit akar, ha háromszor sem, az már hepiend. Lidérces órák az éjszakai Budapesten.

 

A XIX. század nagy regényírói mindent tudtak koruk társadalmáról, hiszen otthonosan mozogtak a kis falvakban és a követségi fogadásokon egyaránt, ugyanúgy voltak ismereteik a termény-betakarításról, mint a báli táncrendekről, és tulajdonképpen irigylésre méltó életük minden perce arról szólt, hogy figyeltek, ki, mi (milyen esemény) és hogyan épülhet be a készülő nagy műbe. A nagyregény ezért nem csak azt jelenti, hogy nagy terjedelmű munka, hanem azt is, hogy a társadalomról festett pannón rajta van az egyszerű paraszttól (muzsiktól) a nagyhercegig mindenki. Ezért nem is annyira vicces (mint inkább meglepően igaz) Woody Allen poénja: a Háború és béke az oroszokról szól.

Azok a filmek, amelyekben több történet játszik össze az unalom ellen, kezdve Altman műfajteremtő Rövidre vágva című filmjével, egészen Anderson Magnóliájáig, egészében elmesélhetetlenek, de alkotóik éppúgy a teljes társadalmat akarják ábrázolni, mint a múlt előtti század nagy munkabírású írói. Szándékuk vélhetően nem csak az volt, hogy sorsokat mutassanak be, amikor elkezdték a forgatókönyv írását, hanem az is, hogy megmutassák, mi, merre, hány méter Amerikában. Ezekben a szálakat egybecsomózó, csavaró makramé-filmekben – tulajdonképpen novellák vannak összedolgozva: Altman esetében Raymond Carver kis írásai. Carver szűkszavú, néha nyegle, félszavakkal vet oda nagy súlyokat. Nem a nagy formák mestere, de mesterien összeszedegetett kis írásaiból mégis széles pannó lett.

Miklauzic Bence Ébrenjárók című filmje hasonló igénnyel készült: mai magyarokról, mai magyaroknak. Csak azért mesélem el (félig-meddig) a történetét, hogy a film némely bizonytalanabb, ügyetlenebb kézzel odavetett pillanatára rámutassak. Vagyis nem kritikusi szemfülességem akarván bizonyítani ezzel, hanem azt, hogy ehhez a makraméhez hasonlított műfajhoz, bizony meglett ember kell, olyas korú, mint Altman, vagy ne adj isten, Tolsztoj volt, amikor fentebb emlegetett műveiket alkották. Meglett ember kell ehhez a műfajhoz, mert a tudásszerzéshez idő kell, és fokozott figyelem, magyarul jegyzetelni kell hozzá, Móricz Zsigmondként, fél életen át. Mert szükséges ismerni a panelben lakók világát ugyanúgy, mint a tizenkettedik kerület tehetős polgárainak világát, meg betéve tudni, hogyan is élnek Almáskamaráson. Az Ébrenjárókon meglátszik, hogy első film, és nem látszana meg, ebben biztos vagyok, ha a forgatókönyv írói Maruszki Balázs és Miklauzic Bence egyszerű, vagyis lineáris történetben gondolkodtak volna, mert remekül, nagy kedvvel mesélnek, és érezhető munkájuk mögött jó néhány megfigyeléssel – filmesek esetében, a mutató és nagyujjakból négyszöget formált és szem elé rögzített kézzel – eltöltött esztendő.

A feldolgozott novellák száma az Ébrenjárók esetén: három. Az első főszereplője a pesti kisember (a középosztálybeli, másképp: az alkalmazott). A nyitó képsor a Tarkovszkij-féle Tükör invokációjának brutális változata, inverze. Menedzser arc ordít bele a kamerába darwinista gondolatokat. Mint utóbb kiderül a menedzser a Gazsó György által nagyszerűen megformált tipikus („rendes”) alkalmazott főnöke. Ez az erős nyitány azonnal negatív főhőst csinál a menedzserekből, szemben mondjuk a Valami Amerikával, ahol cinikusak ugyan, de sohasem aljasak, mint az Ébrenjárók világában sokkal reálisabban, és sajnos igazabbul ábrázolt vállalati (vagy egyáltalán) közép- és felsővezetők. Meskó Zsolt rövidfilmjeiben a menedzserek kicsit esendőek, szelídebb változatai az Ébrenjárók yuppie-jainak. Itt mindegyikük mintha Bret Easton Ellis regényekből tanulta volna meg, hogyan legyen cégének drakulája. A második történet-szál főhősnőjét, Annát, egy jéghidegre fényképezett, fogvacogtató jelenetben éppen Sándor (vagyis a Gazsó megformálta hős) főnöke erőszakolja meg. Ha egy menedzser megjelenik a színen, legyen akár Sándor, akár Anna értetlen és éretlen, de a vérszívásra már kapható főnöke: Miklauzic Márton az operatőr is másképp dolgozik, remekül teszik ki a képek a szöveg hangsúlyjeleit.

A történetek közt nagyon finomak az összefüggések: a nyitójelenetben Sándort azért bocsátják el, mert nem intézi megfelelően a Bandit alkalmazó elektromos művek csődügyét. (A villanyszerelő fiút László Péter játssza, közel olyan érzékletesen formálva meg a Sándornál is kisebb kisembert, mint Gazsó, aki azért überelhetetlen ebben a filmben.) Az elektromos mű vezetőjét Sándor idegesíti föl oly mértékben, hogy az a kondenzátornak vágja a fogóját. Így keletkezik rövidzárlat, és második történetszál.

Mindegyik szereplőnek feladata van: Sándor az Adriára akar eljutni szakadt lakókocsijával, Bandi meg akarja szüntetni az áramkimaradást, és a Lolának öltözött, hajszolt Anna (Márkó Eszter), DJ barátjának akar a nyitóbulijához pénzt felhajtani. Az ismeretségek és a találkozások mesteri módon alakítják ki a film hálóját. A három főhős nagyvárosi odüsszeiája során számtalanszor egymásba akad, de csak a film végén jönnek össze mind a hárman. Ugyanott és ugyanúgy, az őrszobán, mint Jafar Panahi Kör című filmjében a szegény iráni asszonyok, ami gondolom magát a rendezőt is meglephette, mert a Kör bemutatója előtt kész volt filmjével.

A jelenetek többsége szépen megoldott és erős hangulatú. Sándor csöndben tűri a hivatal packázásait, nem borul ki a (szarkazmussal ábrázolt) otromba rendőröktől (a portaszolgálatot teljesítő tisztes relaxációs kazettákat hallgat), nem borul ki akkor sem, amikor az Anna-féle történet szereplői átlépve az ő történetébe, tönkreteszik az élete értelmét szimbolizáló lakókocsit. Jelenete a magányos alkoholista orvossal – akit Lengyel Ferenc játszik úgy, hogy még az alkoholisták jellegzetes söprögető mozdulatait és izzadását is hozza – az utóbbi idők magyar filmjeinek egyik legjobban megírt jelenete, egyáltalán nem vicces, még ha annak lett is szánva. Az orvos ügyeletben ünnepli x-edik születésnapját, és együtt pezsgőzik a vérvételre beküldött nem ittas vezetővel: ez bizony nagyon jellemző.

Mégis. Már az első jelenetben felfedezhető néhány olyan mondat, aminek az előfordulási esélye hasonló (élet)helyzetben nulla. Majdnem így bocsátanak el valakit, ahogy az Ébrenjárók elején, de nem ártott volna talán egy kis jogi háttértudás, hogy a jelenet hajszálpontos legyen, és a párbeszédek még hitelesebbek. Lehet ugyanis rendkívüli elbocsátással elküldeni valakit, de a kegyetlen vezető nem teszi ezt meggondolatlanul, forró fejjel. Anna első jelenete az eligazítás. A főnök megnézi a körmöket, megnézi a szerelést, pont mint a seregben a reggeli sorakozónál a szakaszparancsnok. Eddig jó. Márkó Eszter mindent megtesz azért, hogy elhitesse, valóban ez élete leglidércesebb éjszakája. De a szövegén túl alig engedi játszani a rendező. (Talán, ha kapott volna lehetőséget pár perc csendes, fájdalmas zokogásra, a megerőszakolását követő jelenet még húsbavágóbb lett volna.)

A legtöbb epizódszereplő Anna körül mozog, egyrészt DJ barátjának köre, a laza srácok, másrészt a testvére, aki haza akarja vinni őt Egerbe. Pindroch Csaba úgy hozza a vidékit, hogy a pestit röhögjük benne. Ezt mondja húgának: „gyere haza, mert kell valaki a szövőszék mellé”. Nem, a vidéki nem ilyen, és nem mond ilyet, és bosszantó, hogy ebből a filmből is csak az derült ki, Szilasi tanár úr gondolatával élve, hogy a pestiek szerint még a helybeli galambok is csúfondárosan azt burrogják a frissen felkerülteknek vagy a látogatóba érkezetteknek: vidéééki, vidéééki. (És csak zárójelben jegyzem meg, egy VW-vel járó egri vállalkozó bizony tudja mi fán terem a fű, és nem lepődik meg azon, ha szívnak egy bulin.)

És bosszúnak (feszültség-levezetésnek) még egy olyan úriembertől is, mint amilyet Gazsó játszik, kevés az, hogy lefújja a kerületi kapitányság falát. Sándor és a graffitiző fiú jelenete amúgy is problémás. A fiú végig szlengben beszél, feleslegesen. Még ha az ilyen „teljesen lelazult arcok” így is beszélik a magyar nyelvet, és a szleng meg is adhatja a beszéd ízét, nem lehet a jellemrajzot és a hangulatteremtést is csak a szlengre bízni.

Az Ébrenjárók egyetlen éjszaka története. Egyetlen éjszaka alatt fordul minden rosszabbra; aztán, mint a „földalatti nap”, a reggellel együtt, sugárzik fel egy kis remény. A villanyszerelő fiú és a túlélés mesterének tekinthető kisnyugdíjas (Herskó János) duettjében tűnik fel először, hogy az Ébrenjárók inkább mágikus realista film akar lenni, mint realista. Mégis furcsa, hogy csoda van hepiend helyett. Mintha csak más ötlet híján került volna ugyanis csoda a film végére: nem következik egyenesen a történetből, ahogy mágikus realista művek esetében szokás. Kilóg, akár – az egyébként „ütős” – házibuli jelenetben a tébláboló vidéki fiú a pesti „betépett” srácok közül.

Az Ébrenjárók egészében (ötlet, kivitelezés, színészi munka) remek elsőfilm, közelről azonban elkapkodott munkának tűnik: mintha olyan táblakép lenne a mai magyar társadalomról, amelyet csak két méter távolságból és kicsit hunyorogva jó nézni, mert hozzá közeledvén bosszantóan feltűnik, hogy az alkotók ecsetkezelése – olykor – túl nagyvonalú volt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2682