KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hagyjállógva Vászka

Jó film, rossz cím

Spiró György

Gothár nem a döglött oroszlánba rugdos bele, hanem olyan mesét mesél, amelyet még nagyon sokáig fognak újra meg újra elmesélni, mert nagy és titokzatos történet.

Nem az első szovjet tárgyú műve Gothárnak ez a lágermese. Egyik legszebb, ha nem a legszebb színházi előadása volt a Bereményi Géza által kitűnően dramatizált Valentyin Katajev-kisregény, A Werthert már megírták a nyolcvanas évek közepén Kaposvárott. Nem volt közönségsikere, a nézők nemigen tudták magukra vonatkoztatni a történetet, a kritika pedig jobbára bölcsen hallgatott róla: nem akarták feljelenteni az előadást, amely a CSEKA belső háborújáról szólt. Gothár tervezte a látványt is: egy kietlen, üres színpadon hatalmas könyvszerűséget lapoztak maguk a szereplők, abból léptek ki, a színpadra pedig egy magas hídról lehetett bejutni, a hídról egy felvonó szállította őket a színpadra, mintha a pokolba lefelé. Tájolni sem politikai, sem technikai okokból nem volt ajánlatos: a felvonó ellensúly nélkül működött.

Aztán Gothár Bulgakov Kutyaszívét is megrendezte a Katonában, nem sokkal a Székely Gábor által rendezett Menekülést követően. Az sem szólt túl nagyot – amikor még szólhatott volna, szóba sem kerülhetett az előadás.

Sikere a kaposvári Revizornak volt, azt is Gothár rendezte, a látványt is ő tervezte hozzá. Pontosabban: nagyjából lemásolta Meyerhold egykori híres, elvont díszletét. A másolás nem egyszerű koppintás volt, inkább a lehetséges látvány hagyományainak elsajátítása. A látvány ugyanolyan nyelv, mint ami a szóbeliségben rögzül, és aki a szakmát úgy szereti, mint Gothár, és habzsolva a magáénak akarja tudni, jól teszi, ha sokféle nyelven tanul meg beszélni.

A Hagyjállógva Vászka az elmúlt néhány évtizedben kidolgozott filmes nyelvek valóságos antológiája. Ezt Gothár nem rejti el, inkább mutogatja, vagyis hálásan bevallja. Csak röviden és minden bizonnyal hiányosan felsorolva a képek, jelenetsorok forrásait: Eizenstein (a Téli Palota megrohamozása), Klimov (a hős repülése a Hurrá, nyaralunk végéről), Mihalkov (polgárháborús westemjének fekete-fehér színei és hősi beállításai), Bódy Gábor (a fekete-fehér film szándékos elrongálása), Jeles András (az Álombrigád szobrai), Fellini (a Satyriconból Trimalchio lakomája), Greenaway (szintén a lakoma révén), Forman (a Hair híres asztaljelenete), a Csilllagok háborújának világító varázskardja (már feltűnt Gothár kaposvári Diótörő-rendezésében egyszer), Jancsó (elsősorban a Csillagosok, katonák révén), Szabó István Mephistója (a rendszer egyik főnökének hatalmas fogadóterme), Gazdag Gyula (a mesefilmje révén), és sorolhatnám. Ez a rengeteg idézet nem a rendező felkészültségét vagy parodizáló kedvét van hivatva jelezni: ez a mese nemcsak magáról a történetről, hanem a történetet mesélő filmekről is szól; a forma, érzékelteti Gothár, a szemléletnek éppúgy része, mint a cselekmény.

Maga az alapmese valódi folklórtermék, szovjet rabok találták ki és mesélték egymásnak sok éven át, úgy csiszolódott hát, mint a népmesék szoktak, a lejegyző Lev Gordon pedig nyilvánvalóan tudta, mit jegyez le, ő már Danyiil Harmsz és Mihail Zoscsenko folklórt imitáló – és részben folklórrá is váló – művein nevelkedhetett. (A szöveg a 2000-ben jelent meg magyarul.) Zoscsenkótól Gogolig visszafelé egyenes az út. Az eredeti mesében mélyen ott munkál az ódon bülinák szemlélete, amelyek Mihalkov-Koncsalovszkij filmjeiben is fel-felsejlenek. Amikor Gothár látszólag posztmodern módon dobál egymásra filmes idézeteket, igazából a folklór eljárását követi: minden eszköz meg van engedve, amely a köznyelvbe simul, azt erősíti. Nem posztmodern tehát a Hagyjállógva Vászka, szerencsére. A posztmodernt Gothár két filmjében is kipróbálta, és a művészi kudarc után levonta a megfelelő következtetést: erős és követhető alaptörténet bír csak el szabadon csapongó képi asszociációkat. Gothár iróniája különbözik a posztmodern mindent relativizáló és feltűnően enyhén társadalomkritikus – mondhatni behódolva politika-mentes – szemléletétől, talán mert ő maga soha nem volt ideologikus alkotó: Gothár a mesét szereti mesélni, őt ebből a szovjet dologból is a mese érdekli. Szerencsés dolog ez, mert ettől Gothár nem a döglött oroszlánba rugdos, ahogyan nálunk is, másutt is sokan cselekszik a pillanatnyi politikai börzére sandítva, hanem olyan mesét mesél, amelyet különböző nézőpontokból még nagyon sokáig fognak újra meg újra elmesélni, mert nagy és titokzatos történet.

A mese: egy pétervári tolvaj, Vászka unalmában eltemettet egy ismeretlent, az feltámad, ő Ványka, a falusi rabló, együtt fosztják ki a Szmolnij trezorjait(!), amelyet a nagyhatalmú Zinovjev(!) felügyel, aztán Fegyka, az öreg rabló tanácsait követve próbálja el a betörőket elfogni, de Ványka a melaszoshordóban levő bablevesbe fúlt Vászkát megmenti úgy, hogy a fejét levágja, befőttesüvegben tárolja, amíg a testét meg nem szerzi és a fejet vissza nem varrja, aztán nagy dínomdánomot követően Ványka megy vissza a temetőbe. Szerepel még Luvnya is, Vászka szeretője, aki persze királylánnyá minősül át.

A történet báját az eredetiben az adja, hogy az archaikus fordulatokat a szovjet viszonyokkal ütköztetve látjuk működni, csaknem minden mondatot fejre állít a kevert archaikus-szovjet szóhasználat. Mint minden igazi népmese, ez a mese is szabad: a hősök repülhetnek, feltámadhatnak, és ami a lényeg: minden módon kibabrálhatnak a hatalommal. Ez a képzelet előjoga a valósággal szemben, nem is mese az, amely erről a jogáról lemond. Gothár átveszi ezt a szemléletet, és megtoldja még valamivel: a költői realizmussal. Csak egyetlen jellemző példát hoznék fel erre, noha hálistennek sok van: a nagyhatalmú Zinovjev (a mi néhai Pongrácz Kálmánunkra emlékeztető színész játssza, pont úgy fest, mintha az Én és a nagyapámból lépett volna elő) metszőfogai fényesen, ezüstösen csillognak. Gothár belehelyezi magát a feltételezhető mesemondó képzeletébe, és imitálja a mesemondó minden szárnyalás ellenére földhözragadt képzeletét.

A jószemű néző számos olyan képi viccet fedezhet fel, amely a folklórtól ugyan nem idegen, de azért a népi mesét megtoldja. Ismét csak az egyikre hívnám fel a figyelmet: a zászlók, a középületek feliratai még a régi, forradalom előtti helyesírással készültek, noha a történet valamikor a harmincas években játszódhat. (Ennek megfelelően a jelmezek hol mai, hol harmincas évekbeli állapotot tükröznek, finoman kiegészítve egymást, a történetet az időbeliségből mesésen kiemelve.) A korszakokat semmibevevő mesei szemlélet, amely a mesében természetes, itt külön fel is van mutatva, hogy gyönyörködhessünk benne – és el is tűnődhetünk, ugyan mi is változott Oroszországban, hogy Jeles kaposvári előadásának címére utaljak, amelyre, közvetve, a Három nővér „Moszkvába!” jajszavával Gothár is utal.

A legélvezetesebb pillanatok annak köszönhetők, hogy Gothár plebejus művész, és triviális képi megoldásait is bearanyozza a hatalom mélységes megvetése. Helyénvalónak és mulatságosnak találom például, hogy a hatalom a hatalmas terembe a normális íróasztalnál tízszer hosszabb íróasztalt állt. Ez közhely ugyan, de mind képileg, mind a játékot tekintve nagyon jó, Zinovjev is, Fegyka is csak úgy tud bejönni a terembe, hogy átmászik az asztalon, amely keresztben az egész termet lezárja. Van ebben valami a színházrendező Gothár tapasztalataiból. Fegyka kikocsizása a történet végén szintén színházi ötlet, és ez a geg a filmben is működik.

Ritka manapság az olyan film, amelynek a stílusa ilyen kevés alkalommal bicsaklana meg. Nehezményezni csak a történet második harmadának enyhe unalmát tudom, eggyel többször látjuk ugyanazt az eizensteini rohamot, mint szükséges lenne, noha az ismétléses technika a mesék sajátja. Ettől eltekintve minden stimmel. Gyönyörűek a hajnali, néptelen Pétervárról készült képek. Tökéletesek a képtorzítások. Hajmeresztőek a tetőkön forgatott képek. A színészek pedig nagyszerűek.

Gothár különös viszonyban van a színészekkel. Ő maga nem színész alkatú rendező, ki van tehát a színészeknek szolgáltatva. Ha nagyon jók a színészei, lubickol. Ha nem elég jók, tehetetlen. Imádja a színészeket és tart tőlük. Ebben a filmjében csupa ragyogó színésszel dolgozhatott, akik a bizalmat meg is hálálták. Üdítő ismeretlen arcokat látni, és nem azt az öt színészt, akik minden magyar filmben szerepelnek. Gothárnak sokféle érzéki tehetsége van – ragyogó a térérzéke, a fény- és színlátása, és mindenben zseniális, amit csak tapintani lehet. Ebben a filmben a színészválogatásnál a szemét használta rendeltetésszerűen.

A film tehát nagyon jó. Szakmailag Gothár mindent megtanult, amit egy művész megtanulhat, és ma már van annyi önbizalma, hogy görcstelenül tud fogalmazni. Ez a fiatal Gózon Franciscóra is vonatkozik, aki a kamera mögött és a számítógépnél is tudja azt, amit ma operatőr egyáltalán tudhat. Egyáltalán nem zavaró, hogy videó-technikával vették fel – és manipulálták utólag – a képeket. Nyilvánvaló, hogy ez a jövő. Jó látni, hogy nem vagyunk messze az egykori francia újhullámosok álmától: hamarosan valóban bárki úgy használhatja a kamerát, mint a töltőtollat, az lesz az igazi tehetségek eldorádója.

Kifogásom csak a magyar szöveget illetően van. Nem mintha Bratka László – aki maga is megfilmesítésre érdemes hős, rikkancs és költő, az orosz költészet nagytudósú szakértője – rosszul fordította volna a mesélő szövegét. Csak kevés, amit magyarul hallunk. Oroszul csodálatos mondatok hangzanak el, amelyeket Máté Gábor magyar hangja csak részben tolmácsol. Nemigen számíthatunk arra, hogy a magyar nézők az orosz szöveg báját eredetiben tudnák élvezni.

Egyetlen kópiát vetítenek Budapesten egyetlen moziban, napi három előadásban – ki tudja, hány hétig. Amikor én néztem a filmet, velem együtt nem sokan voltunk a teremben. A legtöbben persze megnézték még a Filmszemlén – de azért ez mégis kevés. Lehet, hogy nem eléggé közönségcsábító a film címe – magyarul biztosan lehetett, sőt kellett volna jobbat találni. Az idei Játékfilmszemle díjnyertes alkotásáról van szó, Gothár nem olyan régen még kultusz-filmek rendezőjének számított – és párszáz, a legjobb esetben is párezer emberen kívül senki sem fogja látni Magyarországon az utóbbi évek legjobb magyar filmjét. Valami tehát mégsincs rendben. A terjesztés nincs rendben – vagyis az, amit priméren hatalmi kérdés.

A valódi folklórból táplálkozó igazi művészetet egyelőre agyagba tapossa a tömegeket idiotizáló műmese, és ezt Magyarországon a döntéshozók melegen támogatják. Erre az újhullámosok három-négy évtizede még nem gondolhattak. Hiába írhatják ma már a kamera-töltőtollal, olcsón a filmjeiket az igazi tehetségek. Úgy győzhetnek csak, mint a népmesék hősei: a képzeletben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=276