KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Phi-Phi

Reményi József Tamás

Rettenetes űrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás ilyen viharos sebességgel benyomulhasson.

 

Ül az ember a fogorvosi váróban, és zsibbad. Az injekciótól nem eléggé, egy csacska magazin viszont – nyári számai gondosan sorba rakva az asztalon – töményen érzéstelenít. Én eddig ugyanis azt éreztem, hogy ha bekapcsolom az RTVL 2, 3, 4 stb.-t, megannyi elfuserált dj-t látok, öntudatos bemondókat, akik kőrutat mondanak körút helyett, még öntudatosabb tudósítókat, akik mindig érthetetlenül állnak az események előtt, mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan hölgyeket, makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat, talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat kíméletlenül tőkésítő zsúrfiúkat, rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket, maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit, szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhető amatőrjeit, művésszé avanzsált reklámügynököket, szakmányban és kényszeresen jópofákat, a pályaszélről itt érvényesülő színésznőket és a pálya közepéről kutyába lement színészeket, kevéssé fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt, csupa habatortánt.

A magazinból azonban megtudtam, hogy ők mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’ – ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törően.

A magazin hitelesíti a tévét, amely viszont mindennap hitelesíti az őt hitelesítő magazint, vagyis: médiasztár az, aki mindkettőben szerepel. A lapot, gondolom a nézőszámokból ítélve, sokan vehetik.

De nem a számokkal van a baj. A televízió mai egyeduralma és értékrendje csak nyilvánvalóvá teszi a modern kor előtti, hagyományos tömegkulturális szokások elhalásával, majd a kurta forradalmát megélő popkultúra villámgyors elüzletiesedésével keletkezett hiányt. Az elmúlt évtizedekben sem jártak sokkal többen színházba, mint ma, akkor sem értették és élvezték az új verseket többen, mint ma, a tárlatok sem a tömegszórakozás színhelyéül szolgáltak. Mindössze élt még a művészember személyiségének presztízse, különleges voltukkal – érdemeikkel, rigolyáikkal – áhítatot keltettek, és D’Annunzio meg Isadora Duncan óta a sajtó megtanulta ennek az áhítatnak a gerjesztését. Nem sokkal később már Kű Lajos volt az isten, mert az ő nevét Gábor Miklósénál és Weöres Sándorénál többen ismerték. Ez rendben is lett volna, hiszen Kű Lajos – még – valóban tudott valamit, amit azok a milliók is akceptálhattak, akik soha az életben nem lépték át az Üllői úti stadion valamelyik kapuját. A folyamat azonban a televízióval megállíthatatlan tartott a teljes abszurditás felé: egykor ismerte a tömeg azt, aki mitologikus szerepet töltött be, ma pedig mitologikus szereppel ruház föl bárkit, akit ismer.

A processzus hihetetlenül felgyorsult. A magyar kereskedelmi televíziózás első időszaka – nemsokára, meglásd, hőskorrá fogják stilizálni – egymagában is képes volt cáfolni a Kádár-éra minden nosztalgiáját: rettenetes űrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás ilyen viharos sebességgel benyomulhasson. Másfél éve e hasábokon némi derűvel nyugtázhattuk, hogy a Majd’ megdöglik érte főmotívuma – a kamerák előtt elmondható időjárás-jelentés groteszk vágya – már itthoni rögvalóság. Mára zavartan csak annyit tehetünk hozzá: Nicole Kidman magyar alteregója még a legemberibben esendő figura egy rettenetes seregletben.

A csacska magazinnak, mint mindenütt a világon, homlokegyenest ellenkező képzeteket kell egyszerre erősítenie. A (média)sztárok a magánéletében éppoly markánsak, mint szerepük szerint, és éppoly esendőek, mint te vagy én, azaz a mitológiából a közönséges szférába oda és vissza is van átjárás, másfelől viszont olyasmiben van részük magától értetődően, amiben az egyszerű halandónak nem, vagy nem természetes módon: „fergeteges” VIP-partikon fényeskednek (egymás „kölcsönfényében látszanak”, ha szabad Mészöly Miklóst profanizálnunk), és a panelkonyhák poszterein virító egzotikus tájakon otthonosak. Ott pihenik ki mérhetetlen fáradalmaikat, amelyeket az elcsigázó sminkelés és Csárlsz de Gaulle nevének kiejtése okoz. Olyan műcukorból emelt kastélyokra nekik nem futja, mint a magazin amerikai favoritjainak, de legalább Phi-Phi szigetére, A part forgatásának „legendás” színhelyére eljuthatnak. Most ez a favorit, Thait és Balit megelőzve.

Itt mindenki remek ember, nincs köztük se hisztérika, se férjvadász, se gátlástalan karrierista, a nagyvonalú világfit alakító műsorvezetőről nem gondolnád, hogy egyébként két pohár szódavíz elfogyasztása után is gondosan áttanulmányozza a számlát. Persze a magazinnak az önazonosság képeit kell sulykolnia, a játszó személyeknek akár egész jellem-képződménye kívül maradhat lapon és stúdión. Mondhatnánk, hogy e folytatásos hazugság, amelynek szertartásában részt vesznek, a közönség igényeit tükrözi. A közönség azt kapja, amit látni akar. Csakhogy a népes haknibrigád tagjai, akiknek ma már buszozniuk sem kell a többlet-bevételért, kénytelenek egészen hülyének nézni az embereket. Ha nem így tennének – már nem is volnának.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3070