KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A harmincas évek filmzenéi

Egy centiméter

Bán Zoltán András

A háromezer méter butaság közt megbúvó egy percnyi költészetet ezúttal a filmdalokból lett slágerek segítenek felfedezni.

 

A Pannon Jazz kiadásában megjelent, Kurutz Márton kiváló, adatokban gazdag kísérőtanulmányával ellátott, 24 „number”-t tartalmazó, nagyszerű szórakozást nyújtó CD a Jazz and Light Music on Hungarian Films 1934-1944 címet viseli, talán az esetleges külföldi vásárlók kedvéért. Mi azonban megmaradhatunk a kevésbé fényűző „Magyar jazz és filmzene 1934-1944” címnél, annál is inkább, mivel Kalmár Pál a Lila akácból ugyancsak ezt tanácsolja a második számban: „Mért mondjam angolul / azt, hogy maga beautiful; / inkább mondom magyarul, / hogy bjúti-bjútiful!” Ráadásul valószínűtlen – hacsak nem megszállott gyűjtő –, hogy nem magyar anyanyelvű megvásárolja ezt az antológiát. A rengeteg jó (és rossz) szójátékot, nyelvi fricskát, pesti fordulatot felhasználó szövegek megértése nélkül ugyanis aligha élvezhetőek e dokumentumnál valamivel több, műalkotásnál valamivel kevesebb számok. (Ez néha magyar anyanyelvűek számára sem egyszerű, ezért is kár, hogy a kísérőfüzet nem közli a verseket.) Az instrumentális felvételek – vagyis a szorosabb értelemben vett „jazz” – csak igen szerény hozzájárulást jelentenek az amerikai jazz hatalmas korpuszához; világosan kitetszik, hogy nálunk ekkor még nem történt meg a szakadás az alkalmazott, inkább csak illusztratív zene és az egyre inkább autonómmá váló jazzmuzsika között. És persze hiányoztak az olyan jelentős személyiségek is, mint mondjuk Ellington, Count Basie vagy a vezető fúvósok, teszem azt Johnny Hodges vagy Lester Young. A válogatás kierkegaardi címmel (Vagy-vagy) közöl egy „dobpárbajt”, melyet a legendás Chappy, vagyis Orlay Jenő és Weisz Api Árpád vívtak, s amely persze csak vérszegény mása a nagy amerikai viadaloknak. (Ezeknek állít szép emléket Robert Altman Kansas City című filmjében.) Ez nem jazz, csak „dzsessz”, hogy a bántó ritmuszavarokról, frazírozási bakikról, hangszerelési bárdolatlanságokról most csak egy félmondat essék.

Mindamellett persze nem vitatható e sokszor magángyűjtemények legmélyéről előkerült darabok archív értéke, ám a CD valódi jelentőségét, a művészet küszöbét jelentő érzéki élményt a dalok adják. Bízvást illenek rájuk Heltai Jenőnek eredetileg a moziról írt sorai: „Könny. Kacagás. Mint happy end a Végzet. / Egy centiméter igazi költészet / És háromezer méter butaság”. Noha láthatatlan, azért mégis mozi ez is; a számok legnagyobb része filmdal, és a vászonról leolvadva lett később slágerré. Ennek sok akadálya nem lehetett, mivel a dalok többnyire betétek, tehát csak igen lazán kapcsolódnak az eredeti film cselekményéhez. És mai befogadásukat sem gátolja, hogy fogalmunk sincs az adott filmben elfoglalt helyi értékükről, és sokszor még csak nem is ismerjük a filmet. Az efféle számok felcsendülésének legmegfelelőbb helyszíne mondjuk egy vendéglő, netán egy bár, vagy egy olyan helyiség, ahol van zongora – és hát miért is ne lenne zongora e középpolgári lakások legtöbbjében?! A válogatásban nem szereplő Pá, kis aranyom pá! című dal a Hyppolit, a lakájból paradigmatikus eset: hőseink ellátogatnak a night clubba, ahol aztán az ottani műsor részeként már fel is csendül a szám, melynek megszólalása ily módon teljesen valószerű. Jóval operaszerűbb – és ezért természetesen sokkal valószínűtlenebb, más szóval stilizáltabb – az ugyanebből a filmből származó másik példa, amikor a főhősnő a zongoránál énekelve közli rajongójával a szakítást: „Köszönöm, hogy imádott...”. Itt a dal szerves része a dramaturgiának; ária, vagyis egy élethelyzet zenei-drámai összefoglalása. Amíg nem született meg a film-musical, vagyis az operaszerűen végigkomponált zenedramaturgiai nagyforma, addig nagyjából e két lehetőség adódott a filmsláger elhelyezésére.

A tömegkultúra egyik legnehezebben megválaszolható kérdése: hogyan lehetséges halhatatlanság ebben a műfajban? Miért a Csárdáskirálynő és miért nem mondjuk a Tatárjárás? Miért nagyszerű a Havi 200 fix és miért rémes a Négy cili, hat cili? Vagy földhözragadtabban: mitől jobb az egyik szám, mint a másik? Már Adorno sem tagadta, hogy az átlag borzalmas mocsarából kiemelkedő dalok, noha ugyancsak primitívek, mégis rendelkeznek valamiféle alig meghatározható minőséggel, amely biztosítja örökzöld mivoltukat. Ez az elismerés annál figyelemre méltóbb, mivel a jeles esztétát még hívei sem vádolhatták azzal, hogy barátságos arcot vágott volna a könnyűzene jelenségeihez, olyannyira nem, hogy „nagyvonalúan” a jazzt is e lenézett körbe sorolta. Adorno – fölöttébb vitathatóan, ám e helyütt most nem megvitathatóan – az ötlet kategóriájával próbálta megválaszolni a kérdést. Eszerint a könnyűzene néhány jól sikerült terméke olyan zenei ötleteket tartalmaz, amelyeket a komolyzene – a maga autonóm fejlődése során – már régen elfelejtett. A jelen antológia, ezt bízvást állíthatom, egyetlen ilyen muzikális sziporkát sem kínál. Zeneileg e dalok legtöbbje idegesítően ócska.

Talán nem tévedek, ha úgy vélem, mai füllel hallgatva e dalok halhatatlanságáról az dönt, hogy megtaláljuk – megtalálhatjuk-e – bennük azt a bizonyos egy percnyi költészetet. Ha már a zenében hiába keressük, akkor a szövegben kell rejtőznie. És ott is rejtezik valóban. E líra legkülönfélébb és legváratlanabb helyeken bukkanhat fel; és persze kinek-kinek ízlése, vérmérséklete szerint jelent egy-egy nyelvi fordulat bárgyúságot vagy tesze-tosza poézist. Néha alig lehet eldönteni, hogy valódi költői leleményről vagy egyszerűen csak sutaságról van szó; olyan ügyetlenségről, ami persze átszellemül a hallgató lelkében, és ekként a legrafináltabb ügyességgé változik a befogadás során. Vegyük a válogatáson szereplő egyik dalt, e sorok szerzőjének kedvencét. Rácz Vali, a nagyszerű stílusérzékkel – ugyanis egyszerre vamposan és ironikusan – búgó alténekesnő tárgyilagos bejelentése után („Tíz óra múlt”) hangzanak fel a következő sorok: „A szív nappal alszik, de úgy tíz után / Ébred, s csókot, szerelmet kíván”. Mármost nyilvánvalónak tetszik, hogy az úgy módosító szócska teremti meg a sorok finom távolságtartását a szöveg egyébként meglehetősen nyúlós szentimentalizmusától. A szív alszik, de nagyjából, kábé, hozzávetőleg tíz után felébred, és – de a többit mát tudjuk. Ez az apró megszorítás viszonylagossá teszi az élethazugságot, és ekként – frivolan, bohémes önreflexióval – igazságot teremt. A femme fatale-ból a szerepből egy századmásodpercre kilépő, önmagára kacsintó színésznő lesz – íme a brechti elidegenítés nagyszerű, feltehetően szándéktalan példája.

És persze, mint minden a világon, talán ez is csupán csak tehetség és tehetségtelenség kérdése. Udvariasságból most csak a tehetségről essék szó: az énekesnők, Nagykovácsi Ilona, Rácz Vali; Latabár Kálmán, akiről – Szerb Antal Goethe-életrajzát parodizálva – csak annyit mondhatunk, hogy ő volt Latabár Kálmán; a szövegíró Békeffy István; a zeneszerzők közül Ábrahám Pál, Vincze Ottó, és persze mindenek fölött Fényes Szabolcs, pedig ő még csak pályakezdőnek számított ekkor. Ők mintegy zsigerileg tudták, hogy ebben az oly alaptalanul lesajnált műfajban is perdöntő, hogy merre, hány centi.

 

Pannon Jazz, 2000.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3117