KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Aranymadár

Magányos lovag

Varga Balázs

Középkor az ezredvégen, meditáció élet és halál között, egy lovag vívódásai fekete-fehérben.

 

A főiskolán operatőrként végzett Szaladják István rendhagyó alakja a mostani fiatal filmes újhullámnak. Sikeres vizsgafilmmel (Favágók), Közjáték-epizóddal, féltucat önálló filmmel, számtalan rövidfilmes operatőri munkával a háta mögött még mindig kevesen ismerik a nevét; a közönség először az idei szemlén díjnyertes Aranymadár kapcsán figyelhetett fel rá. Ezúttal mégsem az alkotó személye, hanem a film a meglepő: az Aranymadár majd’ minden szempontból kiválik társai közül. Lovagi történet a XII. századból, az élet, a halál, a szerelem mibenlétét boncolgató, spirituális, fekete-fehér film – nos, ez nagyjából épp az ellentéte annak, amit egy mai fiatal filmestől várni szoktunk. A spiritualitás persze gyakori vendég az ezredvégen, csak nem a kortárs magyar filmben. Szaladják rövidfilmjében Kuroszava és Bergman árnyalakja kísért, és nem Besson vagy Tarantino szelleme.

Lassú, akciók nélküli mozi ez, a képek és a meditáció viszi előre, nem pedig a cselekmény. A félórás film java része vízió, halálos álom, látomás-jelenet, kívül az időn és kívül az emlékezésen. Kitartott, nyugodt képek és kompozíciók, higgadt belső monológ: az Aranymadár érezhetően letisztult koncepció alapján, ha szabad így fogalmazni, szinte kézműves aprólékossággal építkezik. A kürenbergi lovag históriájából mégsem lesz személytelen, távolságtartó film. Szaladják nyilatkozataiból, de még a lüktető, szenvedélyesen emelkedett irodalmi forgatókönyvből is érezni, hogy nagyon mélyen megélt témáról, személyes ügyként kezelt történetről van szó.

A tiszteletreméltó műgond és kidolgozottság azonban kevés, ha a feszültség és az erő hiányzik a filmből. Nem a drámát kérem számon: a halál elfogadásáról, a megtisztulásról és a spiritualitás titkának megértéséről szóló filmben nem zajos konfliktusoknak vagy felkavaró vallomásoknak kell hordozniuk a súlyokat. Az Aranymadár esetében azonban a míves képi világ és az erősen megemelt, költői szöveg sajátos átfedésbe kerül, és ezáltal visszavesznek egymás erejéből. Hiába tetszetősek a képek, hiába mégoly lírai a belső monológ, ha pusztán párhuzamosan futnak egymás mellett, sosem fognak találkozni. Olykor az volt az érzésem, hogy egy fotósorozattal párosított hangjátékkal van dolgom: külön-külön tán lenyűgöznének, így együtt azonban nem tudják fogva tartani a figyelmemet. Az egyszerű és tiszta képek egyszerűen és tisztán omlanak össze a szöveg súlya alatt. Lebbenő fátyol, rebbenő sólyommadár, gyönyörű ifjú hölgy – nem túl ismerős ez így? Szép, de azért gyanúsan szép. Közhely-gyanúsan. Ami hallatszik, az látszik is, a Szemző Tibor higgadt, monoton hangján megszólaló belső monológ majd’ minden egyes mondata megelevenedik. Egybefonódik álom, látomás és valóság, mégsincs titka a képeknek, a történet rétegei nem válnak el egymástól. A halálélmény megrendítő ereje és a spirituális gazdagság hiányában az Aranymadár nem képes elemelkedni a földtől. A kevésbé nyitott vagy kevésbé érzékeny néző pusztán a kompozíciók vagy a szöveg szépségét érzékeli – ez viszont harminc percre túlságosan sovány élményt jelent. Nézőnek, kritikusnak, halálra váró lovagnak egyaránt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3120