KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Hibaigazítás
• Takács Ferenc: Stanley Kramer (1913–2001)

• György Péter: A Titanic kora Hatalom és szabadság
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Vonzások és változások Berlin
• Kriston László: Ők is forrón szeretik
• N. N.: Az 51. Berlini Filmfesztivál díjai
• Vágvölgyi B. András: Walkürök panasza Új német filmek
• Földényi F. László: Torz siker Marlene-imázs
• Nánay Bence: Az elbeszélés romjai A Straub–Huillet filmek
• Fáber András: Aranyborjút imádni Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

• Karátson Gábor: Kicsit ásnak, nem röpülnek Szelek szárnyán
• Báron György: Kamera, csadorban Új iráni filmek
MAGYAR MŰHELY
• Zachar Balázs: A vágás joga Filmtörvényen kívül

• Beregi Tamás: A Gulliver-szindróma Törpék és óriások
• Ádám Péter: Tizenegy dollár Billy Wilder
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Pop-kelet Cottbus
KÖNYV
• Kelecsényi László: Osztott képmező Csala Károly – Fazekas Eszter: A fény festője – Koltai Lajos operatőr
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Élni a tutiban I love Budapest
• Galambos Attila: Egy ország álma Feri és az édes élet
• Reményi József Tamás: Dalkor Cseh Tamás film
• Varró Attila: Yakuza Smaragdvárosban Fivér
• Pápai Zsolt: A saját bőrén érzi Memento
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Ízlés dolga
• Bikácsy Gergely: Baise-moi
• Bori Erzsébet: Bíbor folyók
• Tamás Amaryllis: Jónás és Lilla
• Pápai Zsolt: Ellenség a kapuknál
• Tóth András György: Kirikou és a boszorkány
• Zsidai Péter: Tizenhárom nap – az idegháború
• Hungler Tímea: Beépített szépség
• Kovács Marcell: Rossz álmok
• Korcsog Balázs: Blair Witch 2
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Utánpótlás

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Marlene-imázs

Torz siker

Földényi F. László

Marlene Dietrich mítoszként megélt sorsa már régóta vászonra kívánkozott, a sztár titkát azonban Joseph Vilsmaier életrajzi filmje sem fejti meg, azt továbbra is a színésznő filmjeiben érdemes keresnünk.

 

A mítosz eredendően történetet, mesét jelentett. Ma is alapvetően ezt jelenti. Feledkezzünk bele bármilyen történetbe – legyen az a sajátunk, vagy másé, vagy akár egy korszaké, egy kultúráé –, s máris benne vagyunk a mítoszban. Sőt, akkor működik igazán, ha ki sem látunk belőle. A mítosz elevenségének egyik előfeltétele, ha úgy éljük át, hogy közben eszünkbe sem jut, hogy egy mítoszban leledzünk.

Ha a mítosz vagy egy azt megtestesítő személy mitikus jellege tudatossá válik, a tudathasadás veszélye is fennáll. Ami persze ravasz és körmönfont módon tud megnyilvánulni. A XX. század tele van olyan mitikus alakkal, amilyen például Marlene Dietrich is, akik sikerüket sok minden egyéb mellett annak köszönhetik, hogy korszakok és generációk számára a vágy tárgyát testesítik meg. E vágy csak részben irányul az adott személyre; egy olyan állapot utáni sóvárgás is, amelyről az ember azt hiszi, hogy benne újra részesedhet a mítoszban. A reflektáló ember vágya ez a reflektálatlanságra. Aminek persze egy újabb mítosz a végeredménye: a tudathasadásos állapot mítosza. Attól mitikus, hogy nem vesszük észre – manapság fejünk búbjáig ebben vagyunk benne.

Talán ezért is olyan nehéz megküzdeni azokkal a bálványokkal, akikbe a mítosz utáni összes elvárásunkat belevetítjük. Mint például Marlene Dietrichhel. Minél többet emlegetik, annál megfoghatatlanabb; minél jobban igyekeznek ráhangolódni a stílusára, annál utolérhetetlenebb. 2001 januárjában Németországban kiadtak egy szakácskönyvet: a közismerten jó szakács Marlene Dietrich receptkönyvét. E könyv azonban nem annyira szakácskönyv, mint inkább remény-könyv: Dietrich ételeit megfőzve, majd elfogyasztva talán őt is lehetséges végre bekebelezni? A mítoszt fölfalva mégis részesedhetünk a mítoszban?

Ilyesfajta receptkönyvre emlékeztet Joseph Vilsmaier Marlene című filmje. Nem a jó étel titkát lehet ellesni belőle, hanem inkább azt, miként lehet egy ételt tönkretenni. Vilsmaier abba a csapdába sétált bele, amelynek titkát a filmjével meg akarta fejteni. A siker és a mítosz természetrajza foglalkoztatja, ám ő a mítosznak és a sikernek a puszta gondolatától is térdre rogyott, s végül semmi egyéb nem érdekelte, mint az, hogy miként tudna maga is sikeres filmet forgatni. Műalkotásnak igencsak gyenge ez a film; de kitűnő példája az említett tudathasadásos mentalitásnak.

Pedig a téma nagyon is sokat ígérő. Adott egyfelől a sztár, a sztárok sztárja, aki előtt még Andy Warhol is letérdelt. Adott egy nő, aki hangsúlyozottan európai színészként hódította meg Hollywoodot. Azután itt van egy hangsúlyozottan német színész, aki a század legkritikusabb időszakában jutott a csúcsra. Adott egy művész, aki nemcsak különböző, akkor még nagyon is eltérő kultúrákban (Európa, Amerika) tudott egyaránt érvényesülni, hanem különböző politikai rezsimekben is. Adott egy színésznő, aki a II. világháború előtt, alatt és után egyaránt milliókat tudott meghódítani. És végül itt van egy színésznő, aki a maga módján éppúgy küszködött a hírnévvel, mint Greta Garbo, személyisége az évek múlásával egyre sérültebb és hegesebb, szexuális szokásaival vagy alkoholizmusával sem tudja egyensúlyban tartani magát, és az ösztönháztartása mindennek elmondható, csak egészségesnek nem. És mégis, mindezek ellenére meg tudott birkózni a sikerrel, amihez pedig elengedhetetlen valamiféle primitív, szinte állatias egészség. Nem egy mítosz lebegett előtte, hanem ő maga élte az életét mítoszként.

Szóval bőven kínálkozott volna lehetőség Vilsmaiernek, hogy izgalmas filmet készítsen. Ráadásul versenytársaktól sem kellett tartania: Dietrichről nem készültek életrajzi filmek, Maria Riva, Dietrich lánya, örököse és életrajzírója Vilsmaiernek adott először engedélyt, hogy megfilmesítse anyja életét. A filmet látva azonban jobban tette volna, ha nem teszi… És vár egy másik rendezőre, aki nem akar mindenáron amerikai mozit csinálni Európában, európai nyersanyagból. Vagy aki veszi a fáradságot, és tanul – például Fassbinder Lili Marleenjéből. Nem azért, hogy utánozza, hanem hogy ellesse a titkot, miként lehet hiteles filmet készíteni egy sztárról, hogyan lehet régi korok miliőjét úgy megjeleníteni, hogy a film ne legyen historizáló, ugyanakkor mégis visszaadjon valamit a múlt hangulatából. Szóval sok mindent lehetett volna… Vagyis a mítosz titkát meg lehetett volna fejteni.

A Marlenéből azonban jószerivel csak annyit tudunk meg, amennyit lexikonokból meg pletykákból eddig is tudtunk. Hogy volt egyszer egy kövérkés, dundi színésznő, akit Berlinben a sors összehozott Josef von Sternberggel, aki azután lefogyasztotta, kihúzatta a zápfogait, hogy kellően beesett arccal állíthassa kamerák elé, aki tudta, hogyan kell jó megvilágítással idolt teremteni, és aki elérte azt, hogy személyiséget varázsoljon Dietrichből, akivel azután még a rossz filmeket is el lehet adni. És persze a történet többi része is közismert: Hollywood meghódítása, Dietrich szakítása Sternberggel, a nácik ajánlatainak a visszautasítása, az amerikai frontra tett kirándulások. Talán csak a nagy titkos szerelem története maradt ismeretlen. Ám ebben a filmben az is marad. Vilsmaiernek itt támadt igazi gondja, hiszen rekonstruálnia kellett egy rejtélyes esetet. És ezen a ponton kiderült, mennyire szegényes a fantáziája, mennyire sablonokban tud csak gondolkozni – és a kamerán keresztül látni! –, és mennyire rabja a leglaposabb és legócskább közhelyeknek.

S ha innen, ettől a rettenetesen giccsesre sikeredett szerelmi száltól kezdjük visszagombolyítani az egész filmet, kiderül, mennyire nem tudott mit kezdeni Dietrich mítoszával. Jószerivel föl sem merül a legalapvetőbb – a tömeglélektan körébe tartozó – kérdés, ami Marlene Dietrichhel kapcsolatban föltehető: mi lehetett az a hatalmas, megfogalmazatlan igény, amit Marlene kielégített, és aminek köszönhetően egy mítosz megtestesítője lett? Vagy egy másik, inkább az egyéni pszichológiai vizsgálódás körébe tartozó kérdés: egy sztár esetében a privát személy és a nyilvános arc hogyan őrli fel egymást, és mit eredményez a kettő összeegyeztethetetlensége? Mert csak a mesékben és a mai amerikai szórakoztatóiparban van úgy, hogy a kettő békésen megfér egymás mellett, sőt még gazdagítja is egymást… Nem merül föl komolyan az a történelmi kérdés sem, hogy ez a berlini asszony (a berlini dialektusban elhangzó öt mondat persze inkább csak karikatúrája a berliniességnek) hogyan viszonyul a saját németségéhez? (Mert a nácikkal kapcsolatos néhány közhelyszerű jelszó a semminél is kevesebb.) És így tovább… Kérdések, kérdések, amelyekre nem kapunk választ, hiszen a rendező föl sem teszi őket.

Helyettük egyetlen kérdés izgatja Vilsmaiert – igaz, ezt sem mondja ki, csupán filmje közhelyességéből, siralmas elnagyoltságából következtetek rá. Ez pedig az a kérdés, hogy „a Comedian Harmonists után miként tudnék újabb roppant sikeres filmet forgatni?” Ennek vágya és görcsös akarata miatt tapadt rá ezúttal Marlene Dietrich figurájára, s próbálta meg vámpírként annak energiáját lecsapolni. Vilsmaier fantáziáját igazából egyetlen téma izgatta Dietrich életéből: hogyan tudta meghódítani Hollywoodot. És miközben újra meg újra amerikai helyszínekre téved a kamerája, már nem is Dietrichre figyel, hanem annak reményében igyekszik a titkot felfedni, hogy hátha neki, a német rendezőnek is sikerülhet az, ami hetven évvel korábban Dietrichnek. A Marlene rendezője néha már a látszatra sem ügyel, s szinte kínos, ahogyan a sikerhajhászás nagy igyekezetében elárulja magát, ahogyan a mai amerikai közönségfilmek patronjait kritikátlanul alkalmazza, azok közhelyességét gyakorolja, s még színészeinek európai arcát is amerikaivá torzítja: Tom Hanks és Leonardo DiCaprio karikatúrái mozognak a vásznon, s az egyébként kellemes arcú Katja Flint sminkjeivel engem nem annyira Marlene Dietrichre emlékeztet, mint inkább valamelyik éppen aktuálisan divatos amerikai színésznőre.

Egyszóval lesimítottá torzultak az arcok, akár egy amerikai filmsorozatban, miként olajozottan gördülékennyé torzult Dietrich élete is. Biztosan sikeres film lesz. Ám aki nem a kasszasikerre, hanem Dietrichre kíváncsi, annak továbbra is Dietrich eredeti filmjeit nézve kell belegabalyodnia ennek az egyik legnagyobb filmszínésznőnek a titkába. Akit pedig a mítosz természetrajza izgat, az Vilsmaier filmjét nézve próbáljon meg ne Dietrichre figyelni, hanem a rendező balfogásaira és csúsztatásaira. Ezekből ízelítőt kaphat, milyen is korunk mítosza.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3298