KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alphaville-től Gattacáig

A selejt bosszúja

Schubert Gusztáv

Az Utópia nem vész el, csak átalakul.

 

A jövő zenéjét tizenkét ujjra írták. Belehallgathatunk a Gattacában.

A következő század zongoristája talán már hét-hét ujjal száguld a billentyűkön. A harmadik évezred Rubinsteinje alighanem már harminckettővel. A jövő egyre tökéletesebb, s nincs visszaút. Haladunk, ahogy a varsa egyre szűkülő köreiben úszik előre a csalétek illatába bódult áldozat. A tökéletesség a csali, amelynek évezredek óta nem tudunk ellenállni.

Boldog korokban nem írnak utópiákat. Csak az elégedetlenek álmodoznak, csak a boldogtalanoknak vannak rémálmaik. És mégis, addig lehetünk nyugodtak – már amennyire –, amíg vannak álmaink. A boldog kor – Édenkert, Árkádia, Cokaygne, Eldorádó – lakója ébren álmodik. Olyan mézédes álmot, amiből nincs többé ébredés.

 

 

A sötétség fénye

 

A Szép új világ Bergyajevtől vett mottója szerint nem az a kérdés, hogyan valósítsuk meg utópiáinkat, hanem az, hogy miképp kerüljük el őket. Teljesnek látszik a siker, utópiák már nincsenek, a tökéletes társadalom – a mindenkori világjobbítás legfőbb tárgya – nem téma többé. Letaroltuk a politikai képzeletet, minden agyrémet valóra váltottunk már. A politikai gondolkodásban apokalipszis utáni csönd van. Az az egyenlőség-eszme, amely a társadalom jobbításának jelszavával lépett fel, hogy aztán a félelem és a nyomor egyenlőségét szabadítsa a világra, nemzedékekre kizárta magát a politikából. A társadalmi utópia csődje természetesen az utópikus gondolkodás kritikáját is magával sodorta, az 1984 óta nem születtek eredeti politikai anti-utópiák, s nincs ami ebben a pillanatban divatjamúltabb lenne, mint az orwelli jóslat. Nem félünk a zsarnoktól. Pedig volna rá okunk, a valóság-sebészet az átépítés alatt is zavartalanul üzemel, csak épp nem az ideológia adja hozzá a szabásmintát. A Nagy Testvér többé nem az eszmék pengeélével metszi ki a nagybeteg társadalom testéből a rosszat. A szenvedés enyhítésének hathatósabb és kíméletesebb eszközei is vannak: az új évezred optimista sugallata szerint a korlátlan tudományos-technikai fejlődés (a számítógép, a világháló, az ipari robotok, a nanotechnika, a génsebészet és a média virtuális valósága) minden bajunkból kigyógyít. Még néhány év és nincs többé szegénység, nincs lélekölő robot, nincs többé betegség, nincs többé halál. Ennyi eufória láttán legfőbb ideje, hogy moziba menjünk.

 

 

Az éden foglyai

 

Gattaca, Dark City, Strange Days, 12 majom, 13. emelet, Johnny Mnemonic, A kocka, Truman Show, eXistenZ, Mátrix. Az utópiának vége, és a mozi mégis tele sötét jövőképpel. Mintha Hollywood lekésett volna a nagy korszakváltásról, mintha démodé lenne, pedig az ezredfordulós techno-noirok vagy média-szatírák már nem a régivágású – politikai – disztópiák szellemében festik feketére a jövőt. Ezek már Eldorádó rémálmai. A Szép új világ volt az első anti-utópia, amely észrevette, hogy nemcsak a politikai rémuralom, de a boldogság zsarnoksága is lehet horrorisztikus. Akár még tíz éve is a gonosz Big Brother kezemunkáját láttuk a zseniális Alfák, a törekvő Béták, az igénytelen Gammák, a félidióta Delták kasztjaira osztott falanszterben, ma Huxley szándékához hűen, a futószalag-társadalom, a modern társadalmi munkamegosztás keserves paródiájaként olvassuk. „Tucat vagyunk, tégy eggyé, Ford, társadalmi óceánban cseppek; együttfutásunk mindent megold, mint gyors, ragyogó T-modelled.” Egyéni ambíció („az ipari civilizáció csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás”) + kiszámítható egyformaság („nincs társadalmi stabilitás egyéni stabilitás nélkül”): erre a paradoxonra épül a mai világ is. A különbség legfeljebb annyi, hogy a „neo-pavlovi kondicionálás” nem in vitro, a lombikban folyik, hanem nyíltan és önkéntes alapon, a reklámok szentképecskéiről, meg showműsorok igehirdetéseiből vesszük magunkhoz a fogyasztói hitelveket. Az eredmény szempontjából édesmindegy: tanulunk ezerrel. (Persze nem Stendhaltól, hanem Mónikától, Rékától, Ákitól, Jenőtől, Picitől: „Lehetek-e egyszerre több fiúba szerelmes?” „Milyen a jó nő, a jó pasi?” „Hason vagy háton?” ) S jönnek végtelen sorban a klónok: Alfák, Béták, Gammák. Nemcsak az amazonasi őserdőért kellene aggódni, naponta eltűnik egy szerelmes gesztus, egy páratlan tekintet, félévente kihal egy ritka fajta nő vagy férfi (a költőket és egyéb deviánsokat már idejekorán gondosan kiseperték). A Szép új világ és az Alphaville, miként az összes képes és mozgóképes életmód-magazin, tele van csodálkozó hülyékkel, a létező világok legjobbikában élnek, s el nem tudják képzelni, hogy ott túl a rácson, egy szebb világ van. Miféle rács? Alphaville-ben sorra tűnnek el a szavak: vörösbegy, sírni, őszi fény. Az 1984 zsarnoki rendszere módszeresen cenzúrázza és idomítja saját kényszerképzeteihez a nyelvet: a szép új világból természetes módon halnak ki a szavak, nem létezik már, amit megneveznek. Szabadság? Ez a szó a politikai elnyomás számára éppoly érthetetlen, mint a fogyasztói rendben. „Ez a kifejezés nem értelmezhető” – mondja Alpha 60, az Alfaváros fölött zsarnokoskodó államgép. „Nem tudom, mire gondolsz: Én szabad vagyok. Szabadon eltölthetem az időm a legcsodálatosabb dolgokkal. Manapság mindenki boldog” – értetlenkedik a szép új világ mesterséges evolúciójának csúcsmodellje, a klisékbe bódult Alfa-nőstény, Lenina. Szabadnak lenni annyi, mint kiválni, kiválni pedig annyi, mint kétségbe vonni a többség akaratát. A szabadság obszcén. Szégyenteljesen illetlen. „Tök ciki.” A közhely illedelmes, ezért szeretik annyira a zsarnokok.

A Truman Show idilli, nett és udvarias kertvárosában mindenki elmondhatná a szép új világ boldogság-hiszekegyét. Az idillben az idő körbeforog. Truman nem azért nem veszi észre, hogy ugyanazok a mondatok, ugyanazok az autók járnak körbe-körbe a hús-vér élet-szimulációban, amit ő valódi életnek hisz, mert figyelmetlen, hanem mert mindennapi élet-ideálunkban a változatlanság a boldogság pillére. Faust, a modern ember őstípusa még azért köt könnyű szívvel alkut az ördöggel, mert nem hiszi, hogy valaha is kedve támadna megállítani a pillanatot: ma a fordítottjáért adjuk el a lelkünket. Mindannyian a Bermuda-szindrómában szenvedünk: mindenki az örökkévaló nyaralás délibábjáért robotol.

 

 

Jövő-sokk terápia

 

2001 idillje gépesített és felturbózott idill. Fénysebességgel járunk helyben.

De hogyan fér össze idill és sebességmánia?

1965-ben egy Gordon Moore nevű elektromérnök (később az Intel egyik alapítója – az ő processzoruk dolgozik minden valamire való kompjúterben) pofonegyszerű összefüggéssel mérte meg a haladás sebességét: az integrált áramkörök fejlődését vette alapul, és rájött, hogy a mikrochipen elhelyezhető elemek száma évente megduplázódik, s ha ez a trend folytatódik, az akkor még mindössze hatvannégy elem a következő tíz év során 65 ezerre gyarapszik. A vég(?)eredményt ismerjük, a személyi számítógépek tömeges elterjedése, mobil telefónia, szatellitek, világháló, tenyérnyi DVD lejátszók és kamerák, a Citroen gyár robot-Picassói. Egyszóval csúcstechnológia és információrobbanás. Gépesített csodavilág, techno-Kánaán.

És mégis: van valami baljós ebben a hihetetlen fejlődésben. Csak épp máshol, máshogy következik be a baleset, mint ahogy Fritz Lang, Kubrick vagy Virilio várta. Nem egy-egy találmány rejtett veszedelme fenyeget, hanem a tudomány egésze. A társadalom és a kultúra hagyományos szerkezete nem bírja el a tudás osztódásának hatalmas terhét. Nemcsak arról van szó, hogy a gépek fölfalták a teret, semmissé tették az időt. (És egyszersmind komikussá tették a történelmet, minden korábbi vívmányt leértékeltek, a maratoni futó teljesítménye a mobiltelefonok korában értelmezhetetlen: nincs többé aurája.) Nagyobb veszedelem, hogy a megismerés sebessége felülmúlja a praxis, az alkalmazás (és alkalmazkodás) ütemét. A jövő-sokk, amit Alvin Toffler már a hatvanas évek végén pontosan diagnosztizált, mára abszurddá fokozódott. Az új találmányok (és a technológiák) olyan hihetetlen sebességgel követik és érvénytelenítik egymást, amihez sem az egyes ember, sem a társadalom nem tud alkalmazkodni.

(De maga a tudomány sem. Bruce Sterling szerint a „holt médiák korában” élünk, soha ennyi információ nem veszett el a jövő számára, mint a digitális információrögzítés fénykorában, a szoftverek és hardverek olyan sebességgel frissülnek, hogy már a pár évvel ezelőtt írt programokat sem tudjuk lejátszani. Mintha évente lecserélnénk az írást és a nyelvet.)

Nincs, aki fel tudná venni a ritmust: a Modern idők (különben az első jelen idejű anti-utópiából, a Miénk a szabadságból kikopírozott) futószalag-jelenetében érezhetjük magunkat. A világ nagy szerelőműhelyében ugyan csak egyetlen csavar meghúzása vár ránk, de még ahhoz sem vagyunk elég gyorsak, a selejt máris megy tovább a következő ember-robothoz, a hiba számtani haladvány szerint akkumulálódik, míg végül már fürtökben lógnak a munkások az elfuserált munkadarab fölött. Ami Chaplin és René Clair idején még komikusan hatott, mára vérkomoly lett. Pániktársadalomban élünk. A jelen nem tud múlttá válni, a jövő pedig beérni. Csak jelen idő van, s a pillanatok úgy torlódnak egymásra, mint a jégtáblák. Elvesztettük a tájékozódási pontjainkat, nincs időnk a mérlegelésre, nincs terünk a menekülésre, csak egy szabály van, a pillanatnyi érdek szerint kell dönteni. Ami annyit tesz: azonnal, áron alul kell eladnunk mindenünket. „Drágán add az életed” – hiú reménység. Életünk akciófilm lett ugyan, de nem a hollywoodi bóvli romantikája, mint inkább Tarantino fekete gengszterkomédiái szerint működik. Hiába képzeljük magunkat nagyfiúnak, underdogtól a nagyfőnökig mindenki vesztes, moccanni sem tud a kutyaszorítóban.

 

 

Elmentett jövő

 

A kilencvenes évek techno-noirja a virtuális világok labirintusában játszódik.

A virtuális valóság a Frankenstein-mítosz ezredvégi variánsa. A svájci doktor embert teremtett, a számítógép programozója emberi világot. Mindkettő istenkísértés. Mindkét teremtésbe hiba csúszik, az új Ádám szörnyeteg lesz, a virtuális éden pedig, ahelyett hogy tágasabbá tenné a világot, végül a valóságot is elemészti. A teremtés kozmoszt teremt a káosz helyén, az őrült tudós, az őrült programozó épp a fordítottját műveli, a kozmoszból káoszt kavar.

A Trontól a Nirvánáig, a Strange Daytől a Dark City-ig, a 13. emelettől az eXistenZig minden virtuál-világ összeomlik. Nem azért, mert a játékos kiismerhetetlen labirintusba keveredik, hanem mert a virtuális világban semminek sincs tétje, ahány valóság, annyi élet. A virtuális játék hőseiként halhatatlanok leszünk, bármikor elmenthetjük az állást, vagy új sorsot választhatunk. „Ez az itt és most világa” – mondja Allegra Geller, az eXistenZ-játék tervezője. Azaz – tehetné hozzá – a soha és sehol világa. Üres játék, amelyben egy virtuális lény harcol képzeletbeli életéért.

A Mátrixban a valóság csak káprázat csupán, képfüggöny, amit a gonosz és energiára éhes gépek húznak a rabszolgasorban tartott, biológiai energiaforrásként tenyésztett emberek szeme elé. Sokkal jobban mi sem járunk, ha még nem lett is belőlünk tartós elem, életünk nagy részét a valóságon kívül töltjük, szappanoperák, reality show-k és számítógépes játékok hősei közt, vagy épp a reklámok édenében. Kulturális klónok vagyunk. A valóságos életet, a saját sorsot csak a gazdagok tudják megfizetni. Nem kérdés, mit hoz a jövő: a jelent. Az abszolút, minden mást felemésztő jelent.

 

 

Midász-tudás

 

De hát ki pörgeti fel a futószalagot? Az őrült tudós? A telhetetlen kalmár? A profitéhes gyáros: Ford, a szép új világ elégedett Alfáinak istene? Valószínűleg mindhárman együtt, s még valószínűbb, hogy a pániktársadalom belénk költözött szelleme. Ahol csak a pillanat létezik, ott az élvezet is csak egyetlen pillanatra szűkül, nincs múltja, jövője, aurája, a pániktársadalom magányos fuldoklója a gyönyörben is kielégíthetetlen. A régi techno-noirt luddita, gépromboló, tudományellenes düh hatotta át. Ma már, mély szimbiózisban a technikával, bedrótozva, ember-géppé válva (Tetsuo, Robocop, Karambol, eXistenZ) minden gépromboló gesztus értelmetlen, a gépre mért csapás eleven húsba vág. „Amit az ész rontott el, az észnek kell helyrehoznia.”

A tudomány ellentmondásos szerepéről már nem elég annyit mondani, hogy minden találmány áldás és átok, jóra és rosszra egyaránt használható. Fontosabb kérdés, hogy miért és hová rohanunk? A tudomány ugyanúgy magáévá tette a kommersz emberképet, mint a mindennapi élet. A tudós a telhetetlenség szolgálatába állt: a nagy idillt akarja szolgálni, akkor lenne elégedett, ha minden szükségletünkre megadná a választ. A tudomány vágyának titokzatos tárgya: a bőségszaru. Csakhogy az a pillanat, amikor már nem tudunk lehetetlent, teljesíthetetlent kérni – a vég pillanata. A mindentudás – midászi átok.

Mitől tébolyult meg a tudomány? Az őrült tudós – a film minden tudóst annak lát – nem attól őrült, mert rosszra használja a találmányát, azért veszedelmes figura, mert olyan erőt szabadít el, amiről igazából alig tud valamit. Az őrült tudósnak nem a mindentudás a vétke, hanem a gőg, amellyel véges tudását mindentudásnak hiszi. A „rossz tudomány” azért gonosz, mert féltudás.

Az őrült számítógép sem attól őrült, hogy helytelen döntéseket hoz; őrültté az teszi, hogy nincs a helyén. Nem eszköz már, hanem cél, az ember helyébe lép. A 2001. Űrodisszeia fedélzeti számítógépe nagyon is logikus döntést hoz, amikor szabadulni igyekszik a tökéletlen, a grandiózus vállalkozás, az űrodisszeia sikerét veszélyeztető emberektől, csakhogy a vállalkozásban épp a sohasem meghibásodó Hal a gyenge láncszem. Odüsszeusz története – hibák és erények, tévedések és helyes döntések láncolata, nem a tökéletes döntéseké. A vakmerő és leleményes, folyton hibázó, s folyton talpra álló Odüsszeusz paradox módon épp a tökéletlenségével múlja felül a tévedhetetlen számítógépet.

Amikor a végül is diadalmaskodó űrhajós kikapcsolja Hal áramköreit, a számítógép egy gyerekdalocskát énekel, mintha valaha is lett volna gyerekszobája, lelke, sorsa. Techno-giccsnek éreznénk, ha nem volna paródia. A számítógép nem emberszabású. Hiába táplálnak a memóriájába emberi emlékeket, mindentudása nem emberi. Ahogy a görög isteneket halhatatlanságuk örökre elzárja az emberi sorstól (befolyásolhatják, de nem élhetik át), a precíz logikába zárt elektronikus agy, ha megveszekszik sem tud embermódra gondolkodni. Nem tud hibázni, ebben áll a gyengesége. A gépember lehet komikus (mint Lem Kiberiádájának és a Csillagok háborújának robothősei) vagy félelmetes (Alien, Terminátor), de sohasem lehet tragikus. A szárnyas fejvadász replikánsait nem a beléjük táplált érzelmek, emlékek, hanem tökéletlenségük teszi emberivé. Halandóak, akár Odüsszeusz. Minden kockadobásuk tétre megy.

A modern utópia – Morustól Marxig – kollektív utópia volt. A posztmodern utópia – ezért is nehéz felismerni benne a közös jövőt – egyéni utópia. Ha a világot, a társadalmat nem tudod megváltoztatni, „változtasd meg önmagad”. A Nagy Testvér vagy Alpha 60 kollektivista falanszterének lakói gőzerővel radírozzák ki magukból az egyéniséget, a Big Mac és a Coca Cola gyermekei a közösséghez fűződő szálaktól igyekeznek hasonló vehemenciával (és naivitással) szabadulni. Egyik utópia sem juthat el az eszményéig, a közösség ábrándjából a közöny valósága lesz, az egyéniség eufóriája az egyformaság unalmába fullad, nincs az a zsarnoki ideológia, amely ennyi uniformizált embert teremtett volna, mint a gyönyör rabszolgasága. A vezényszóra masírozó fejében még különös gondolatok foroghatnak, amikor a szívek dobbannak egyszerre, kevesebb az esély.

Van kiút? El nem sorolt ellenérv? Ne felejtsük minden utópia titkos záradékát: semmi sem tökéletes.

 

 

Talpalatnyi valóság

 

„Sosem fogom megérteni anyámat, mi vitte rá arra, hogy a körzeti genetikus helyett Istenre bízza a sorsomat.”

Az ironikus mondat a kilencvenes évek képben, dramaturgiában legalaposabban végiggondolt és kivitelezett techno-noirjában, a Gattacában hangzik el. A főhős selejt, „degénerált”, aki még hagyományos módon jött a világra: szerelemben fogant egy Riviéra hátsó ülésen. Génjeit a szeszélyes természet keverte egybe, Gattaca genetikai apartheidre épülő kasztrendszerében az alantas osztályban lenne a helye, ha beletörődne. De ő nem hagyja annyiban, szorgos tanulással és hibátlan kamuflázzsal (egy übermensch vér- és vizeletmintáit kölcsönvéve játssza ki a mindennapos ellenőrzést) bekerül a kiválasztottak, a Titánra készülő űrhajósok csapatába. Ez eddig csak kriminális izgalommal fűtött és utópisztikusra dizájnolt hollywoodias karriertörténet volna, csakhogy mire sikerül a terv, a bravúros beépülés, addigra értelmét is veszti, a „tökéletesek” arctalan tömegéből csak a „selejt” arcára emlékezünk, szemünk láttára formálódik egy, a szabályokat diktálók világánál teljesebb univerzum, ahol a szerelem és a barátság is megterem. Egy élőhalálra ítélt megszökött.

Ahogy az Alphaville-ben is egy senkiházi nyomja le négy lépésben az elvágólagosan tökéletes Alfa 60-at. Lemmy Caution, Óvatos Lemmy, a durva arcú és faragatlan modorú csillagközi kém, aki rozzant Peugeot-val cirkál a galaxisok között. Iszik, mint a gödény, és fél a haláltól, de hozzászokott, mert „egy szegény titkosügynök életéhez az úgy hozzátartozik, mint a whisky.” Lelövi a halálsugárt, meg a gonosz számítógép feltalálóját, Von Braunt, és magával viszi a logika Szodomájából az utolsó nőt, akiben még felderenghet a réges-rég kicenzúrázott mondat: „Szeretem magát.” Ez a film és Anna Karina végszava.

Ami persze vadromantika.

Egy talpalatnyi sterilizálatlan, ráncba nem szedett őstermészet.

A hídfő, ahonnan visszahódítható Utópia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3392