KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/augusztus
• Székely Gabriella: Az arany ára Beszélgetés Bereményi Gézával
• Koltai Tamás: Házasság magyar módra A menyasszony gyönyörű volt
• Koltai Ágnes: Hallgat a mély A Balázs Béla Stúdióról
• Forgách Péter: Epizódok M. F. tanár úr életéből Részletek Forgách Péter Mérei ferenc-portréfilmjéből
• Böszörményi Géza: Rémálom és valóság Woody Allen stílusában
• Kovács István: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
• Zaorski Janusz: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
A FILMVILÁG MOZIJA
• Bikácsy Gergely: A halál munkában Mentse, aki tudja (az életét)

• Klaniczay Gábor: David Bowie a filmvásznon
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Madárka
• Nagy Zsolt: Szökevényvonat
• Gáti Péter: Az ördög jobb és bal keze
• Báron György: Váratlan szerelem
• Schreiber László: Hajsza szárazon és vizen
• Kabai József: Az aranylánc

• Révész László: Videoművészet – a videotechnika csukamájolaja

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Woody Allen stílusában

Rémálom és valóság

Böszörményi Géza

 

Csöngött az ébresztőóra, de nem nyitottam ki a szememet. Nem akartam felébredni. Pedig hamarosan vetíteni fogják Woody Allen Hannah és nővérei című filmjét, egyenesen az én számomra, hogy kritikát írjak róla.

Nyomasztott a feladat. Eszembe jutott a rábeszélő hang: „Jó volna, ha Woody Allen stílusváltásairól is írna valamit.” Éreztem, ahogy az emlék hatására adrenalin árasztja el véredényeimet. Feldúltan kászálódtam ki az ágyból. Woody Allen stílust váltott? Többször is? Semmit sem hallottam erről!

Kotyvasztottam egy triplaerős kávét. Nyelés közben a csészét az ajkamhoz szorítottam, nehogy észrevegyem, mennyire remeg a kezem az indulattól.

Kutatni kezdtem az agyamban. Kezdetben volt a Fogd a pénzt és fuss! Vékonyka cselekmény, vad nevetés. Aztán a nagy találmány: az apró, de rettenthetetlen kisemberhős átvétele Chaplintől és a felismerés, hogy benne önmagát kell megírnia és előadnia. Ettől kezdve beszélnek Woody Allen stílusáról. Ez változott volna meg?

Gondolatban végigfutottam a filmeken, amiket láttam. A főhős mindenütt Woody Allen volt, ha nem személyesen, akkor egy színész (színésznő) alakjából szólva és legfrissebb filmjeiben éppoly nyíltan, s elmélyülten tárta fel magát, mint tette azt az Annie Hallban. Hol van hát a stílusváltás?

Talán a dialógusban. A poén, a paradox bemondás Woody Allen legrégibb stílusjegye, még kabarékomikusi múltjából ered. Egyben a legjellemzőbb is. Ha valamikor stílust váltott, annak a dialógusban látszani kell.

„Nem szabad abba a klubba tartozni, amelyik felveszi az embert tagjai sorába” – jelenti ki Woody Allen az Annie Hallban.

„Apám egy gyászjelentés. Meghalt, még mielőtt a film kezdődik” – magyarázza származását a filmvászonról „lejött” hős a nemrég készült Kairó bíbor rózsája című filmben.

A stílus nem változott. Kár is lett volna a remek bemondásokért. Sok, képbe szerelmes filmes lebecsüli a szavak erejét, de Woody Allennél a szó kitüntetett eszköz, a film minőségének és erkölcsi hitelének biztosítéka, nemcsak abban az értelemben, hogy „mondj igazat!”, hanem „mondd ki az igazat!”

Szövegeinek nagyrésze önvizsgálat és reflexió. Állandóan értékeli, kiigazítja magát, elemzi kudarcait, még házassági gondjait is: „Vajon van-e szexuális élet a házasságkötés után?”

És egyre többet beszél a lét kérdéseiről, életről, halálról, szorongásairól, félelmeiről: „Az élet kusza rémálom. Jó, ha mindig kéznél van egy jó erős kötél” – tanácsolja egy haldokló öregúr az utókornak.

Fél órám maradt a vetítés kezdetéig. Kapkodva öltözködtem és már rohantam is. Úgy terveztem, magától Woody Allentől lesem el stílusváltásának rejtélyét: ráhangolom magamat a hullámhosszára, bőrébe bújok és úgy nézem a filmjét, mint a magamét.

Átvágtam a parkon a metró felé. A bokrok között feketerigó fütyörészett. Észre sem vettem, lesütött szemmel mormogtam, mintha imádkoznék: „Woody Allen vagyok, New York szerelmese, én vagyok Woody Allen...”

Az emberek csodálkozva néztek. Tetőzött a reggeli csúcsforgalom. Befúrtam magam egy metrókocsiba. Minden állomásnál többen lettünk, nyomakodtunk, préselődtünk. Éreztem, hogy összemegyek, a testsúlyom rohamosan csökken, lötyögni kezd rajtam a zakó, a nadrágom a hónaljamig emelkedik és a lábam már nem éri a talajt. Megnéztem magamat az ajtóüvegtükrözésében, megdermedtem. Nagy fülű, nagy szemű, szemüveges arc nézett szembe velem: Woody Allen, aki a New York-i metrón utazott. Le akartam venni a szemüvegemet, de karom önállósodott, oktalanul gesztikulálni kezdett az arcom előtt, akárcsak Woody keze szokta feszült pillanatokban. Ujjaim a szemüveg helyett a fülcimpámat ragadták meg, ide-oda gyűrögették, és amikor mozgását korrigálni akartam, a hajamat kezdték el borzolni. Végre a másik kezemmel elcsíptem és a zakómhoz szorítottam. Ásítottam az idegességtől. A tükörképem is ásított. Semmi kétség: a fantáziaképemmel találkoztam éppúgy, ahogy Gil a színész találkozott szembe Tommal, saját alakításával a Kairó bíbor rózsája című filmben.

Villámcsapásként ért a felismerés: ez a film és a nyolcvanas években készült többi társa mind a fantázia világában játszódik, terük imaginárius, s ha ez a különbség nem is jelent stílusváltást a korábbi filmekkel szemben, de új témát és mélyebb gondolatiságot.

Woody Allen, aki addig bolondos történetek formájában önmagáról mesélt, most kibújt csigaházából, magasba nyomta teleszkópszemeit és körülnézett a világban: hová csöppentem? Mi az, hogy valóság? Mi az, hogy tudat? Hogy jöttem létre? Mi az, hogy lét?

Természetfilozófia és tudományos szemlélet jelenik meg ezekben a művekben, álmok és fantasztikus gondolatkísérletek formájában. Lenyűgöző az eredetiség és könnyedség, ahogy a szerző habozás nélkül tárgyiasítja, megfilmesíti gondolatait.

A Kairó bíbor rózsájának Tom Baxtere „lejön” a vászonról a valós világba. Eltűnik a különbség valóság és képzelet között, ugyanazon szinten találkozik a jelzés a jelzések jelzésével és a jelzések jelzésének a jelzésével. Bölcseleti komédia, pontosabban szemiotikai.

„Az egész csak jelentéstani kérdés – magyarázza a film egyik képzelt szereplője – Nevezzük a mi világunkat valósnak és az övékét az illúziók világának, értitek? Mi vagyunk a realitás, ők az álom.”

A Zelig is bölcseleti komédia az emberi identitásról és az ezzel járó morális felelősségről. Egy kaméleontermészetű ember történetét látjuk, akinek talán nincs is saját egyénisége, azáltal boldogul, hogy képes tökéletesen hasonulni mindenkori környezetéhez.

Fantasztikus gondolatkísérlet a Minden, amit tudni akarsz a szexről című vígjáték is testünk gépszerűségéről, tetteink tudat alatti gyökereiről, az öntudat emeleteiről, ösztöneinkről.”Mi lenne, ha sperma lennék...” – játszik el Woody az ötleteivel – és az ejakuláció pillanatában kilövődnék a sötét ismeretlenbe, mint ahogy az ejtőernyősök ugranak le éjszakai bevetéskor a magasban szálló repülőgépről.

A tervezőintézetek kutató tudósa dolgozik hasonló módszerrel: komputerrel „szimulálja”, tárgyiasítja elképzeléseit és teszi ki a valóság próbájának. Woody Allen tisztán akar látni a világban, lefilmezi álmait, hogy korrigálhassa magatartását. Műveiben a felvilágosítás szándéka munkál, nemhiába érez szellemi rokonságot Európával. Voltaire-i alkat. Szókimondásában, morális tartásában és abban, hogy az értelem erejében hisz mindenek felett.

Csikorogva fékezett a metró. Megdőltünk hatvanfokos szögben, majd visszabillentünk. Kossuth téri megálló. A kocsink sziszegve felrepedt, a kibuggyanó tömeg magával sodort, felnyomott a mozgólépcsőn és a felszínen kiköpött magából. Átvágtam a tülkölő autók között, futottam egészen az irodaépületig, beestem a vetítő ajtaján, bűntudatosan köszöntem, a gépész beindította a vetítőt. Hannah és nővérei.

A film Hannah házában, a hálaadó ünnepi vacsorával kezdődik. Pulykasütés, süteménykészítés, bensőséges hangulat. Hannah férjéről kiderül, hogy egy másik nőbe szerelmes. Közhely.

Elterpeszkedtem egy puha fotelban, a lábamat feltettem a karfára. A hangszóróból a negyvenes évek dzsesszzenéje szólt. Nosztalgia... Az emberek szeretik a bevált dolgokat, vágyódnak a harmónia után, úgy csusszan ez a dallam a fülükön át az agyukba, hogy menten biztonságban érzik magukat... Másrészt posztmodern: nosztalgia idézőjelben, hiszen a kritikusok nem tételezik fel Woody Allenről – Susan Sontag és Bruno Bettelheim barátjáról –, hogy 1986-ban komolyan gondolja azt, amit 1940-ben kellett komolyan gondolnia. Vagy igen?

Valami megzavarta rosszmájú töprengéseimet. A film!

Kiderült, hogy a nő, akibe Hannah férje beleszeretett, nem más, mint Hannah legkedvesebb húga: Lee. Dinamit savanyú szagát éreztem a levegőben. A lábamat levettem a karfáról és többé vissza sem tettem. A mozi beszippantott. A vak ösztön készül felrobbantani egy harmonikus családi közösséget.

Csakhogy Woody Allen ízig-vérig mai ember. Számára a görög végzetdrámák tabuja éppoly absztrakció, elvontság, mint a Zelig, vagy a Kairó bíbor rózsájának képzelt világa. Egyformán is kezeli őket: enciklopédikusan. A Kairó... jelenetsorrendjét elsősorban nem a dramaturgiai szükségszerűség szabja meg, hanem az, hogy a vászonról „lejött” Tom Baxter minden fontos szereplővel összetalálkozzék. A Hannah és nővérei is ilyen, egész gyűjteményét kapjuk az emberi együttélés mindennapi konfliktusainak, feloldásuk lehetséges módjainak.

Mégis van egy döntő különbség. Míg a Kairó... és a Zelig elvont világa nyilvánvalóan konstruált és csak értelmileg, a komédia eszközeivel közelíthető meg, addig a Hannah és nővéreinek, csak a konfliktusa elvont, de környezetvilága valós, szereplői mindennaposak, akiknek a problémáit drámaian át tudjuk élni.

Woody Allen nagyszerűen élt a dramaturgiai lehetőséggel, ha stílust nem is váltott, de azt lényegesen elmélyítette. A szereplők belső világának elemzése példamutató: az érzelmek ébredése, változása, a tudattalan rivalizálások, féltékenységek és vonzódások olyan árnyaltan, szenvedélyesen, pontosan vannak ábrázolva, mint a legjobb Bergman-filmben. Egy polgári közösség bensőséges, mélyen humánus freskóját kapjuk.

Persze Woody Allen-i szellemben: poénokkal és paradox bemondásokkal fűszerezve. Egyszerre mosolygunk és szorongunk, nevetünk és megrendülünk. Ritka szintézis valósul meg az egymással ellentétes ábrázolásmódok között: a mélyben szenvedélyes dráma izzik, gyűlöletet és halált sejtet, ám az értelmes felülnézet komédiává oldja.

A Hannah és nővérei alighanem Woody Allen legérettebb műve. Stílusban is, tartalomban is. Aki megnézi a filmet, erőt fog belőle meríteni. Felemelő élmény átélni a jóindulatú értelem diadalát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/08 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4966