Törvénysértés nélkülPéter és PálZalán Vince
Gulyás Gyula és Gulyás János különös alakjai a magyar filmművészetnek. Amikor a magyar „új hullám” tetőzött, a hatvanas évek második felében, akkor ők a magyar amatőrfilmezés jelentős egyéniségei voltak. Ám amikorra – mint a „mezei hadak” tagjai – csatlakozhattak volna hozzá, addigra a magyar film csillaga leáldozóban volt: az 1972–73-as évek konzervatív, retrográd megnyilvánulásai filmművészetünket sem hagyták érintetlenül. Így a Gulyás-testvéreknek is újabb évekre volt szükségük, hogy ismét teljes erőbedobással dolgozhassanak. A sportnyelvi kifejezés, az erőbedobás helyénvalósága akkor lesz nyilvánvaló, ha – mondjuk – 1976-tól számba vesszük ismertebb munkáikat: Kísérleti iskola (1976–77), Vannak változások (1977–78), Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni (1979), Azért a víz az úr (1978–80), Domaházi hegyek között (1978–79), Ne sápadj! (1981), Én is jártam Isonzónál (1982–86), és végül legfrissebb alkotásuk, a Törvénysértés nélkül (1982–88). Hatalmas munkabírásról, konok szorgalomról tanúskodik filmjeiknek már a mennyisége is. Ám ha nemcsak a filmek számára (méterhosszára) ügyelünk, hanem arra is – és végül ez a döntő –, hogy mit mutatnak, mit jelentenek képsoraik, akkor sem kell csalatkoznunk: a múlt és a jelen mindennapjait kevesen faggatják filmművészetünkben oly következetességgel, az emberekbe szorult történelem lüktető feszültségeit és drámai kitöréseit oly megvilágosító felfedeztetéssel, mint Gulyás Gyula és Gulyás János.
Az idei filmszemlén filmjük, a Törvénysértés nélkül kapta a társadalmi zsűritől a dokumentum kategória fődíját. Ez volna eddigi tevékenységük megkoronázása? Lehet, a díj mindenképpen megérdemelt. Mégis, talán a díj fényében világlik ki munkásságuk egyik sajátossága. Gulyásék, szorgalmuk, filmjeik értékei ellenére nem lettek nevezetes rendezők, nem készült velük nevezetes interjú, a napilapok vagy a televízió nem adott hírt nevezetes fesztiválsikereikről. Sőt, évek ide, évek oda, valamiképpen nem integrálódtak úgy a magyar filmművészetbe, mint a nagy többség. Rendezői magatartásuk, gondolkodásuk, témaválasztásuk rendszerint eltért attól, ami a magyar film mindenkori „profilját” jelentette. Afféle „mellékes” filmeket forgattak, amelyeknek szereplői tanyasi parasztok, gyerekek, öreganyókák, szerző-mozgó emberek stb. Összefoglalóan szólva: a köznép. Ám a filmek igazolták őket: interpretációjukban az ismeretlen emberek, az ismeretlen léthelyzetek, a történelem homályban maradt zugai egyben foglalatai ma (közös) életünknek is, a képsorokból kiderül, hogy az ismeretlen ember kortársunk, hogy az ismeretlen léthelyzettel mi is naponta küszködünk, hogy a történelem elfedett zugaiban gyakran leljük meg mai szenvedéseink, cselekvéseink okát. Amatőrizmus? Talán igen. Mindenesetre a legeslegjobb értelemben. Gulyásék talán valóban megőriztek valamit az egykori, amatőrfilmes tevékenységükből: a viszonylagos függetlenséget, a furcsa, divattól eltérő, ám mégis következetes témaválasztást, az emberi sorsokhoz, a mindennapi léthez való ragaszkodást, s a konkrét mindenkori tiszteletét. Jól észrevehetően nem törekedtek önálló filmnyelv megteremtésére, felvételtechnikájukat nem kompozíciós elv vezérli, kerülni igyekeznek mindenféle profizmust.
Mindez meghatározólag hat filmjeik – így a Törvénysértés nélkül – karakterére. Mindenekelőtt akképpen, hogy a műalkotást teremtő racionalitás nem működik bennük olyan erősen, mint például Gazdag Gyula vagy Dárday–Szalai (Gazdagétól is eltérő) dokumentumfilmjeiben. Míg ez utóbbiak műveiben a részek egymáshoz való viszonya, a szerkezet döntő szerepet vállal az alkotói gondolat megformálásában, kifejezésre juttatásában, addig Gulyásék többnyire az egyes képsorok gyúanyagát hagyják érvényesülni. Képletesen szólva: ha feltételesen körívnek képzeljük el a filmalkotást, akkor Gazdag vagy Dárday és Szalai – igaz, más-más módon – felfedve a körív és az általa határolt terület struktúráját, belső dinamikáját, a rendezői elképzelés szerinti „mű”-rendbe szedik a képsorokat, Gulyásék viszont a körívet oly módon rajzolják meg, hogy annak minden pontján (a képsorokban) felszabadítják a középpont felé tartó „sugárzást”. Ennek az a következménye, hogy filmjeikben a racionalitásról, a fogalmi dikcióról az érzelmekre tevődik át a hangsúly, hogy Gazdag, vagy Dárday–Szalai műveitől eltérően sokkal több bennük a „strukturális” esetlegesség. A felületes szemlélő úgy vélhetné, hogy filmjeik nincsenek „átgondolva”. Persze ez nem igaz, pusztán arról van szó, hogy azt tartják: a filmbefogadás mechanizmusában a konkrétumoknak, az „eseteknek” erőteljesebb a hatása, talán mozgósítóbb is, mint az elgondolkodtató történeteké, az összefüggéseket vizsgáló művészi elemzéseké. (Itt persze éles határvonalat húzni nem lehet, hangsúlyokról van szó.)
Gulyás Gyula és Gulyás János filmjeinek ez a fajta karakterisztikája persze sok mindenre magyarázatul szolgál, nem csupán „formai” kérdés. Mostani filmjük, a Törvénysértés nélkül, amelynek középpontjában a Rákosi-korszak Hortobágyon létesített lágereinek élete áll, tulajdonképpen dokumentuminterjúk sora, az egykor deportáltak vallomásain alapszik. Az ő szavaik nyomán bomlik ki előttünk e lágerek története, poklok poklát megjárt lakóinak, túlélőinek megannyi szenvedése, attól kezdve, hogy lakásukba éjnek éjén becsöngetett az Államvédelmi Hatóság, egészen a táborok feloszlatásáig, pontosabban a deportáltak gyakran vidámnak egyáltalán nem mondható visszatéréséig a társadalomba. A táborok története kölcsönzi tehát a kronológiát, amelyhez kötődnek a nagy körültekintéssel csoportosított események: a kegyetlen munka s a még kegyetlenebb őrség, a csecsemők éhhalála s a jeltelen gödörbe elhantolt öngyilkosok, az ütlegelések rafinált szadizmusa, az éhezés nyomorai s a mindennapi megaláztatás – és a szolidaritás ritka percei. És megszólal benne egy vallási téboly állapotában szenvedő, egykori „főütlegelő” is. Az elbeszélések nyomán 1945 utáni történelmünk egyik – sokáig titkolt, szinte rejtegetett – legsötétebb időszakáról, legembertelenebb éveiről kapunk híradást. Méghozzá szokatlan nyíltsággal, szokatlan őszinteséggel. Bátor film? Kétségtelen: Gulyásék szókimondása szinte példa nélküli. A szavakat (ha nem is ezeket) más, ötvenes évekkel foglalkozó filmek is kimondták. Pontosabban: csak a szavakat mondták ki. S a közönség olykor tapsolt is, mint egy jó vicc után, melyet a színpadon mondtak el. A Törvénysértés nélkül nyílt, leleplező (sic!) szavait nem lehet megtapsolni. Mert hatásuk megrendítő. A Horthy-időkben hozott törvény alapján deportáltak egyike, 1945-ös párttag, akit a deportálás utáni években visszavettek a pártba és többször kitüntettek, hirtelen kifakad: „Ez nem a párt politikája volt, ez a Hortobágy… A párt irányvonalától való ellentét politikába volt… Hát én kérem, voltam a fasiszták internáló táborában hosszú évekig. Semmivel sem volt rosszabb a fasiszták internáló tábora, mint ez a kócsi internáló tábor. Semmivel sem volt különb.” A film talán legmegrázóbb történetű házaspárja megjárta a náci haláltáborokat, hazatértük után néhány évvel őket is deportálták a Hortobágyra. „A Legfelsőbb Ügyészségnek megírtam Budapestre – mondja a férj –, hogy mi történt, és hogy jogtalanságnak látom az egészet. Itt a válasz, ezt írták, hogy minden az akkori jogszabályok figyelembevételével történt, minden szabályos volt…” Azaz törvénysértés nem történt. Majd így folytatja: „Most olyan lelkiállapotban vagyok, hogy bennem forr minden. De mégis, nincs semmi bosszú a szívemben.” Szinte rímel erre egy másik, volt deportált vallomása, aki, miután a vetítőteremben lepergetett filmen újra láthatta édesapja és önmaga megkínzóját, így beszél: „Ha emberek akarunk maradni, akkor nem szabad csak gyűlöletet táplálni minden iránt, a múlt iránt, és azok iránt az emberek iránt, akik hajlandók megbánni bűnüket.” Kevés film született idehaza, amelyben az emberi megbocsátás ilyen hitelesen magasztosulna föl, amelyben ilyen őszintén nyilatkozna meg a vágy: szakadjon már meg végre-valahára a megtorlások és a viszont-megtorlások ördögi köre.
Sok mindenről esik szó ebben a filmben, mégsem ez a döntő, bár alig túlbecsülhető tény. Hanem az, ahogyan mindezeket a volt deportáltak egész emberi mivoltukban megrendülve elmondják. Az elbütykösödött kezek, az ajtóba szorított lábak, az eltörölt könnyek, az elcsukló hangok, a semmibe merengő tekintetek – s a megőrzött emberség filmje a Törvénysértés nélkül. Ezek ivódnak a néző érzékeibe, egy-egy talán kitörölhetetlenül. Ezek a néma percek, olykor csak pillanatok képezik a film igazi szövetét, ezekből áll össze a nézőben az egész, a kor és az ember-lét igazi drámája. Törvénysértés nélkül nem vállalkozik arra, hogy egzakt módon eligazítson a kitelepítések, a deportálások, az internálások magyarországi világában, jóllehet a filmben megszólaltatott későbbi miniszterelnök, Hegedűs András, aki ez időben a pártközpontban dolgozott, szolgál egyfajta elemző magyarázattal. Ennek elkészítése a történészek, politológusok feladata (lenne), tananyagok része kellene hogy legyen. A Törvénysértés nélkül alkotói, Gulyás Gyula és Gulyás János, rendezői magatartásuknak, sajátos módszereiknek megfelelően a nagy összefüggések vizsgálata helyett az ember felé fordították kamerájukat, minden bizonnyal abból a meggyőződésből kiindulva, hogy minden kor igazi mércéje az ember-lét állapota. Nem teoretikusan, de konkrétan. Ezért is választhatták volna talán filmjük mottójául Kosztolányi Dezső sorait: „És figyelje meg, tanácsnok úr – mondja valaki az Édes Annában –, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti… Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget… Nincs ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez… Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1375 átlag: 5.43 |
 |
|
