KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/április
FILMSZEMLE
• Szabó Miklós: Tábori palackposták Történelmi dokumentumfilmekről
• Kovács András Bálint: Miért az ávósok? A történelem visszavétele
• Almási Miklós: Vadászjelenetek Felső-Magyarországon Tüske a köröm alatt
• Ágh Attila: Az igazán nagy ügyek A mi kis ügyeink
FESZTIVÁL
• Koltai Tamás: Kis lokál a pesti Brodway-n Miss Arizona
• Koltai Ágnes: Rejtő Jenő velünk van Beszélgetés Szomjas Györggyel

• Kovács Ilona: A gondola alakú hamutartó Ernst Lubitsch filmvígjátékai
• N. N.: Ernst Lubitsch fontosabb filmjei
• Nagy Zsolt: Mechanikus Mikulás Brazil
• Hirsch Tibor: Bolondok vagy csak meztelenek? Spielberg bíborszínei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Vidéki vasárnap
• Schreiber László: Szeleburdi vakáció
• Szemadám György: A bolygó neve: Halál
• Vida János Kvintus: Élethalálharc
• Schreiber László: Az utolsó csillagharcos
• Gáti Péter: Világautó
• Nagy Zsolt: Üdvözítő kegyelem
• Tamás Amaryllis: A kíméletlen
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Rosszkedvűek a srácok Torino
• Bikácsy Gergely: Máshol Rio de Janeiro
KÖNYV
• Koltai Tamás: Egy ember, aki nevetett
KRÓNIKA
• N. N.: Konferencia

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brazil

Mechanikus Mikulás

Nagy Zsolt

Terry Gilliam nagyon ért a filmkészítéshez. Mint az 1969-ben alakult „Monthy Python” csoport tagja forgatókönyvíró, színész, rajzoló és társrendező volt. Az irónia, a (fekete)humor, a műfajparódia és a fergeteges tempó jellemezte a csoport egyetlen itthon is bemutatott filmjét, a Gyalog-galoppot, és ez a megközelítésmód nem hiányzik a rendező harmadik önálló filmjéből, a Brazilból sem. „Valahol a huszadik században” – olvashatjuk rögtön a főcím után, bár efelől szemernyi kétségünk sem marad, amint megpillantjuk egy gigantikus, automatizált „metropolis” betonhegyeit, a mindent behálózó csövek, liftek, furcsa járművek, önálló életre kelt gépek, pásztázó videokamerák, komputerek egyre inkább ismerős, ijesztő képeit. Egy tökéletesen elidegenedett, lepusztult, emberi értékeket csak nyomokban őrző társadalom kafkai víziója ez hivatalnokseregével, sivár otthonaival, az embert alkatrésszé degradáló rutinmechanizmusaival. Orwell szellemét idézik a falakon látható feliratok („ne gyanakodj a barátodra: jelentsd fel, a gyanakvás erősíti a bizalmat” stb.), és erre utal a mindenható Tájékoztatási Minisztérium képviselőjének nyilatkozata is a terroristák tizenharmadik éve tartó „sportszerűtlen” háborújáról.

Az egész film felfogható az 1984 című regény, illetve az abból készült, Michael Radford által rendezett film paródiájaként is, ám a Brazil, éppen ironikus hangvétele, ötletparádéja és humoros epizódjai miatt könnyedebb „olvasmány”, mint Orwell súlyosan reménytelen, szürke, keserű világa. A film több is, kevesebb is, mint az Orwell-mű, de a képi és szóbeli utalások, olykor teljes jelenetek kísérteties hasonlósága arra utal, hogy Gilliam nagyon tudatosan építette be filmjébe ezt a regényt.

Winston Smith alteregóját itt Sam Lowrynak hívják, ő is kishivatalnok, csavar egy arctalan gépezetben. Színes álmai, vágyai és nosztalgiája a régi filmek után éles ellentétben állnak a hétköznapok sivár világával. Álmai nőjével történt képzeletbeli és későbbi valós találkozása arra indítja, hogy feladja a csavar szerepét, gondolkodni, küzdeni kezdjen. Ő azonban nem helyezi magát kívül a társadalmon, hanem a mindenható gépezeten belül kezdi el a harcot, önmaga ellen fordítva annak tehetetlenségi nyomatékát. „Bürokráciával a bürokrácia ellen” – adja ki a jelszót, és ennek szellemében a felső tízezerhez tartozó, annak unalmas és sivár életét élő, önmagát plasztikai műtétek segítségével komikusan meg-megfiatalító anyja segítségével magasabb beosztásba helyezteti magát, hogy közelebb kerüljön az „agytröszt”-höz, több információt szerezhessen. Mert az információ hatalom. A társadalom minden szegletének állandó ellenőrzése, „a kamerák a város minden pontján”, a telescreen, ami egyszerre adó- és vevőkészülék, a körzetekre osztott ország, a mindent elárasztó űrlapok, igazolványok, kérvények, iratok hegyei, pillanatok alatt mozgósítható különítmények, láthatatlan vezérlőpultok, személytelen kezek, arcnélküli főnökök, gondolkodó robotok: a posztmodern pokol kelléktára. A természet kihalt, megszűnt, a földből gigászi növények, rákos sejtként burjánzó felhőkarcolók nőnek. Az olajozottan működő gépezetben a meglazult csavar – azaz Sam – sajátos köztes helyzetbe kerül: még nincs kívül, de már nincs belül. Ezt világosan tudtára adja a sebész-vallató kollégája, Jack is, amikor átnyújtja neki egyenpapírba csomagolt karácsonyi ajándékát. Mert itt, az elidegenedettség birodalmában – kiváló rendezői ötlet – éppen karácsony van, a gyermekek „boldogságtrikókat” viselnek a szeretet ünnepén, és a társadalom is megőrizte az ajándékozás kiürült rituáléját: mindenkinek egyforma csomagolású és nagyságú egyenajándék jár.

A kegyetlen irónia, a dolgok kifordítása önmagukból végig jellemző Gilliam filmjére, mégis csak ritkán tudunk felszabadultan nevetni. A rendező kegyetlen tükröt tart elénk mai világunkról és a bennünket fenyegető jövőről. A kortalan birodalmi eklektika stílusában épült, az egyént törpévé zsugorító gigászi épülettömbök között bolyongva Sam is kénytelen rádöbbenni arra, hogy itt csak vesztes lehet. És vesztes mindenki, aki azonosul ezzel az önpusztító civilizációval, annak kétélű „vívmányaival”, amelyek betonnal és vassal takarják be a földet, kiirtják a természetet. Olyan elnyomó gépezeteket alkotnak, amelyek egy idő után szinte automatikusan az azt létrehozó ember ellen fordulnak. Ott, ahol egy komputer tévedése emberek (ha nem az emberiség) sorsát pecsételheti meg, ahol a tiszta levegő csak utcai automatákból szerezhető be némi aprópénz bedobása ellenében, és a külvárosi szeméthegyek között a gyermekek is „terroristásdit” játszanak – talán igazi fegyverekkel –, nincs más értelmes cselekvés, csak a lázadás. Századunk nagy kérdése, hogy képes-e az ember megőrizni ember mivoltát ezen a fegyverekkel, erőszakkal, irracionalitással túlzsúfolt bolygón. Van-e esély arra, hogy az emberiség kitörjön abból az ördögi körből, amelybe a tudomány és technika korlátlan fejlődésébe vetett naiv hit vezette. Bármilyen „szórakoztató” legyen is ez a film, a mai embert nyugtalanító számos alapvető kérdésre rátapint, és a rendező válasza egyértelműen borúlátó. A Gonosz legyőzhetetlennek tűnik.

A film utolsó kockáin Samet látjuk egy óriási betonteknő közepén, amint „agytalanított” McMurphyként a jó öreg Brazíliáról szóló egykori slágert hallja réveteg, üdvözült arccal. Elvégeztetett.

Gilliam lenyűgöző filmje álom és valóság zavarbeejtő összemosásával, a reális és a szürreális hatásos váltogatásával, nagyon tudatosan felépített képi világával teremti meg a kiszolgáltatottság atmoszféráját. A több mint kétórás film pillanatnyi üresjárat nélkül, kifogyhatatlan energiával bombázza a nézőt jobbnál jobb ötleteivel: pergő cselekménye, a kiváló színészi játék és Roger Prat bravúros operatőri teljesítménye szinte sokkolja a nézőt. Mindezt ízlésesen, finoman, mítoszt és paródiát egyéni módon átértelmezve a groteszk és a borzalom határán biztosan egyensúlyozva teszi. És ha már a mítoszok és elődök szóba kerültek: tagadhatatlan, hogy a Brazil összegző film, amelynek inspirálói között ott találjuk Fritz Lang Metropolisát, Kubrick Mechanikus narancsát, Orson Welles A perét és Radford már említett 1984-ét.

A keserű vízió egy-egy oldottabb pillanatában a rendezőnek marad ideje arra, hogy kitűnően parodizálja a szamuráj filmek állandó küzdelmét, és mintegy mellékesen idézőjelbe tegye az egész Spielberg-féle Csillagok háborúja mitológiát. Ugyanakkor él a „post-war-dream” eszköztárával is, a szeméthegyek, a „ki tudja, mire jó” gépezetek és az erőszak bemutatásával. A fentiek ellenére a Brazil autentikus alkotás, amely rendezője szerint „nem más, mint egy vészcsengő: azt mondom az embereknek, tartsátok nyitva a szemeteket, különben olyan világ felé haladtok, amelyben az egyént eltörlik a hatékonyság, az adminisztráció és a technológia nevében.” A figyelmeztetés már csak azért is megszívlelendő, mert – ahogy a filmben Tuttle mondja – „mindannyian benne vagyunk”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5049