KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/január
• Bikácsy Gergely: Dühöngő szívek Szeretet-áradat
• Popper Péter: Lelki kórságok avagy Cassavetes játszik velem
• Schubert Gusztáv: Kornett és Thompson-gitár Gengszterek klubja
• Bódy Gábor: Kozmikus szem – science non-fiction (fiction)
• Zalán Vince: Univerzális kép-hang szótár?
• Kozma György: A Gólem A szó és a kép egyik alapmítosza
• Koltai Ágnes: A rontás angyala A fogadó
• Bársony Éva: „Én azért reménykedem” Beszélgetés Eduard Zaharievvel
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Levelek a Szovjetunióból Mannheim
• Zsugán István: Mozisirató? Nyon
• Fáber András: Önismeret és gyertyafény Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A nindzsa színre lép
• Lukácsy Sándor: Akli Miklós
• Nagy Zsolt: Leopárd kommandó
• Tamás Amaryllis: Forrongás
• Hegyi Gyula: Bankrablás Montrealban
• Faragó Zsuzsa: Érzékenység
• Schreiber László: Első feleségem
• Zalán Vince: Egy tanév Hakkariban
• Mátyás Péter: Utolsó lépés
• Kabai József: Legenda a szerelemről I–II.
KÖNYV
• Veress József: Új szovjet filmenciklopédia
KRÓNIKA
• N. N.: Holland filmhét
• N. N.: Kínai filmnapok

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A szó és a kép egyik alapmítosza

A Gólem

Kozma György

 

Az idén Budapesten újra meg újra felbukkant az agyagember mítosza: Hernádi Gyula rádiójátékában, a Robur-beli Singernovellában, a műcsarnokbeli „non-professional” filmek vetítésén és a Toldi mozi filmklubjában. És egy szellemtörténeti lábjegyzet valóságos felbukkanásában, amelyről alább beszámolok majd.

Az Úr, mielőtt Ádámot teremtette, gólemet, „nyers anyagot” formált – és bemutatta (mintegy levetítette) neki az emberiség történelmének minden egyes képét, a kezdetektől a végéig. Az emberformájú lény minden egyes testrésze megfelel a héber ábécé, az alefbét egy-egy betűjének – e hangok megfelelő kiejtése útján válik élő, lelkes lénnyé a holt anyag.

Ilyen, agyagból való robot-embert utoljára a prágai „Magas Löw rabbi” készített 1600 táján – Kepler idejében, Rudolf császár udvarában –, s Löw rabbi még egy találmányáról szólnak a fennmaradt legendák: a Laterna Magicáról, az ős-távolbalátóról. (A rabbi őse egyes források szerint a 9. századi Hák gáón, aki a legenda szerint Dávid király leszármazottja volt.)

A prágai Löw rabbi tizedik ükunokája – egy most előkerült, eddig ismeretlen anyakönyvi dokumentum tanúsága szerint – Löw Lipót főrabbi. Ő az 1840-es években jött Magyarországra. 1849-ben Haynau börtönbe vetette, mivel Kossuth tábori papja volt. Magyar nyelvű prédikációi hatására az addig hatvan százalékban németül beszélő városokban folyamatosan többségivé vált a magyar nyelv használata.

Löw Lipót dédunokája, Keller Ágota, a hipnotizőr dr. Völgyesi munkatársa volt – férje, dr. Kecskeméti György, a negyvenes évek legnagyobb példányszámú közép-európai német nyelve napilapjának, a Pester Lloydnak felelős szerkesztője, akit 1944-ben öltek meg Auschwitzban; sógora, György ikertestvére, Kecskeméti Pál, a hatvanas években a Rand Corporation-nél Kissinger munkatársa volt; apja, Keller Izsó pedig a GYSEV főmérnökeként dolgozott – ami bennük s Löw Lipótban közös: mind naplót írtak. Ezek a naplók az idén egy véletlen sorozat folytán előkerültek, s így fény derült egy anekdotikus adalékra. A negyvenes években a Kecskeméti-szalonban gyakran gyűltek össze Bartók, Szerb Antal, József Attila, Ferencsik János, Kosztolányi Dezső és mások, s ugyanez a társaság Szerbékhez is járt, ahol a szomszédban lakott Nizsinszkij, a Tánc Istene, aki 1941-ben mozdulatlanná és némává vált (mint egy gólem) és csak akkor lett jobban, 1948-ban, amikor először találkozott a „televízió” nevű új találmány képsoraival.

(A „gólem-család” mit sem sejtett a Gólemről, hisz a családfa az idén, 1986-ban került elő, de az ilyen tudattalan, mitikus erők a „nemtudással” nem törődnek... )

Ezek szerint 1948-ban létrejött egy konstelláció, amely egyszer 1600-ban, egyszer pedig Ádám teremtésekor: a Gólem, ez a mozdulatlan, lelkes, de néma és értelemnélküli lény szembetalálkozik egy szinte végtelen képsorozattal.

A középkori (mások szerint ókori) Tarot -kártya 54 lapja megannyi érzelmi-emberi őskép, archetípus, mint a „Bolond” a „Császár” a „Főpap” a „Varázsló, a „Csillag” vagy a „Bátorság”, a „Választás”, a „Kegyetlenség” vagy a „Szerelem”. A jogar(bot) tízes (a pikk tízes őse) a modern kabbalisták (Crowley) szerint a mozdulatlanság (catatonia) és a távolbalátás (televízió) kártyája – a mozgás és képek archetipikus összefüggésére utal.

A gólemlegendák arra is figyelmeztetnek, hogy a Gólem elszabadulhat és pusztító lénnyé válhat segítő lényből, ha Isten nevének betűi – mint egy szoftver – nincsenek homlokára írva: az „alef” a „mem” és a „tet” betű, „Igazságot” jelent. A húszas évek Gólem-filmjei általában innen közelítenek a legendához: a szenvedélyek vagy a technikai civilizáció veszélyes „elszabadulására” utalnak az agyaglábú óriás figurájával.

Vannak megmagyarázhatatlan alaptényei az életnek, amelyeket jobban kifejez egy-egy szimbólum, mint megannyi gondolat, s ezek a szimbólumok, Jung hasonlatával, úgy teremnek a lélekben s az életben, mint mezőn a virág. A hang és a szó, valamint a kép ilyen alaptények, amelyekre nincs igazán „rálátás”, hisz belőlük áll világunk, s mi magunk is.

Azt a – szintén Jung által „csodának” nevezett – tényt, hogy ami „odakint” megtörténik, „idebent” képet produkál, mintegy újra megteremtődik, s esetleg hangcsoportokbó1 álló gondolatok formáját ölti, ezt a „teremtési” folyamatot szimbolizálja a gólemkészítés vallás-előtti, ősi, mágikus mítosza. A Gó1em feltűnően sokszor találkozik kép-sorral, gépi lényének megfelelően gépi képekkel.

Gép-hang és gép-kép. A computer és a videó korában talán nem is meglepő, hogy Budapesten ismét napvilágra került – az előbb említett gólemes család naplóinak révén – egy Gólem-legenda. Első látásra könnyű azt a szellemtörténeti klisét alkalmazni a robot-mítoszra, hogy az „elembertelenedés veszélyére” hívja fel a figyelmet. Hogyha robotok dolgoznak helyettünk és videó „néz” helyettünk, akkor ránk, emberekre nincs is szükség. Ennél fontosabb, hogy a gólemet – a technológiát – egy, a Gó1em értelem-nélküliségével általa felfoghatatlan, „isteni” vagy emberi fogalom, az „Igazság” kell, hogy vezérelje – s ebben az esetben a technológia nemhogy nem árt – valódi kezesbárány. Ám ez is közhely.

A mozgás (mozdulatlanság és a kép-sor – a „mozgó kép”) tulajdonképpen az emberi lény egyik alapvágyának teljesülése: az ember Istenhez hasonlóan, önmagától mozgó, „élő” lényeket tud „teremteni”). Erre valóban mindannyian képesek vagyunk, ha másképp nem, gondolati konstrukciók, célok, akarások önmozgásában tapasztalhatjuk is ezt. A távolbalátás az új „rálátás” lehetőségének szimbóluma: a sok kép sorából – a mennyiségileg több információból – egy magasabb szinten jön, jöhet létre az értelem. A sok-sok automatikusan ismétlődő mozdulat, jövős-menés, születés-halál, amit a gólem mint „külső szemlélő” lát, ha a Földet nézi, talán kirajzol valami új mintát – amint a computerek adatkezelése is gyakran új, meglepő következtetésekre vezethet: kialakulóban egy új világkép.

A gólem találkozása a tévővel – ez az új-régi mítosz, amely itt, Budapesten, a naplók és a családfa előkerülésével tetszik-nem tetszik „bekopogott” városunkba, hogy szaporítsa a budapesti legendák számát – a hang-lény és képsor mindig az új értelem keresésének szimbóluma: agyagembert mindig olyan korokban készítettek, amikor az anyag felé fordult a szellem: Krisztus, a Testté vált Ige korában IL Gamliélről tudósít a hagyomány – majd a tizedik századi arab (spanyolországi) proto-reneszánsz idején hallunk Ibn Gabirol-ró1 és a tizenhatodik században – mint említettem – Löw kapcsán mesél robotokról a legenda. Mindegyik Gólem-monda egy „új világ” születésekor, egy-egy lényeges, szellemtörténeti” fordulóponton jelenik meg: Ádám előtt; 1600 körül (a Föld gömbvoltának újrafelfedezésekor), és mint most kiderült, 1948-ban (az „atomkor” hajnalán).

Az, hogy a Gólem egy Ádám-előtti lény, Ádám nyersanyaga, a személyiség fejlődésének Ádám-előtti szintjére, tehát a teljesen emberi személyiség kifejlődését megelőző, ösztönös, gépies, ismétlődő, kaotikus szintre utal, és ezt megintcsak kultúrkritikusan, kapásból a „minden egész eltörött”-élményen siránkozó huszadik századi kollektív delíriumok jelképének tekinthetnénk – de megcsillan ebben a képben egy másik gondolat is: az Ádám-előttiség ugyanis Paradicsom-előttiséget, tehát bűnbeesés-előttiséget feltételez. A Gólem – pusztító lehetőségei ellenére – ártatlan.

Aminthogy a minket körülvevő technológia is az. Mi, emberek, külön-külön, egyénenként vagyunk felelősek az „Igazság” betűiért – minden egyes betűért.

Korunk technologizálását – hogy lassan egyetlen végtelen videóklippé válva mindannyian bevonulunk az örökkévalóságba, akár akarjuk, akár nem – ezt a félelmetes Gólemet, amelyben élünk, nem lehet, visszacsinálni” – csak emberibbé lehet tenni, ehhez pedig legendák kellenek róla. Rólunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5629