KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/július
• Schubert Gusztáv: A szakma mikroklímája Vita a filmgyártásról – Kovács András
• Schubert Gusztáv: Kalandra fel! Vita a filmgyártásról – Makk Károly
• Schubert Gusztáv: Dinamikus esélyegyenlőséget! Vita a filmgyártásról – Jancsó Miklós
• Bikácsy Gergely: A kukkoltatók Egészséges erotika
• Ardai Zoltán: Düh és textúra Beszélgetés Timár Péterrel
• Barna Imre: Popreál Popeye
• György Péter: Az álomgiccs vidámparkja A képregényről
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Lidércek háborúja Belgrád
• Zsugán István: Új szerzők, régi mesék Sanremo

• Antal István: Jean Genet föld alatt Egy nem látható film története
• Kovács András Bálint: Új hullámok Európában
• Marx József: Az ellopott bicikli Jegyzetek a neorealizmusról
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Varjas Endre: Igazságvadászat Vagyim Abdrasitov

• Pörös Géza: Váljanak a filmkultúra igazi műhelyeivé Megalakult a Magyar Filmklubok Szövetsége
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: Indiana Jones és a végzet temploma
• Báron György: Egy maréknyi dollárért
• Kovács András Bálint: Egy bolond százat csinál
• Vida János: Szamurájháború
• Nóvé Béla: Zsaroló zsaruk
• Kabai József: Kacor, a detektív
• Tóth Péter Pál: Mire megyek az apámmal?
• Upor László: Balkán Expressz
• Faragó Zsuzsa: Veszélyes repülés
• Kapecz Zsuzsa: Tarts még, tarts még, bűvölet!
VIDEÓ
• Beke László: A kép csábítása avagy a csábítás képei Bódy Gábor videóinak elemzése helyett
• N. N.: Marler-díj
• Peternák Miklós: Építők
• Preisich Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
• Bódy Gábor: Építők Bódy Gábor videó-tervezetének egyik fejezetéből – Beszélgetés Preisich Gáborral
KÖNYV
• Balassa Péter: „Ki látogatott meg bennünket?”
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: NDK rajz- és animációs filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita a filmgyártásról – Makk Károly

Kalandra fel!

Schubert Gusztáv

 

Lát-e valamilyen kiutat a filmszakma jelenlegi válságából?

– Mindarra, amit mi – vagy, hogy első személyben beszéljek – amit én gondolok, javaslok, nincs garancia. Kockázat nélkül nincs új! (Velünk is kockáztak eleget.)

– A válságot nem a filmcsinálók okozták és nem is ők fogják megoldani, a véleményüket elmondhatják, de a javaslatok megvalósítása nem rajtuk áll. Ez a kultúrpolitika dolga volna, tőle várom, hogy a magyar film ügyében megnyugtató döntéseket hozzon és képes legyen azokat érvényre juttatni. Jelenleg azonban nem ezt tapasztalom, a mai taktika a kivárásra épül, merthogy „abból nem lehet baj”. Ez a mentalitás abban az esetben is veszélyes, ha minden rendben megy, hát még akkor, amikor már javában tart a krízis. Minél tovább halogatjuk a baj orvoslását, annál fájdalmasabb gyógymódra lesz majd szükség.

Sokféle magyar film létezik, mindenki megalkotja róla a maga elképzelését. Van, aki azt várja el tőle, hogy közvetítse a vezetés szándékait, mások a szórakoztatás szerepét szánják neki, egyesek azt kívánják, hogy a „nemzeti karaktert” mutassa fel a külföld előtt, mások szerint az a feladata, hogy kritikus gondolkodásra késztessen. Túl kis ország vagyunk ahhoz, hogy mindezek az igények teljesülhessenek, ehhez évente 40–50 filmet kellene készítenünk. Választanunk kell tehát. Mindenféle logika azt diktálja: nekünk egyedül a művészettel érdemes kereskedni, ezt akár szó szerint is értheti. Filmjeink külföldi eladásából tekintélyes összegek folynak be az államkasszába, ha ezeknek legalább egy része visszaáramlana a filmgyártásba, az enyhítené jelenlegi gondjainkat. Mégsem hiszem, hogy valamiféle „exportorientált” filmezésre volna szükségünk, azt ugyanis sohasem lehet teljes biztonsággal megjósolni, hogy a külföld mit tart érdekesnek, úgyhogy továbbra is a magunk itthoni dolgaival kell elsősorban törődnünk, jó esetben sikerülhet olyan kérdéseket felvetnünk, amelyek a határokon túl is fontosak lehetnek. Ugyanakkor azért sem volna ez tökéletes megoldás, mert a filmszakma szervi bajait végső soron érintetlenül hagyná, tehát a válságot csak csillapítaná, de nem szüntetné meg.

A következő lépés bizonyos fogalmaknak a tisztázása lehetne. Az állam annak idején befagyasztotta a filmezés szubvencióját. Milyen megfontolásból tette ezt? Úgy vélte, hogy ezzel egy veszteséges üzemet ösztönöz az ésszerűbb termelésre? Ha viszont tudatában volt annak, hogy a filmkészítésnek mások a feltételei, mint a csapágygyártásnak, akkor miért nem volt hajlandó a kellő mértékben támogatni egy nem profitszerzésre szerveződött vállalkozást, akkor, amikor bevett szokása termelő vállalatok „mecénálása”. És vajon mekkora összeg az a 220 millió forint, amibe a filmgyártás kerül? Úgy hírlik, Budapest parkjainak idei téli fagykára volt ennyi! Egyáltalán, ki tudhatja biztosan, hogy a magyar filmszakma végül is miért és milyen mértékben veszteséges? A dotációk és az elvonások rendszerében lehetetlen kiigazodni, a számok megbízhatatlanok. Az elmúlt félévben olyan elképesztő, egymásnak ellentmondó számadatokkal találkoztam, hogy bizalmam a különféle mutatókban végképp megrendült. De ha tudomásul vesszük is, hogy a filmezés itt és most veszteséges, még mindig joggal vethető fel a kérdés: vajon hosszú távon és közvetve nem térül-e meg a belefektetett pénz? Például úgy, hogy filmjeink nemzetközi sikere a magyar gazdaságnak is reklámot csinál a külföldi piacokon. Ki tudja, hányféle közvetett módon képes a művészi teljesítmény anyagi haszonná átalakulni?

Egy azonban bizonyosra vehető: a művészet mecénálása és az ipar dotálása különböző, büntetlenül össze nem keverhető módszerek. A mecénálás a hiányzó keresletet pótolja, mindaddig szükség van rá, amíg az emberek igényeinek és anyagi lehetőségeinek gyarapodása révén ki nem bővül az olvasók, nézők, műgyűjtők „piaca”, amely aztán közvetlenül képes a művészet költségeit fedezni. A dotáció ezzel szemben a rosszul megszervezett termelés veszteségeit finanszírozza. Az ilyen felesleges kiadások ellen a filmszakmában is tenni kell, de nem abban a hitben, hogy az így elért megtakarítás majd mellőzhetővé teszi a mecénálást.

Illúzió tehát azt hinni, hogy a magyar filmművészet a jelenlegi körülmények között eltarthatja magát; de vajon lehet-e nyereségesebb?

– Azt hiszem, csakis egy átfogó reformmal lehet a filmszakmát ésszerűsíteni, a rövid távú pénzügyi rendcsinálás, amely figyelmen kívül hagyja az egész érdekeit, többet árt, mint amennyit használ. Ezért fordult visszájára például a gyártási szolgáltatások árainak rendezése. Ez, a MAFILM szempontjából helyes, logikus lépés, ahelyett, hogy olcsóbbá tette volna, megdrágította a filmkészítést. Ahhoz, hogy a költségek csökkenjenek, nem új árpolitikára volna szükség, hanem a szolgáltatás jelenlegi monopóliumának megszüntetésére, annak biztosítására, hogy a stúdiók több szolgáltató vállalat között választhassanak (sőt maguk is rendelkezhessenek a filmkészítéshez szükséges elemi technikával).

A filmszakma mai rendszere egészében abszurd, agyonkomplikált, ellentétes érdekű részekből összeálló képződmény. Mi értelme van például annak a gyakorlatnak, hogy a filmeket, miután azok többszörös ellenőrzés, válogatás, egyeztetés nyomári végre elkészülnek, a forgalmazáspolitikai bizottság még egyszer átrostálja és kategóriákba sorolja abból a célból, hogy eldöntse, milyen mértékben kapják vagy nélkülözzék a támogatást forgalmazásuk során. Létezik-e olyan őrült gyáros, aki termékeinek egyikét kedvezményekben részesítené, másikat pedig szándékosan hátrányos helyzetbe hozná?! Ezek a diszkriminációk erősen befolyásolják a filmek forgalmazási sorsát, nem csak az érdeklődés dönti el a nézőszámot, hanem a hivatal is. Ezért aztán sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogy egy-egy magyar film valójában hány nézőt tudna behozni a mozikba. Mint ahogy abban sem látunk egészen tisztán, hogy mennyibe kerül azoknak a nagyon kevés nézőt vonzó, rosszul kiválasztott szocialista országbeli filmeknek az erőltetett moziforgalmazása, amelyek pedig a televízióban sugározva bizonyára nagyobb érdeklődésre tarthatnának számot.

Az irreális struktúra, amelyben a filmkészítés folyik, törvényszerűen szembeállítja a szakma két „gazdáját”, a művelődési és a pénzügyminisztériumot is, hiszen ez utóbbinak ebben a helyzetben azt a képtelenséget kellene akarnia, hogy minél ritkábban és drágábban készüljenek magyar filmek, és minél kevesebben nézzék meg őket a mozikban; – még szerencse, hogy nem akarja.

Én úgy látom, hogy a filmszakma kinőtte már azt a ruhát, amelyet 1949-ben szabtak rá, az évek során toldoztuk-foldoztuk, ahogy lehetett; ma már ez sem segít, új ruhára van szükség. A reform csak akkor lehet eredményes, ha olyan rendszert teremt, amely a filmkészítés valódi természetéből indul ki, de nem a ma létező gyártási szisztéma igényeihez próbál igazodni. A nyugati filmgyártásban a producerek léte egyértelművé teszi az érdekeltségi viszonyokat. Nálunk a produceri jogkör túl sok ember között oszlik meg, így aztán nincs igazán gazdája a produkcióknak. A filmezés csak akkor fog gördülékenyebben és takarékosabban menni, ha lesz egy vagy két ember, aki szuverén módon irányíthatja egy film készítését, ugyanakkor létkérdés számára a film gazdaságos kivitelezése. Nem elég a stúdiókat önálló vállatokká tenni ahhoz, hogy ez az érdekeltségi rendszer kialakulhasson, talán az egyes filmeket is jó volna vállalkozásba adni. A rendező és alkotótársai ebben az esetben egy előre kézhez kapott fix összeggel gazdálkodhatnának; s ha ezt nem teszik elég körültekintően, akkor a bukást kockáztatják. Ilyen helyzetben a stáb minden tagjának érdeke a gyors és pontos munka. Így alakulhatna ki tehát egy olyan versenyhelyzet, amelyben a művészileg és gazdaságilag eredményesebb stúdió jogos előnyökhöz juthatna a gyengébbel szemben.

A krízis felszámolásának módozatairól már legalább fél éve éles viták folynak, maga a válság pedig már évek óta tart. Miért késik a megoldás?

– Mindenek előtt azért, mert ezek a kérdések beleágyazódnak a társadalom reformjának problémakörébe. Azok a tényezők, amelyek a gazdaság és a társadalmi élet továbbfejlődését gátolják, itt is hatnak. Az akadályok eltávolítása nem megy simán, az idejétmúlt és költséges formákhoz is tapadnak emberi érdekek. A kiélezett történelmi konfliktushelyzetekben könnyebb a tisztánlátás és a határozott cselekvés, olyankor jobban különválik, hogy ki az, mi az, ami visszahúz, ami előre visz, manapság viszont szinte valamennyiünknek van valami közvetlen haszna ennek a félig reformált rendszernek a hátrányaiból. Talán ezért tudunk olyan tartósan berendezkedni a patthelyzetekben.

A magyar filmet válságából feltehetően csak egy olyasfajta morál és célszerű gondolkodás tudná kimozdítani, mely fölötte áll a kicsinyes érdekeknek, mely nem néz se pozíciót, se presztízst, se szokást, se paragrafust, hanem kizárólag a magyar filmművészet érdekeit tartja szem előtt.

Nemcsak a régi húz vissza minket, az újra sem vagyunk igazán felkészülve. Nem látni a szereplőit az új kalandnak, túlságosan elszoktunk már a kockáztatástól, az önállóságtól. De azért próbálkozni kell, talán a feladatok előcsalják majd belőlünk a „kalandort”, talán a szerep megteremti majd a protagonistákat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/07 03-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5753