KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Klute

Deli Bálint Attila

 

Ez az 1971-ben Oscar-díjjal jutalmazott film minden bizonnyal eredetibb tükre Alan J. Pakuła tehetségének és világlátásának, mint az 1979-ben forgatott – a mozijainkban máris lefutott – Egy elvált férfi ballépései. Az amerikai filmrendező – legalábbis e két műve alapján – mintha jobban bízna a szereposztásban, mint önnön rendezői tehetségében. (Ez a vonás persze nem eleve gyanús: a sztárparádék csak azokat a szándékokat kezdik ki, melyek pótolni s nem emelni kívánják a mű eszmei-művészi rangját.) Az Egy elvált férfi ballépései esetében nyugodtan mondhatta a kritika, hogy Jill Clayburgh-ért nézhető a film. A Klute női főszerepének alakításáért Jane Fonda (megérdemelt) Oscart kapott, mégsem mondhatjuk, hogy „ő húzza Pakuła szekerét”. S ha netalán az Oscar sem elég meggyőző ahhoz, hogy a honi filmforgalmazás évtizedes „csúszását” ellensúlyozza: a címszerep magándetektívjét Donald Sutherland játssza (de milyen fiatalon!); a vásznon Gordon Willis fényképezte puritán, fekete-fehér mozgóképek peregnek, azé a Willisé, aki Woody Allen operatőr-munkatársává szegődött az Annie Hall és a Manhattan forgatásakor.

Nem véletlenül rovom-halmozom a Klute mellett szóló érveket: egy évtized a filmalkotás életében félszázaddal fölér. Ez a mű, ellentétben az Egy elvált férfi ballépéseiben megvalósított parafrázissal – - erőteljes, merész képet ad az amerikai társadalom életének árnyékos – „szublimált” – oldaláról.

A prostituált – szociológiai fogalmaink ezt sugallják – csupán a testét bocsátja áruba. A Klute call-girl-je a prostitúcióban nemhogy megélhetésének egyetlen lehetőségét, de önmaga megvalósításának-kimenekítésének eszközét véli fölfedezni. A címletek arányában adagolt kéj, a szexualitás piacán való alkudozás tehát szerep, ha úgy tetszik: szenvedélyesen vállalt főszerep, hiszen önnön teste kiszolgáltatásával áthatolhatatlan pajzsot emel, s mögé rejtekezhet a személyiség. Az életformává alakított „előadás” bűvkörét egyetlen varázslat törheti meg: a szerelem, amelyik nem tűr maszkot, avagy mögé lát, lefegyverez. Klute (Donald Sutherland) átható pillantása és érzékeinek eredeti természetével találkozó ölelése valóságos pánikot kelt a call-girl-ben: szerep-lehetőségét, a maga és tettei fölötti ellenőrzést, kívülállását veszíti el.

A film másik, lényegesen gyengébben szőtt, bűnügyi szálán az elfojtott vágyak gúzsából – éppen a prostituáltak mindenre kész szerepmagatartása segítségével – „felszabaduló” amerikai üzletember képe bontakozik ki. Eszerint a jólszituált külső brutális kéjgyilkost takar, aki tetteiért magukat az áldozatokat – a prostituáltakat – teszi felelőssé (egy meglehetősen melodramatikusra sikeredett csúcsjelenetben).

A bűnügyi keretbe ágyazott, szexuálpatológiai műveletekkel végzett társadalom-analízissel Alan J. Pakuła arra a következtetésre jut, hogy végzetesen „rossz körben mozgunk”. Ez a megállapítás, azt hiszem, nem veszített aktualitásából. A tabukkal csonkított szexualitás és az erőszak összefüggésének amerikanizált freudi diagnózisa mára azonban – a „szexuális forradalom” és a feminista mozgalmak árapálya után –, több, mint ismerős. Más talán azt mondaná a filmre: filmtörténeti régiség; én azt mondom, hogy sajnos, későn érkezett. A történelem a moziban ülő néző pillantását a rendezőnél erőtelteljesebben rendezi.

S amint nézi a filmet – talán nem „csak úgy” – Arthur Penn: Bonnie és Clyde-ja (1967) is eszébe jut.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6574