KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról

Mindennapi szignálunk

Szilágyi János

 

Többen állítják, hogy valamikor egy sokat tapasztalt politikus azt a tanácsot adta egy pályája kezdetén álló diplomatának: elég, ha megnézi egy ország oktatás- és egészségügyét, mindent megtud arról az országról. Ez a politikus sose látott televíziót. Ha mégis lehetősége lett volna erre, vajon Magyarország esetében hozzáfűzte volna-e: „és nézze a Televízió híradóját”? Vajon fényesebb vagy sötétebb, hű vagy torz képet kapott volna rólunk és hazánkról ez a képzeletbeli úriember, ha a hét öt napján csak a TV-Híradóból próbál információkhoz jutni gondolkodásunkról, bajainkról, ünnepeinkről, kultúránkról, céljainkról, szokásainkról, vérmérsékletünkről, kapcsolatainkról, képességeinkről, anyagi helyzetünkről, ballépéseinkről és eredményeinkről? A „korrekt” válasz megfogalmazásához három, a TV-Híradóban fontos szerepet játszó személyhez fordultunk.

 

 

Ipper Pál, főmunkatárs

 

Milyen a mi Híradónk?

– A világon kétféle televíziós híradó van. Az egyik sok rövid hírt mond el; a másik kevesebbet közöl, de azt minden oldalról körüljárja. A mienk a kettő között botladozik valahol, és ez nem jó.

– Ön melyik megoldást támogatná?

– Én a terjedelmes, a részletesen megvizsgált, a széleskörűen bemutatott, az indokolt és ellenindokolt témáknak vagyok a híve. Véleményem szerint ugyanis 18–20 darab, átlag 40 másodperces külhírt – és a mai gyakorlat ez – lehetetlen megjegyezni. Magam sem tudnám felsorolni egy-egy adás után, hogy pontosan mit hallottam, pedig „benn vagyok a tojásban”.

Az Ön dolga mindenesetre az, hogy „megnyújtsa” a híreket, hisz bizonyos közleményekhez hosszas kommentárokat fűz. Ki választja ki a kommentálandó eseményeket?

– Ezt mindig egy team határozza el, de mivel ebben a csapatban meglehetősen nagy szakmai tekintélyem van, a végső szó az enyém, tehát gyakorlatilag én választok. Az hangzik el, amit már félkészen hozok magammal, hisz kora reggeltől hallgatom a különböző rádiókat, olvasom a kül- és belföldi lapokat, igyekszem informálódni.

– Mégis, minek az alapján dönt? Ahhoz a témához fűz megjegyzéseket, amit megítélése szerint a közönség kevésbé ismer, vagy amit bizonyos körök fontosnak tarthatnak? Egyáltalán, mi a dolga idehaza egy kommentátornak; egyes jelenségekre kell rávilágítania, vagy éppen ellenkezőleg, az a feladata, hogy elfedjen néhány összefüggést, vagy csak azért ül ott, hogy mondja, amit mondani illik?

– Természetesen a „magyar kommentátorok” nevében nem beszélhetek, csak a magaméban. Az emberekre öntjük a híreket, s tudom, hogy ez rendkívül veszedelmes manipuláció. Ugyanis lehetetlen elvárni, hogy dr. Kovács, a Tudományos Akadémia tagja és a tanyasi Kovács néni ezekből a hírekből egyformán megbízható, hiteles képet alakítson ki magának a világról. Éppen ezért én egy olyan szerepet találtam ki magamnak, amivel azonosulni tudok. Ez egy – bármilyen nagyképűnek hangzik is – országos tanítómesteri szerep, amit csak úgy lehet elfogadhatóan „eljátszani”, ha az ember alaposan ismeri az anyagot, s megtalálja azt a keskeny mezsgyét, ahol az ötmillió néző érdeklődési köre összeér.

– És kell hozzá egy adag atyai jovialitás...

– Ezt vállalom, ez is a szerephez tartozik, de még egyszer hangsúlyozom, ez a magam figurája, a saját arcom, a saját gesztusrendszerem, a saját mondataim. Tehát ha azt mondom – és ezzel gyakran élek –, hogy: „Nekem az a véleményem”...

– Higgyem, hogy akkor valóban az a véleménye?

– Én még tudatosan soha nem hazudtam. Lehet, hogy becsapódtam, hogy félreértettem valamit, hogy tévedtem, hogy új tények következtében másnap rájöttem: bizony az előző este butaságot mondtam – mindez lehet, sőt néha elő is fordult. De amikor mondom a szöveget, mindig úgy érzem, hogy szavaimért vállalhatom a felelősséget.

– Akkor beszéljünk az elhallgatott szavairól. Vagy nincsenek ilyenek? A következtetéseiben mindig elmegy odáig, ameddig egy szűkebb hallgatóság előtt is elmenne? Egyáltalán nincs megkötve a keze?

– Én alapvetően egyetértek azzal a külpolitikával, amit a szocialista világrendszer csinál, bár vannak részletkérdések, amelyeket – úgy gondolom – másként is meg lehetne közelíteni. Ezeket, ha mód van rá, kikerülöm. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy ez a magyar kormány televíziója, tehát a magyar kormány külpolitikai, gazdasági vagy bármilyen más érdekeivel szemben álló dolgokat nem mondok el.

– Ezt elfogadom, de akkor hogyan magyarázza azokat az „alakításait”, amikor rosszkedvűen közli, hogy Lengyelországban nehezen rendeződnek a dolgok, már-már könnyes szemmel jelenti be, hogy a terroristák ismét megöltek valakit, s mosolyog, ha valahol eredményt értek el a haladó erők? Ha ez a kormány tévéje, akkor miért tesz úgy, mintha a sajátja volna, ahol egyéni érzéseit is megmutathatja egy-egy hírrel kapcsolatban? Bármi történjék is a világban, egy adott kormány soha sem lehet emiatt szomorú vagy jókedvű. A hatalomnak nincsenek érzelmei.

Ez igaz. Az Ön okoskodása szerint azonban a televízióban csak hűvös és hivatalos hangú kormányközleményeket szabadna beolvasni rezzenéstelen arcú bemondóknak. Ezt szeretné? Ettől hitelesebb és objektívebb lenne a Híradó? Nem hiszem. Én tudatosan viselkedem így, hisz ennyi gyakorlat után az ember óhatatlanul fásultabb, semhogy egy-egy hír túlságosan leverje. Ám ha ez megtörténik is, az jóval az adás előtt van, és fél nyolcig azt már huszonötször megrágtam. Valóban, ez a kormány tévéje, de a képernyőre az én nevem van kiírva, s esténként én ülök szemben a nézőkkel, nem a Minisztertanács. Ezért például amikor meghalt De Gaulle, kötelességemnek éreztem, hogy fekete nyakkendőben menjek be, annak ellenére, hogy itthon nem engedték félárbocra a lobogókat.

– Elképzelhető, hogy egy-egy ilyen egyéni akció után megmossák a fejét?

– Természetesen előfordult ilyesmi, bár nem tartom jónak ezt a kifejezést. Inkább azt mondanám, ezek afféle szemrehányó beszélgetések, meggyőzni szándékozó viták. Ezeket sohasem követte semmiféle büntetés, a szó átvitt értelmében sem.

Ebből levonhatom azt a következtetést, hogy a politikai vezetés nagyon odafigyel a televízióra?

– Igen. Nagyon odafigyel. Ma nincs politikailag frekventáltabb műsor, mint a Rádió Reggeli krónikája és a TV-Híradó. A legsúlyosabb gondom, hogy ennek ellenére nem használják ki ezeket céljaiknak igazán megfelelően. Emiatt nagyon irigylem a nyugati kollégákat. Ők sokkal több muníciót kapnak a hatalomtól. És adnak is. Az információcsere szükséges és nélkülözhetetlen mindkét fél számára. De – legalábbis egy időben – ha nálunk behívják valamelyikünket a pártközpontba, az egyik minisztériumba vagy bármelyik főhatósághoz, majdnem biztos, hogy megrovásra vagy valamilyen „eligazításra” számíthat. Ott hírre. Nem azt mondják, hogy kötelességed ezt vagy azt megcsinálni, hanem meggyőznek róla, hogy ez a jó. Ez nálunk hiányzik. Sok helyen elmondtam már: mi csomagolási szakemberek vagyunk. Csakhogy idehaza nem adják ide az árut, hogy tessék, itt van, ti értetek hozzá, csomagoljátok be! Így aztán a csomag külleme gyatrább lesz, tartalma pedig sérülékenyebb. Ez senkinek nem jó, de hát...

– Nincs kiút?

– Én úgy látom, hogy annak a gazdasági reformnak, amit most igazán nagy elszánással csinálunk, óhatatlanul magával kell hoznia néhány társadalmi és politikai reformot is, az országgyűlés tevékenységének megújításától a szocialista sajtó szerepének és módszereinek átértékeléséig.

 

 

Matúz Józsefné, főszerkesztő

 

Milyen a mi Híradónk?

– Kicsi. A világon a legkisebb létszámmal dolgozó tévéhíradó vagyunk.

Ezt most büszkén mondja vagy panaszosan?

Tényszerűen. Szűkös létszámunk, szerény anyagi lehetőségeink, kifogásolható technikai felszerelésünk ellenére feladatunkat ellátjuk.

Mik ezek a feladatok?

Hogy az ország fontos szempontjait tükrözzük. Igaz, a Híradó nem képes annyi információt adni, a híreket úgy feldolgozni, mint egy lap, és nem pótolhatja a rádiót sem, amely mozgékonyabb, és sokkal gazdagabb az adásstruktúrája is.

Akkor mi különbözteti meg a TV-Híradót az Ön által említett többi tömegkommunikációs eszköztől? Hogy látni is lehet, amint aratják a nádat, és csapolják a vasat? Valaha azt hittem, hogy ez a modern „újság” szakít bizonyos rossz hagyományokkal. Például nem ad úgynevezett termelési híreket.

– Az Ön által termelési híreknek nevezett anyagok ugyanolyan változáson mentek át az évek folyamán, mint az ország gazdasági élete. Olyan anyagok, hogy gépek jönnek, gépek mennek, már nincsenek. Legalábbis így nincsenek. Most olyan népgazdasági témák vannak napirenden, amelyek e pillanatban ezt az országot foglalkoztatják, illetve foglalkoztatniok kell. Ha például a Parlamentben azt mondják, hogy nehéz út előtt állunk, összébb kell húzni a nadrágszíjat, akkor nekünk meg kell keresnünk azokat a helyeket, ahol ezek lejátszódnak, ahol ezek a határozatok eldőlnek.

– Vagyis bemutatnak egy vállalatot, ahol nem gépek jönnek, gépek mennek, hanem a dollárok. Lám – tudósítanak Önök –, milyen ügyes kis kollektíva ez, hogy hozza a devizát. Látják, kedves nézőink, így is lehet.

– Pontosan.

– Akkor hát mi a különbség? Példamutatás régen is, most is.

– Ez egy nemzeti híradó. Átlagos nézőszáma az első kiadásnak 4–5 millió ember. Tartozik-e rájuk, hogy előrébb tudunk jutni vagy sem?

– És gondolja, hogy e szándékot úgy kell megvalósítania a TV-Híradónak, hogy színes riportokat tálal prosperáló gyárakról, virágzó téeszekről, kacsalábon forgó kultúrházakról, ropogós kenyeret sütő pékségekről, meg csillogó-villogó játékkiállításokról?

– Ön túloz, és egyoldalúan sorakoztatja fel a példáit. A Híradó bemutatja ennek a másik oldalát is, ahol kihagyunk lehetőségeket.

– Végül mik a szándékaik, amikor gondosan kidekázva mutatnak be „eredményeket” és „hibákat”?

– A mi szándékaink tisztes politikai szándékok. Mi egyaránt figyelembe vesszük az ország és a közönség érdekeit is, és amennyire ezeket egyeztetni lehet, számolunk be arról, amiről beszámolunk.

Ezek szerint az ország és a közönség érdekei nem ugyanazok?

Nagy örömmel töltene el, ha ön is ugyanazon a földön élne, mint én. Csak nem gondolja komolyan, hogy a tévéhíradóra nem kötelezőek ennek az országnak a kialakult játékszabályai? Itt különböző meggondolások vannak. Nekem az a feladatom, hogy amikor arra lehetőség van, tovább lökjem a falakat. Én ezt nyugodt lelkiismerettel teszem, mert úgy érzem, szolgálatot teljesítek. Én ennek a rendszernek a talaján állok, és ennek a rendszernek az az érdeke, hogy egy csomó formális dolog helyett lényegi információt adjon.

– Ezt elismerem. Ennek ellenére megkockáztatom azt a kérdést: ha teljhatalommal rendelkezne, ha nem lennének „falak”, ugyanilyen lenne a tévéhíradó, vagy különbözne a mostanitól?

– Ennek a kérdésnek semmi realitása nincs. Képtelen vagyok arra válaszolni, mi lenne, ha... Nem egy lakatlan szigeten élek, ahol azt csinálhatom, amit akarok. Megvannak azok a pontok, amik meghatározzák a lehetőségeket. Ilyen alapon azt is kérdezhette volna, miként táncolnám el a Hattyú halálát, ha tudnék táncolni.

– Azt reális kérdésnek fogadja el, hogy munkájában mit tart irreálisnak?

– Hogy néha a legtermészetesebb kívánságaink, céljaink elérését bizonyos rossz szokások megakadályozzák. Ezeket a beidegződött szokásokat szeretném néha robbantgatni.

– Miért nem teszi; kevés a dinamit? Egyáltalán, mire céloz?

– Például, hogy nincs szóvivője a kormánynak, nem más, mint egy rossz szokás.

– Ön 26 éve vezetője a TV-Híradónak. Soha nem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja?

El sem tudom képzelni.

– Akkor hát fölösleges megkérdeznem, hogy önkéntesen átadja-e a helyét, ha eljön a nyugdíj ideje.

– Roppantul szégyellném, ha tovább csinálnám, mint ahogy ezt saját magam el tudom fogadni.

– Most hogyan döntene?

– Maradnék, de nehogy azt higgye, egy pillanatra is átfut rajtam, hogy a Híradónak vége van, ha nem csinálhatom tovább. A TV-Híradó képes arra, hogy nélkülem is betöltse a mindennapi kenyér szerepét.

 

 

Elek János, szerkesztő

 

Milyen a mi Híradónk?

Nem túl jó.

Mit csinálna másként?

– Frissebben, ügyesebben, mozgékonyabban kéne dolgoznunk, sokkal közvetlenebb stílusra, több egyéniségre és személyes felelősségre lenne szükség. Ez a Híradó így megy 13 éve, s ezalatt fantasztikus változások mentek végbe a világban. Nem lehet jó egy olyan forma, amely tíz evvel ezelőtt megfelelt, de ma már inkább csak konzerválja saját régebbi szokásait.

Mi ennek a konzervnek a tartalma?

– Sok benne – bár ez vonatkozik az egész magyar televízióra – a felkiáltójel, a magyarázó, a pódiumról beszélő, a kitanító, a föltétlenül utat mutató, a lezáró jellegű kommentár és riport. Hiányzanak belőle a kérdőjelek és a három pont a mondatok végén.

Nem gondolja, hogy sok vacak kis ügyet fúj föl a Híradó országos eseménnyé?

Én azokat nevezem kis ügyeknek, amik nem rám tartoznak. Ha egy óvodát felavatnak, ahhoz önmagában semmi közöm. Ám ha egy óvodát megnyitnak, és azt mondhatom, hogy ennek ellenére az óvodahelyzet rosszabb lesz, mert jön a demográfiai hullám, akkor érdekel a dolog. Akkor az már nem kis ügy, hanem közügy. Ha néhány jólfésült úr leül tanácskozni, az engem nem érdekel, még akkor sem, ha nagy emberek vesznek részt benne. Ezzel szemben érdekes lehet, ha tudom, miről van szó, és szeretném is tudni. Ehhez viszont olyan előzetes munkára volna szükség, amit a jelenlegi szervezeti kereteink egyszerűen nem engednek meg. A kutató, az események mögé néző újságíró gyakorlatilag nem létezik nálunk. Nagyon hiányzik az is, hogy valaki elinduljon, és aztán lássa meg, hogy mi lesz. Itt mindenki előre „tudja”, hogy mi történik, és azt tűzzel-vassal dokumentálja is.

Ha mindezt így látja, hogyan képes dolgozni? Gúzsba kötve táncol?

– Úgy érzem magam, mint az a szabó, aki a kedves vevő megrendelésére, az ő szabásmintája alapján csinálja a kabátot, nem pedig szakmája szabályai és valódi ízlése szerint.

– A néző ebből mit sem lát. Úgy érezheti, a gépezet tökéletesen működik.

– Működik, működik, de sokkal olajozottabban és jobb hatásfokkal is működhetne. Amerikai ösztöndíjam legnagyobb élményei közé tartozott, hogy a kezdő riporterektől a legnagyobb tévésztárokig mindenki saját maga gépelte le az anyagát, mi pedig gépírókisasszonyoknak diktálunk. Ott bármelyik stáb zsebre vághatott egy slusszkulcsot, beülhetett egy gépkocsiba és elmehetett a riport színhelyére. Ez nekünk meg van tiltva, mert nálunk gépkocsivezetővel áll elő az autó, mint annak idején a kocsissal a hintó, és mi elhajtatunk a téma irányába. Más. New Orleansben részt vettem a helyi adó munkájában, és közelről megfigyelhettem, hogyan hozzák össze huszonöten a napi háromszor fél órás híradót. Persze olyan technikával rendelkeznek, ami nekünk nincsen, de olyan fejük van, ami nekünk lehetne. Ez szakma, amit meg kell tanulni.

– Ön valószínűleg jól megtanulta, mert először a harmadik kiadást szerkesztette, aztán a másodikat, most meg gyakran olvasható a neve az első kiadás főcímén. Ez karrier?

– Igen, ez itt karrier. Én ugyan nem érzem annak, de az itteni játékszabályok szerint feltétlenül az. Azért nem tartom magam okosabbnak, mint annak idején, sőt néha az az érzésem, hogy butulok. Évekkel ezelőtt többet tudtam, mozgékonyabb voltam, jobban megláttam az érdekességeket.

Ne szerénykedjen. Ön felért a szakma csúcsára.

Én nem ezt tartom a csúcsnak. Remélem, hogy van tovább, mert így nem akarom sokáig csinálni. Jobbnak tartanám, ha az egész műsor változna, és az adna számomra gondot okozó leckét. Ez nem azt jelenti, hogy a mostani műsorokat a kisujjamból rázom ki. Épp eleget dolgozom. De ez inkább lótás-futás, mint szellemi munka. Kevés a kihívás, amire koncentráltan, összeszorított foggal kéne válaszolni. Én egy olyan TV-Híradóban szeretnék dolgozni, aminek határozott arculata, dinamikus politikája, saját elképzelése van. Ahol profik dolgoznak, akik persze a legkülönbözőbb alkatú emberek lehetnének: álmodozók és ablakon bemászók, morfondírozók és szenzációt csinálók. Ez volna a csúcs. Ám ez még nagyon távol van, és felhők takarják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 59-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6770