KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Áprilisi műsorokról

Három szólamban

Reményi József Tamás

 

Az áprilisi tévéműsor remekművel indult: Jancsó Miklós Budapesti muzsikájával. Ez is maradt a hónap legemlékezetesebb produkciója, amelyről remélhetni, hogy nem alkalmi melléktermékként, hanem a Jancsó-életmű egyenjogú darabjaként kezeli majd az utókor. Az természetes, hogy rendezőnket nem egy panorámajárat idegenvezetői hevülete vezette, amikor hozzálátott a nemzetközi sorozat magyar epizódjához. Az sem volt kétséges, hogy nyoma sem lesz a „muzsikáló emlékek” kultúrédelgésének. De már az meglephetett, micsoda rétegzettségben lehet e várost lekottázni úgy, mint a história kevercsét.

Az első pillanatok azonnal hagyományos jancsói szituációba vonják a nézőt: augusztus huszadika szertartásos s egyben militáris hangulatába, amely a fölszálláshoz készülődő nemzetiszínű hőlégballonnal az össznépi mulatság kissé groteszk méreteit jelzi, a benne forgolódó rendező önarcképével pedig a film személyes hangvételének nyitányát adja. Ez a képsor a Fölszállott a páva újabb kori érzésvilágát sugallta – így leírva a képet bármily komikusan hangzik is.

Ezt a szólamot azután a nemzeti és protokolláris zeneművek kivágatai követték, amelyeket a katonák, rendőrök, fegyverek és egyenruhák, vízjáró páncélosok és ejtőernyősök demonstratív képsorai egymásba játszón kísértek a minderre reflektáló városlakó magángesztusaival együtt. A Kossuth tér körül kitartó kanyargással kígyózó villamosban egy hobó maga-magának befelé dúdolja a Himnuszt, a térre néző ablakban csecsemőjét gondozó mama befelé tekintve, a szobában álló televízió képernyőjén szemléli a kintiek közvetítését: a köz eseményeinek kellős közepén létező, azokkal mégis csak közvetett módon érintkező életek jelképeként.

Az Internacionálé Jancsónál a város fölött szól, méltóságos magaslaton, mégis árván egy kicsit, magányos hegedűszólóra hagyatva. A Szomorú vasárnap viszont beethoveni erővel dübörög, exkluzív előadásban. Mert a város dohos és márványos zugainak ez a művészete. A zárórás estéké. És a kitartó nappaloké? Jancsó a mindennapi készülődéseket és gyakorlásokat, a (zenei) munka folyamatát is belekomponálta filmjébe, nyomatékkal, belső keretként: egy szolfézsórát hallgat és szemlél visszatérően aprólékos figyelemmel. Kulturális információként a Kodály-módszer bemutatását kapja itt a (külhoni) néző, de annál jóval többet jelentenek a képek. Feltárják azt a zenei anyanyelvet, azt az alapot, amely nélkül maga a film sem születhetett volna meg. Amelyre az Allegro barbaro éppúgy épül, mint Lehotka Gábor munkássága. A magyar zenei élet műhelyét láthatjuk e láncolatban, sokkalta mélyebb összefüggésekben, mint amilyenekre akármelyik öltözőfolyosón készült „bensőséges” interjú képes lehet. De nyújt a szolfézsóra valami mást is: a gyermeki igyekezet sugallta csöndes reménykedést a Város (bármelyik város) jövőjében.

Jancsó persze nem hagy sokáig andalodni. Két helyszín találkozási pontjába állítva Kende János bűvös kameráját egy popkoncert s egy táncház közönségét filmezi fölváltva. Forgolódása tétova, tekintetünket nem horgonyozza le sokáig egyik oldalon sem. A pop-dobogó valahol a messzeségben (nem is kapunk közelképet róla), távol van, mint minden tömegméretű rajongás tárgya. Csak énekfoszlányok jutnak el hozzánk s a földön heverőkig. A szomszédban körtáncot tanulók rendezett kavargása próbálja e félig dermedt látványt oldani. A mozdulatokban buzgalom. De mindezt befejezni csak a locsolóautók masírozása fogja. És előbb még – mintegy a kettős látás törésvonalában – magányos dalnokként Szörényi Levente ballag át „a kertek alatt”. Európa csendes...

Amit Jancsó Miklós kifejezett filmjével, az egy főváros lakóinak zenében tükröződő tudata. Ugyanúgy elővillant belőle egy kusza, olykor összebékíthetetlen elemeit is együtt elviselő szellemiség képe, ahogyan a rendező figyelő tekintete a megnyíló, elforduló, leereszkedő ablakok üvegében.

A zene volt a médiuma annak a húszperces remeklésnek is, amely a Feltámadás adaptációja óta ismert szovjet mester, Mihail Svejcer filmtrilógiájában volt látható április közepén. A Puskin-művekből összeállított Kis tragédiák egyik epizódjáról, a Mozart és Salieriről van szó, amely a mindenkori filmes átdolgozások egyik mintadarabja lehet. Svejcer hűséges maradt az írott szóhoz, de egyetlen apró mozzanattal korábbra helyezte az eredeti mű dramaturgiai hangsúlyát, hogy a műegészet képileg kifejezhetőbbé tegye. Puskin szövegezésében nyilvánvaló, hogy Mozart sorsa akkor pecsételődött meg, amikor bemutatta új művét, végképp nem hagyva kétséget zsenialitása felől, s az irigységében felkorbácsolt Salieri mérlegelni kezdi „a sors rendeltetését”. A film tájékozódási pontja viszont Salieri önkéntelen kifakadása, nyomban a bemutató befejeztekor: „Mozart, te nem vagy méltó magadhoz!”, amellyel műnek és magatartásnak az ő számára érthetetlen viszonyára céloz. A művészet iparosemberének, akivel kimódoltan berendezett dolgozószobájában, „az alkotás szentélyében” találkozunk először, akit személyzete nesztelen illemmel szolgál ki, aki úgy érkezik riválisának próbájára, mint a megtestesült kollegialitás (hisz ezzel önmaga értékének-céhbeliségének is adózik), elviselhetetlen, hogy a zseni a művészetből is nyugodtan csúfot űzhet. Csúfot űzhet abból, aminek az iparos is mundérját hordja, ami neki szent, hiszen nem ura, csupán alázatos szolgája lehet. Mozart korábbi csínytevése tehát a hegedűjén nyikorgó vénemberrel így válik öniróniából, a zene megpaskolásából Salieri gyilkos (!) hatású kigúnyolásává. (Svejcer az eredetileg fürge kis jelenetet ezért is tölti föl kínos lassúsággal fokozódó feszültséggel. A rendező úgy játszatja el e mókát, hogy az Salieri szemszögéből csak durva és szándékos sértésként fogható fel.)

Az utolsó jelenet véglegessé teszi Salieri vereségét: még bosszúját sem élvezheti ki. Mozart a maga halálának is ura, gyilkosa előtt megközelíthetetlen és megalázhatatlan. Ellenkezőleg, egy hanyagul odavetett mondata Salierit alázza meg – „...a gonosztett és a géniusz / E két sajátság össze sohse fért”. Salieri feloldhatatlan kétségbeeséssel marad magára.

A Puskin művét ismerők egyetérthetnek velem abban, hogy ezt a végső dialógust úgy reprodukálni, ahogyan Svejcer tette, korántsem magától értetődő megoldás. Ehhez persze két olyan színészre volt szüksége, mint a Salieri mélységes fájdalmát, szenvedéseit megjelenítő Innokentyij Szmoktunovszkij és a gyermekien eltökélt Mozartot játszó Valerij Zolotuhin. Kettejük arc-viadalának emléke aligha fog elhalványulni bennünk.

A hónap harmadik meghatározó eseménye kétségkívül a Tisztelendők című sorozat újabb két darabja volt. Azt mondhatnánk, a béke szólama hangzott belőlük – ha e szóösszevonás nem kapott volna az idők folyamán sajátosan és sajnálatosan pejoratív jelleget. De hisz éppen ezt firtatta Róbert László, kitartó zarándoklatában eljutván végül a vallások szülőföldjére: mit kezdenek ma a hírhedett igékkel azok az emberek, akinek háború és béke kérdésére naponta válaszolniuk kell.

Róbert László korábban a hit népi – tehát demokratikus – hagyományainak s a vallás intézményes megújulásának útjait és összefüggéseit követte nyomon. „Meggyőződésem – nyilatkozta a Jel-Kép idei első számában –: az elkövetkezendő években világszerte a vallásnak vagy valamiféle hitnek – más híján: egyszerűen az istenhitnek – különböző, de elsősorban baloldali, tehát haladó, sőt, adott esetben forradalmi formáiban bizonyos újjászületés megy majd végbe.” Ám e vizsgálódástól, paradox módon éppen a Szentföldön, eltérni kényszerült. Mert itt mintha a történelem előtti idők zűrzavarát, az őskáoszt találta volna, az örökös készenlét, a benső bizonytalanság fűtöttségét kellett kiéreznie a vallási megnyilatkozásokból. A kölcsönös ígéretek – de micsoda óvatosság a szavak mögött! – és könyörgések hangjait. A felekezetek húsvéti békés egymás mellett élésének ösztönző látványa mintha maga is a legendák körébe tartozott volna: oly valószínűtlenül szép volt. Ezzel szemben áll a legridegebb valóság: a hitek egyike mint az államapparátus politikai céljainak manipulatív eszköze. Vajon a legendákból és a magánszféra természetes barátságaiból mikor lesz kormányzó elv?

A két adás talán kissé csapongóbb volt a kelleténél, az egymástól erősen különböző súlyú tények, kapott vélemények nehezen rendeződtek helyiértékük szerint, ám ezt ellensúlyozta, hogy a riporter információéhsége most a hely szülte poézissel is átszíneződött, párosulva a termékeny nyitottsággal, kapcsolatteremtő nyíltsággal.

„A mesterkélt nyíltság... maga a képtelenség” – mondta Róbert László a már idézett interjúban. Bár igaza lenne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6826