KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/november
KRÓNIKA
• N. N.: Két filmhét
POSTA
• Veress József: Egy búcsú margójára

• Pogány Csaba: A Video-galaxis küszöbén A hazai képmagnózás kérdőjelei
• Kovács András Bálint: Az idő élményei Andrej Tarkovszkij filmjeiről
• N. N.: Andrej Tarkovszkijról a Filmvilágban
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Molnár Gál Péter: Utazás Danyelijával Portrévázlat
• N. N.: Georgij Danyelija filmjei
VITA
• Koltai Tamás: A stúdióvezetők asztala Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: A mindennapok foglyai Panelkapcsolat
• Váncsa István: Bobby Walker Nyom nélkül
• Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni” Beszélgetés ifj. Schiffer Pállal
• Simor András: Történetiség és kubaiság Jegyzetek a Filmmúzeum sorozatáról
• Csala Károly: A Szelíd motorosoktól az Amerikai tragédiáig Beszélgetés Kovács Lászlóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Meztelen igazság Pula
• Zsugán István: Emlékezés a félmúltra Taormina
LÁTTUK MÉG
• Greskovits Béla: Arany ősz
• Koltai Ágnes: Bronco Billy
• Lajta Gábor: A tirnovói cárnő
• Gáti Péter: Megbocsájtás
• Gáti Péter: A zsarolás
• Zsilka László: Elvis Presley
• Loránd Gábor: Ősszel a tengernél
• Kovács András Bálint: Szuperzsaru
• Peredi Ágnes: A fekete tyúk
• Greskovits Béla: A föld átka, a szerelem átka
TELEVÍZÓ
• Ortutay L. Gyula: Zene, tánc – kifulladás nélkül A kubai televízióról
• Ardai Zoltán: Öregek, koszosak „Társkeresés N 1463”
KÖNYV
• Székely András: A látvány szemlélése Filmtér, filmdíszlet
• Ardai Zoltán: A szükséges kritika

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taormina

Emlékezés a félmúltra

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

 

Nem ritkán hallhatunk, olvashatunk ironikus megjegyzéseket arról, hogy világszerte sok a filmfesztivál; alighanem több a bemutatkozási fórum, mint a valóban kiemelkedő színvonalú műalkotás. S különösen Itáliáról mondható el némi joggal, hogy – a turistákat vonzó, sokféle egyéb látnivaló és attrakció mellett – a fesztiválok országa; a nagyobbak: Velence, Sanremo, Pesaro, Sorrento, Taormina rendezvényein kívül is tucatnyi város várja évről évre a filmeket és a filmbarátokat. Ám, ha meggondoljuk, hogy a találkozók mindegyikének megvan a maga jellegzetes és fontos szerepe az olasz „csizma” különböző tájainak kulturális életében, nincs miért ironizálni megrendezésükön; még akkor sem, ha legtöbbjük nem konkurálhat olyan világjelentőségű rendezvényekkel, mint például a monstre cannes-i vagy moszkvai fesztivál.

Idén a tizenharmadik filmes találkozót rendezték meg Taorminában, pályakezdő, első- és második-filmes rendezők alkotásaiból; s a szervezők nem alaptalan büszkeséggel emlékeztettek arra a kiadványukban, hogy az előző tucatnyi alkalommal Taorminában odaítélt díjak is hozzásegítettek olaszországi és európai elismertséghez olyan filmeket, mint a Szelíd motorosok, a Ha..., A lovakat lelövik, ugye?, a Stroszek; s itteni díjak is hozzájárultak olyan rendezők megismeréséhez, mint Woody Allen, Theo Angelopoulos, Alexander Kluge, Marguerite Duras, Ariane Mnouchkine, Agnès Varda, Fassbinder... Érthető, ha a világhíres szicíliai turistaközpont egyre vonzóbb programot kínáló – nemzetközi színvonalú – kulturális centrummá kíván válni: törvényjavaslatot terjesztettek be, amelynek értelmében jövőre létrejön a „Taormina/Művészet” elnevezésű állandó intézmény – film, színházi, zenei, képzőművészeti rendezvények gazdájaként –; nagyjából a tekintélyes Velencei Biennálé déli versenytársaként.

Az idei Taorminai Filmfesztivál, a Taofest egybehangzóan kedvező sajtóvisszhangja is a javaslat mellett szól. „És végre egyszer mondjuk ki: »bravó, zsűri!«” – írta a la Repubblicában megjelent cikkének címében Tullio Kezich, az egyik legismertebb olasz kritikus, és a lapok túlnyomó többsége is a díjazással való teljes egyetértésének adott hangot – s az ilyesmi, mint közismert, a fehér hollónál is ritkább a filmfesztiválokon. (A zsűrielnök a tekintélyes francia kritikus, Jean de Baroncelli volt; a tagok között Liliana Cavani, Klaus-Maria Brandauer, Vilgot Sjöman és Dósai István.) Egyedül az II Messaggero kritikusa, Massimo Pepoli vitatta némileg a döntést, azt írván, hogy ő inkább az első díjat, az Arany Cariddit adta volna Gothár Péter Megáll az idő című – amint írja: „rendkívüli szépségű és páratlan művészi intelligenciával elkészített” – alkotásának, amely a második, az ezüst díjat nyerte el, s amelyet valamennyi kritikus hasonlóan lelkes hangnemben méltatott.

Az aranydíjat az elsőfilmes angol Colin Gregg Emlékezés című műve nyerte, amelynek sajátságos akusztikát kölcsönöztek a Falkland-válságról tudósító hírlapi beszámolók és tévéközvetítések. Néhány ifjú haditengerész készül behajózni Plymouth kikötőjébe; utolsó szabad estéjükön értelmetlen, vad tivornyába, majd verekedésbe keverednek, amely tragédiába fordul... A dokumentumfilm-készítésen nevelkedett fiatal rendező munkája az utóbbi évtizedben tetszhalottnak látszó angol filmművészet újjáéledésének markáns jelzése; aktuális, kemény mozgókép-analízis azoknak a szigetországi fiatalembereknek a lelkivilágáról, akik elveszítették hitüket és minden reményüket; akiknek – amint ezt az egyik kiváló tavalyi angol film, Ken Loach Pillantások és mosolyok című alkotása bemutatta – az egyre kilátástalanabb munkanélküliség elől úgyszólván csak a hadseregbe lépés kiútja marad.

Úgy tetszik, nem apadtak még el a harcos feminizmus indulati tartalékai a különböző filmgyártásokban. A második ezüstdíjat a holland Marleen Gorris munkája nyerte, címe: Christine M. hallgatása. Egy amszterdami divatbutikban a tulajdonos lopáson ér egy asszonyt. Rászól. Mire egy másik, a boltban nézelődő nő is tüntetően a szatyrába süllyeszt valami divatos holmit, majd egy harmadik is; – és kisvártatva közös erővel, vállfákkal agyonverik a butikost... A pszichiáternő aki megfejteni igyekszik a különös bűntény okait – hiszen a három nő sem egymást, sem a kereskedőt nem ismerte azelőtt –, végül arra a megállapításra jut, hogy a látszólag indokolatlan bűntettben „e nőknek a férfiuralmú társadalomban elfoglalt helyzetükkel való mélységes elégedetlensége robbant ki ilyen sajátos formában”. Hát, isten tudja, hogy egy butikos-gyilkosság valóban megoldja-e a nőemancipáció hollandiai problémáit?

A legjobb női alakítás díját Luisina Brando kapta, az argentin Maria Luisa Bemberg Senki asszonya című filmjének főszereplője. Egy jólszituált, középpolgári asszony rádöbben, hogy férje legalább két év óta megcsalja; otthagyja a családi otthont, a gyerekeit, s végül egy homoszexuális fiatalemberrel költözik össze, merthogy az még őnála is „eltérőbb”, hajlamainál fogva „lázadóbb” az általánosan elfogadott, konvencionális normatívákhoz képest. A kissé bizarrul feminista történetet az argentin rendezőnő mértéktartással, ízléssel beszéli el.

Egy idős kanadai színész, Richard Fransworth kapta a legjobb férfi-alakítás díját Philip Borsos A Szürke Róka című filmje főszerepéért. (A 29 éves, tasmániai születésű, negyedszázada Kanadában élő rendező egyébként magyar származású; édesapja Budapestről vándorolt ki Ausztráliába évtizedekkel ezelőtt.) A címbeli Szürke Róka ragadványnevű férfi legendás útonálló volt a századfordulón, afféle „kanadai Rózsa Sándor”, akinek a vonatrablás a specialitása, és aki vakmerőn és agyafúrtan végrehajtott fosztogatásait azzal ideologizálja meg, hogy a vidéket törvényesen kiuzsorázó vasútépítő nagytőkések – és vonatjaik gazdag utasai – sokkal veszedelmesebb rablók a kisfarmerek rokonszenvét élvező útonállóknál. Borsos kalandfilmje hangulatosan elkészített, friss tempójú, tehetséges alkotás.

Élénk vitákat keltett a francia Romain Goupil – dicsérő oklevéllel kitüntetett – dokumentumfilmje, a Harmincévesen meghalni. Egy ‘68-as párizsi diákvezér, Michel Recanati öngyilkosságának okait próbálja felderíteni, a rendező régi amatőr felvételeivel fölidézve az egykori lázas napokat, s mostani filminterjúkkal tudósítva a hajdani lázongó ifjak kiábrándult beilleszkedéséről.

Más természetű kiábrándultságról, reménytelenségről ad hírt a hongkongi Ann Hui filmje, a Woo, a vietnami. A címbeli Woo, a dél-vietnami hadsereg volt katonája menekülni igyekszik múltjának árnyékaitól, s hamis japán útlevéllel Amerikába szeretne menni, de a hongkongi alvilág sötét ügyeibe bonyolódik – zsarolással gyilkosságra kényszerítik –, szerelme pedig lánykereskedők karmai közé kerül a Fülöp-szigeteken. Egzotikus helyszínek, fergeteges verekedések, gyilkosságok képsorain át jut el végül hősünk egy kis lélekvesztőn a vigasztalanul nyílt óceánra...

A Szicíliai Filmkritikusok Szövetségének díjával tüntették ki a tuniszi Taieb Louhichi A föld árnyéka című, dokumentarista ihletésű, lassú, méltóságteljes tempójú, választékos stílusú filmjét egy elnéptelenedő sivatagi település kegyetlen hétköznapjairól; – s végül egybehangzó kritikai elutasításban részesült a francia Michel Lang Velencében játszódó pikáns vígjátéka, Az ajándék, amelyet a gyakori ágyjelenetek, s Claudia Cardinale viszonylag bőkezűen adagolt bájai sem menthettek meg az ásító unalomtól.

De ha csak a díjazott filmek legjavára – köztük nem utolsósorban a Megáll az idő művészi értékeire – sikerült is felhívnia az itáliai filmbarátok figyelmét: igazán nem volt haszontalan az idei Taorminai Filmfesztivál.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6919