TelevízóAz amerikai televíziórólSzvetter, szappan, szikeAvar János
Az amerikai televízió alapjában véve egyhangú, minden csatornán ugyanaz látható. Az amerikai televízió rendkívül változatos, nem lehet elszakadni tőle, mindig van mit nézni.
Mindkét állítást – immár több éves amerikai tapasztalataim alapján – készséggel hitelesítem. Nemcsak ízlés, hanem hangulat kérdése is, mikor melyik véleményt vallja az ember; kedvtelenül kapcsolgathatok Kojakról Kojakra, Szabó családról Szabó családra, vagy élvezettel falhatom a régi filmeket, lenyűgözhet revü és híradó, izgulhatok kopókért, és szurkolhatok szerelmeseknek. Továbbá műsoroknak: kedvenc sorozatom ripsz-ropsz véget ér, mert bár sokmillióan tartottunk ki mellette hetente, a másik csatornán ugyanakkor sugárzott dőreséget még többen nézik, s jaj a legyőzötteknek. Az amerikai televízió a többség diktatúrája, a kisebbség sorozatos veresége. A közízlés pofonja a kritikusoknak, akik rendre felsülnek a műsorok megítélésével, s akiket ugyan minden reklám lelkendezve idéz, ám véleményük még egyetlen produkciót sem mentett meg a csatornaváltó kíméletlen terrorjától.
Az amerikai televízió műsorait szó szerint muszáj nézni, mert egyedüli mérce a nézettségi arány, s ez olyan sárkány, amelyet még senkinek sem sikerült legyőznie. David Brinkley Walter Cronkite mellett az itteni tévé nagy öregje, vitathatatlan tekintély. Ám az NBC tévében péntek esténként sugárzott „magazinja” reménytelenül lemaradt a párhuzamosan futó krimik, helyzetkomédiák mögött, s Brinkley feladta e versenyt, otthagyta az NBC-t. Viszont ugyanez a történet másik változatban: távozván az NBC-től, Brinkley az ősz óta sikeres műsort csinál az ABC-nek, immár vasárnap délelőtt, ő adva fel a leckét a két vetélytársi hálózat azonos időben sugárzott politikai műsorának. Meghalt a király, éljen a király. Brinkley esetében mindkettő ugyanaz a személy, Charles Kuralt, a CBS eddig volt reggeli műsorvezetője – és az amerikai tévé egyik legintelligensebb, legválasztékosabban beszélő személyisége – most bukott meg a hétköznapokon, viszont vasárnap reggelente tovább csinálhatja híradóját, akkor és ott sikeres az ő epikus stílusa. Így döntött az ezerkezű cézár, mármint az az ezervalahányszáz inkognitóban levő készülékkapcsolgató, akinek tévéjén a Nielsen-iroda fekete doboza a nap huszonnégy órájában méri, hogy mikor és melyik állomásra van bekapcsolva. Nielsenék reprezentatív statisztikai felmérésének eredményét reszketve lesik a tévétársaságok vezetői és sztárjai, hetente közlik a lapok, s minden „nézettségi százalékpontot” dollármilliókban számolnak. Hiszen aszerint kérheti meg egy perc hirdetés árát adott műsorában a társaság, amekkora részt tudott abban az órában kiszakítani az „össznézettségből”.
A három tévéhálózat egymással verseng, és amelyik műsor a Nielsen-skálán harmincnál kevesebb pontot (százalékot) ér el, annak helyébe elkezdik készíteni az újat. Híradó és egyéb „személyi műsor” esetén pedig kíméletlenül megkezdik az utód megkeresését. A Walter Cronkite helyébe lépő, vagyishát ülő Dan Rather, a CBS esti híradójának állandó műsorvezetője a tavaly tavaszi váltás után lefelé haladt a Nielsen-lejtőn, s kezdett már kifelé állni a rúdja, amikor valakinek nagy ötlete támadt, s a vizes lepedő helyett a szvettert húzta rá a pergő nyelvű, kicsit feszes – és nagy elődjének árnyékában „verejtékesen igyekvő” – anchorman-re, amit legutóbb e hasábokon találóan „horgonyembernek” fordított Baracs Dénes. Azóta lehet hőség vagy hideg, Rather ragaszkodik szvetteréhez, amely melegebbé tette hűvösnek tartott személyiségét, megjavította image-ét, s ami a fő: a Nielsen-rátáját. Mellesleg a híradója is javult (ő a szerkesztője is), de valószínűleg mégis a szvetternek volt a nagyobb szerepe.
Aki Amerikába érkezik, mindenekelőtt a tévéállomások számán csodálkozik el, főleg a nagyvárosokban, ahová a legtöbb utazó eljut, s tizenkét (New Yorkban két tucat) csatornával találkozik. A valóságban szerfelett különböző a hatalmas ország egyes tájainak „tévéellátottsága”, távol a metropolisoktól legfeljebb három-négy csatornán van műsor, olykor még annyin sem. Viszont ahol több jelentős város is van a közelben, ott megkétszereződik, háromszorozódik a „befogható” állomások száma, bár a vételi minőség rendszerint romlik az átfedések következtében. Washington, D.C, tehát a főváros egyes részein a helyi adókat, másutt a baltimore-i műsorokat lehet tisztábban fogni, s ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ki itt nézi, mondjuk, az NBC-t, ki meg amott, tehát Baltimore-ból. A három nagy hálózat adja ugyanis az amerikai tévé gerincét: a helyi adók legtöbbje átveszi az ABC (American Broadcasting Company), a CBS (Columbia Broadcasting System) és az NBC (National Broadcasting Company) műsorainak, híradóinak egy részét, tehát New Yorkon kívül nincs sehol CBS vagy ABC, hanem Washingtonban van a WDVM állomás, amelyen a CBS műsorai nézhetők, és van a WRC, amelyen viszont az NBC adásait láthatjuk, ugyanez Baltimore-ban a WBAL és a WMAR. Bár elég sokat hallani e betűszavakat, aligha eszerint igazodik el bárki is: itt a 9-es a CBS, New Yorkban a 2-es, Baltimore-ban viszont a 11-es, tehát városonként más. Néhol persze nincs is meg mind a három, s előfordul – mint tavaly is Baltimore-ban –, hogy a helyi állomás átpártol egy másik hálózathoz. A rádió hőskorában még az NBC volt a domináns, belőle szakadt ki (a „piros” és „kék” programjából az utóbbi lett) az ABC, ma viszont a CBS a leghatalmasabb. Mindenesetre a helyi állomások többsége a három nagy nélkül képtelen volna kitölteni műsoridejét, megfelelő szintű nemzetközi híradókat sugározni, tehát átveszi a hálózatok kínálatából azt, ami neki tetszik, és megvétózza, amit nem fogad el a helyi ízlés; Kansas non coronat. (Mert, mondjuk, a helyi jéghokicsapat meccsét lehet közvetíteni, s akkor hiába ajánlgat valamit a CBS, viszont híradókon és politikai műsorokon kívül ritkán csinál valamit saját szakállára a WRC vagy a WBAL; a Mississippitől keletre W-vel, a nagy folyótól nyugatra K-val kezdődnek az állomások betűszavai.)
A három országos hálózat mellett akad még egy-egy tájegységben számottevő kisebb társaság is, amelynek szintén sok helyi adóval van kapcsolata (Westinghouse, Metromedia), van spanyol nyelven sugárzó hálózat, a SIN, s akadnak olyan független állomások, amelyek válogatnak a nagyok kínálatában (bár az esetek többségében a kapcsolat szoros, tehát szerződéses). A CBS négy évtizeddel ezelőtti élretörésének titka az volt, hogy – szemben az NBC-vel – elkezdte ingyen kínálni műsorait a helyieknek: fontosabbnak tartván a hirdetési bevételt, mint az állomásoktól beszedett díjat. Mára ez lett a rendszer, de megállapodásokban rögzítik, hogy a műsorokat megszakító hirdetések hogyan oszlanak meg a helyiek és a hálózatok között. Lévén mindkét vállalkozás egyetlen bevételi forrása a hirdetők pénze, az amerikai tévék nem szednek előfizetési díjat, s az ingyen programot nézőt folyton figyelmeztetik rá, hogy „ezt a műsort” a Mobil olajtársaságnak, az IBM-nek, a Fordnak meg a többieknek „köszönheti”.
A hirdetés az amerikai tévéműsor mellőzhetetlen része, tulajdonképpen annyira meg lehet szokni (és apró – kiosonási, meg „feltöltési” – előnyeit kihasználni), hogy egy idő után – és Európában – már kifejezetten hiányzik az embernek… Valójában nem is lehet úgy írni az amerikai televízióról, hogy ne essék szó a reklámról: végtére is az esti félórás hálózati híradóból csak 23 perc a hír, és 7 perc a hirdetés. Minél több nézőt vonz egy műsor, annál gyakrabban szakítják meg hirdetéssel, amelynek percenkénti ára persze a nézettségi aránynak megfelelően növekszik. (A prime time-ban, tehát az este nyolctól tizenegyig tartó csúcsidőben a vezető műsorok egy-egy percért százötven–kétszázezer dollárt is elkérnek, s az 1984-es olimpia közvetítési jogáért potom kétszázmilliót adó ABC valószínűleg percenként ötszázezerért fogja mérni a hirdetési időt). Amerikai tévés soha nem ironizál azon, hogy a műsort megszakítja a hirdetés: „a most következő üzenet után folytatjuk” – hangzik a szöveg, komolyan, ahogyan illik, hiszen a hirdetők pénzéből működik a vállalkozás, s az ő üzenetük legalább oly fontos, mint maga a műsor. A hirdetések különben nagy műgonddal és piackutatás alapján készülnek, s a reklámügynökségek elve az „ismétlés a tudás anyja”, tehát egy este tucatszor is láthatjuk ugyanazt a reklámfilmecskét, kapcsoljunk bárhová, nem menekülhetünk a hol bárgyúan szájbarágó, hol – gyakrabban – ötletes kis minidrámáktól, amelyek – magyar társaik többségével ellentétben – sohasem felejtik el agyunkba vésni a termék nevét és a megvásárlását leginkább indokló tulajdonságát. A hirdetések szövege a nemzeti kultúra elválaszthatatlan része, a köznyelv táplálója. A ROLAIDS nevű savlekötőt azzal reklámozzák, hogy járókelőket kérnek meg a megkönnyebbülés (relief) szó lebetűzésére, s ők persze közlik: r-o-l-a-i-d-s; legutóbb kiderült, hogy iskolás gyerekek halálos komolyan ekként betűzik le a „relief” szócskát…
A napközben sugárzott műsorok többsége háziasszonyok közönségére számít, s ezért a beletűzdelt reklámok jórésze a mindennapi élet kellékeit ajánlgatja. Így a különböző szappanokat is bőséggel, s ettől kapták immár minőséget is meghatározó nevüket a vég nélkül sugárzott, rendszerint félórás melodráma-sorozatok: szappanoperák. Némelyik évtizedeken át is képes műsoron maradni, az állomások olykor egyszerre sugározzák újabb változatait, és újítják fel a régieket. A legtöbb azonos főhősökkel és epizódisták lassan bővülő körével jelentkezik minden hétköznapon ugyanabban az időpontban, ám a történet minden adásban önálló, vagyis nézheti az is, aki a tegnapit kihagyta. Évtizedeken át rendíthetetlen szakmai szabály volt ilyen jellegű sorozatok készítése, a sorozat minden egyes darabjának meg kellett állnia a maga lábán, és gyakran más szerzőgárda készítette mindegyik epizódot. Csak pár évvel ezelőtt vágta a fejszéjét az ABC a valóban folytatólagos sorozat azóta szépen terebélyesedő fájába, s ma a két változat egyszerre található meg az amerikai tévék műsorán. A napközi program verhetetlen szappanoperája a minden délután egyórás Közkórház (General Hospital) című sorozat, amely az új hagyományt követi. De teheti: országos mániává vált nézése (amint ezt a lépten nyomon látható trikófeliratok is jelzik), s aki nem tudta megtekinteni, könnyen pótolhatja mulasztását, mert a történet bonyolódása állandó beszédtéma, háziasszonyoknál és a harvardi kollégiumban egyaránt. A közkórház ragyogó helyszín, hiszen az égvilágon mindenkit be lehet szállítani a darabba, a konfliktusok száma vetekszik a Rubik-kocka variációival. Általában is sikeresek Amerikában az orvosokról, kórházakról szóló sorozatok; végtére is, semmi sem olyan demokratikus, mint a betegség (a kezelés sem, Amerikában a legkevésbé, hiszen egy könyvcím szerint, „ha amerikai vagy, nem lehetsz beteg”, mert mire meggyógyulsz, anyagilag belerokkansz). A General Hospital alighanem telitalálat a napi problémákat feldolgozó tévésorozatok között: alakjaival az egész lakosság képes azonosulni, s ha azok kivétel nélkül kellemes, kifejezetten szép külleműek és tökéletes fogsorúak, annál inkább, hiszen a pszichológusok szerint az éber álmodozás csak jót tesz az embernek. Miként az a tudat is, hogy nem az ő bőrét hasítják fel a szikével.
A nappali műsor a tévé teherhordója, hiszen ki kell tölteni az időt. Akad állomás, mely rengeteg régi filmet sugároz ebben az időszakban (évente mintegy harmincszor van lehetőség mondjuk a Casablanca megtekintésére, s a nagy sztárok filmjeit hol ez, hol az az állomás újítja fel sorozatban). E napszakban akadnak még „talk show”-k, tehát beszélgető műsorok, ám ilyenkor csakis a politika szféráin kívül eső témákról (vagyis az égvilágon mindenről, ami normális embert érdekel). Gyakran ismételnek ilyenkor olyan műsorokat, amelyek korábban a késő esti „talk show időszakban” mutatkoztak be a képernyőn. S fél hat tájban, sokhelyütt már öt órakor kezdetüket veszik a híradóműsorok.
Az amerikai tévéműsor általában hajnali öt–hattól éjfél utánig egyvégtében tart, némely csatornákon – nagyvárosokban non stop huszonnégy órán át, éjszakai mozikkal (bár éppen most készül a CBS híradót csinálni – éjjel egytől négyig; a korrelációs kapcsolat a rengeteg altatóreklámmal egykönnyen kimutatható). Érdekes, hogy reggelente csak elvétve van helyi híradó, inkább beépítik a hálózatok héttől kilencig sugárzott országos híradójába (minden félóra utolsó hat–hét perce a helyi közlekedési dugóké, gyilkosságoké, tűzeseteké, valamint az időjárás-jelentőké, akik az amerikai tévében a kommentárokkal azonos rangban vannak, s elengedhetetlen szakmai követelmény a jópofaság, tudniillik az esővel elkedvetlenített nézőt meg kell akadályozni a készülék kikapcsolásában.) Ezek a reggeli CBS-, ABC-, NBC-híradók egyszerre hírműsorok, interjúcsináló programok és – ahogy halad az óramutató a kilences felé – átalakulnak csevegő beszámolókká a hétköznapi élet kisebb-nagyobb szenzációiról, és persze pletykarovattá a híres emberek magánéletéről. A legsikeresebb az ABC „Jóreggelt, Amerika!” című műsora, amely mindig azzal kezdődik, hogy az ország valamely táján valaki e felkiáltással köszönti honfitársait (és nyolckor újra…) A műsort egy házaspárnak ható férfi – és a nála láthatóan fiatalabb nő vezeti, nappali szobának berendezett stúdióban ülve saját tévékészülékük előtt, s miközben a reggeli kávét kortyolgatják, tévéjükön megjelenik a hírek ismertetője, akivel ők előbb mindig váltanak pár keresetlen szót. A mosoly, az oldottság alapvető követelmény e reggeli órákban, míg az esti – országos – híradók sztárjai komoly, bár nem feszes férfiak. A helyi híradók négy fő alakja (egy férfi és egy nő műsorvezető – nagyvárosokban egyikük lehetőleg néger –, a sportkommentátor és az időjárás-jelentő) kötelezően ugratja egymást az átkötéseknél; nemcsak mosolyogni kell, hanem olykor hahotázni is.
A híradó s főleg annak országos változata az amerikai tévé leghatásosabb műsorai közé tartozik. Korábban a társaságok kötelező tehernek tekintették, manapság többsége így szerzi meg ismereteit a világról, jobban mondva elsősorban Amerikáról, vagy arról, ami amerikaiakhoz kapcsolódik, mert nélkülük jóformán hiába törik magukat a külföldiek, nem jut nekik az értékes híradópercekből. De az biztos, hogy az amerikai tévéhálózatok költséget és fáradságot ritkán kímélnek, háború esetén embereik életét se nagyon. A fontosabb politikai eseményeket (sajtótájékoztatók, rangosabb kongresszusi kihallgatások) elejétől végig képmagnóra rögzítik, s abból vágják ki a híradóba bekerülő másfél-két percnyi anyagot. Egyik nagy sem meri kockáztatni, hogy bármiről is lemaradjon; ennek köszönhetők persze a tavalyi Reagan-merénylet hátborzongató filmkockái: az operatőrök rutinszerűen lencsevégre kapták az érdektelen eseményről távozó elnök beszállását kocsijába. Hatalmas gépezet mozog, műholdak kapcsolnak a világ bármely pontjára, s fontosabb eseményre egész csapattal utaznak az amerikai hálózatok riporterei. Ennek köszönhető aztán, hogy elképesztő szakmai tudással készülnek a rendszeresen sugárzott „rendkívüli műsorok”, vagy éppen a mi Hétünkhöz hasonló heti riportprogramok (a CBS vasárnap este hétkor sugárzott Hatvan perc című adása – három húszperces riport – a legnagyobb nézettségű programok közé tartozik, de hasonlóan sikeres az ABC csütörtök esti, szintén egyórás 20/20-a, tehát szintén három témát feldolgozó műsora). Persze nem egy-két mindenesnek beálló tévés kutyagol távoli tájakon, vagy – legalább oly gyakran, sőt inkább – a nagy ország problémáit kutatva, hanem egész filmstáb, s mire a sztárriporter a helyszínre érkezik, már tálcán szállítják neki a jobbnál jobb riportalanyokat.
Nem csoda, ha ezek a riportműsorok rendszerint lebilincselőek, nem hatnak esetlegesnek, alapos „előkutatásról” tanúskodnak. Az amerikai tévészemélyiségek valójában egy-egy munkatársi piramis csúcsán állnak (s persze pénzhalmon is: gyakran nyitja meg a titokban átnyújtott csekk a riportalanyok ajtaját, száját). Minél nagyobb az ország, annál leküzdhetetlenebb varázs a „központi” tévében szerepelni, és e vonzás alól még külföldiek sem képesek kivonni magukat. A CBS Hatvan percének pofozó rendőrként interjúvoló sztár-riportere, Mike Wallace úgy bánt – a még hatalmon levő – iráni sahhal, mint ő az alattvalóival, ám Reza Pahlavi újra meg újra fogadta: így vélt Amerikához szólni. Természetesen „elvárják” a külfölditől, hogy angolul nyilatkozzon, s így nagy előnyük van a világ államférfiai között azoknak, akik erre képesek. S főleg, ha hajlandók röviden beszélni: az amerikai tévében minden másodperc ki van számítva, és kíméletlenül belefojtják a szót akárkibe, a műsoridő és a hirdetés ideje szent, egyedül az elnöknek nem kell az utóbbival törődnie, az előbbire őt is emlékeztetik.
A helyi, majd az országos híradók után jön az említett főműsoridő, amelyet részben szappanopera jellegű helyzetjátékok, sorozatok töltenek ki, részben tévére készült vagy a mozikból immár oda kerülő filmek (a hirdetések mindent meghosszabbítanak), részben pedig krimik. Ez utóbbiak és a sorozatok tartalma, stílusa a politikai és morális divatoknak megfelelően változik, hol szexből van több, hol erőszakból, hol meg – mint most, a Reagan-világban – rendcsinálóból. Ez a leginkább nemzetközi szabványú műsorideje az amerikai televíziónak, amely közismerten a legfőbb szállítója is az effajta programoknak. S este tizenegykor következnek az újabb, helyi híradók, majd a beszélgetőműsorok vagy éjszakai filmek. Ennek az időszaknak a sztárja Johnny Carson, az egyetlen ember, aki nagyobb úr az NBC-ben a társaság elnökénél is: végtére is, vele szenderedik álomba a fél ország. Carson varázsa ugyan kezd megkopni (két évtized után), de az őszülő, jóvágású – és egész gagman-stábot tartó – ötvenes úriember és – főleg hollywoodi – vendégei kellemesen elsopánkodják az éjfél körüli perceket. Akadnak magvasabb beszélgetőműsorok a Carsonénál, ám sokkal kevésbé népszerűek: jobban oda kell figyelni rájuk, ami az esti hitvesi ágyban nem mindenkinek sikerül; Johnnynál azonban legfeljebb a bevezető ötperces monológ poénáradatát nem érdemes elmulasztani. De hát olyan a Carson-show, mint – tisztelet a kivételnek – az egész amerikai tévé: egészen jól elszórakoztat, de ha nem nézted, nem veszítettél vele semmit. Talán azért is terjed rohamosan az előfizetéses, főleg filmeket sugárzó (és azokat nem cenzúrázó) kábeltévé, és értelmiségi körökben – tehát pár százalékos nézettséggel – sikere van a közadományokból működő Public Broadcasting Systemnek, amely európai komolyságú és minőségű műsorokat sugároz, s nézői Amerikában külön kasztnak számítanak.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1195 átlag: 5.58 |
|
|