FesztiválNyugat-BerlinTrambulin a világsikerhezZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Hírek szerint sokan – legkivált a filmesek – rosszalló fejcsóválással fogadták a magyar filmkritikusok szervezetének legutóbbi döntését, melynek értelmében nem adták ki a legjobb film díját az elmúlt évi termés alacsonyabbnak ítélt átlagszínvonala miatt. Néhány héttel később hasonló értelmű döntésre jutott a Budapesti Játékfilmszemle tudományos- és közéleti kiválóságokból alakult társadalmi zsűrije; s a következő szavakkal kezdődik a 31. Nyugat-Berlini Filmfesztivál tizenhárom ország kritikusaiból alakult FIPRESCI-zsűrijének kommünikéje: „A FIPRESCI-zsűri, a hivatalos versenyprogram egészének minőségi színvonalára való tekintettel, hosszas és elmélyült vita után egybehangzóan úgy határozott, hogy a Kritikusok Díja helyett két dicsérő oklevelet ad ki; – a svájci Markus Imhoof Megtelt a bárka és a magyar Lugossy László Köszönöm, megvagyunk című alkotásainak.”
Pedig a nyugat-berlini fesztiválon igencsak a bőség zavarával küszködhetett a látogató. A hivatalos versenyben bemutatott 24 film mellett a Fiatal Filmesek Fórumán mintegy félszáz alkotás szerepelt (közülük nagy érdeklődés kísérte az „Amerika fekete filmművészete” elnevezésű sorozatot, valamint a Super 8-as technikával készült, és egyéb filmnyelvi kísérleti, jellegű, avantgard filmeket): a „Délkelet-Ázsiai Panoráma” című szekcióban 33 filmet mutattak be olyan, Európában kevéssé vagy alig ismert országok terméséből, mint Japán, Hongkong, Indonézia, Malaysia, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld – az önálló gyermekfilmprogramban 12 film, végül az Információs Szekcióban további félszáz film várta az érdeklődőket (a Filmvásár tengernyi kínálatáról nem is beszélve).
Összesen több mint kétszáz film pergett le tehát tizenkét nap alatt a fesztivál különböző szekcióiban, s mivel a tudomány mai állása szerint egyelőre még a legszenvedélyesebb filmbarát sem képes egyszerre több moziban megjelenni, az érdeklődő előzetes választásra kényszerült a zavarba ejtően bőséges kínálatból. (Szerencsére minden filmet többször is megismételtek, így mód nyílt a balválasztások esetleges korrekciójára; – egy-egy, valamelyik mellék-szekcióban vetített érdekesebb film híre pillanatok alatt elterjedt a fesztiválbüfé örökös nyüzsgésében.)
A FIPRESCI-zsűrinek a hivatalos versenyprogramból közzétett, kissé csalódott értékeléséhez – amelyet alulírott is megszavazott – magyarázatként legfeljebb annyit érdemes hozzátenni, hogy nyilván nem lehetett könnyű helyzetben a fesztivál még oly irigylésre méltó anyagi lehetőségekkel fölruházott szervező-válogató bizottsága. A legbefolyásosabb producerek és forgalmazó cégek változatlanul Cannes-ra tartogatják „nagyágyúikat”; az A-kategóriájú nyugati fesztiválok között – az Arany Oroszlánok tavalyi újjáélesztésével – ismét komoly versenytársként jelentkezett Velence; e három nagy nyugat-európai fórum pedig együttesen évente akár ötven remekműnek is trambulint kínálhatna a világsikerhez. Ennyi remekmű (vagy csak ¡gazán színvonalas alkotás) pedig – a régebbi fesztiváljárónak legalábbis az a benyomása – valószínűleg nem születik évente a földkerekségen... (De vajon az irodalom, a színház, a képzőművészet vagy a zene olyan bőséggel ontja a remekműveket?)
Legyünk tehát realisták: ha igazán maradandónak tetsző, valóban kiemelkedő műveket nem is – legalább tucatnyi érdekes, többé-kevésbé színvonalas alkotást láthattunk idén Nyugat-Berlinben; s ha az átlagnívó valamivel alacsonyabb volt is a sokévinél, ez alighanem a filmtermés összképének következménye, A filmesek – és a nyugat-berlini válogatók – szándékait dicséri, hogy számos alkotás napjaink és közelmúltunk rendkívül lényeges, húsbavágó kérdéseivel szembesítette nézőit.
Ilyen volt mindenekelőtt a fiatal svájci rendező, Markus Imhoof Megtelt a bárka című alkotása, amelyet magánhasználatra „a svájci Hideg napoknak” neveztünk el. A náci Németországból Svájcba menekültek – zsidók, asszonyok, gyerekek, öregek, s egy nem-zsidó katonaszökevény – kálváriájának története: ahogyan az önmagát a humanizmus és a demokrácia szigetének hirdetett Svájc helyi hatóságainak otromba-vaskalapos bürokratizmusa a halálos veszedelemből menekülőket fogadja; – illetve végül, visszatoloncolja őket a biztos pusztulásukat jelentő német határon. Hosszan rezonál a néző tudatában a film befejező képsora: a svájci vámos – mivel „kiviteli tilalom alá eső árucikk” – elkobozza a halálba induló kisgyerektől a nagy tábla Suchard-csokoládét, amit falusi asszonyok dugtak a zsebébe; ám az utolsó pillanatban a vámtiszt letör és a gyerek szájába töm belőle akkora darabot, hogy az majd megfullad tőle; minthogy az emberi gyomor tartalma még akkor, s még ott sem vámköteles... Túl azon, hogy saját történelmi felelősségükre emlékezteti honfitársait az ifjú svájci rendező, filmjének – hazájában – valószínűleg napi aktualitást is kölcsönöz a vendégmunkások problematikája; akik – a rendező nyilatkozata szerint – gyakran majdnem hasonlóan lélektelen bánásmódban részesülnek, mint a háború idején odamenekültek. (A kritikusok oklevelén kívül az egyik Ezüst Medvedíjat, valamint a Katolikus Zsűri és a CIDALC díját is Markus Imhoof filmje nyerte el.)
Ugyancsak a nácizmus korszakát idézte föl a versenyen kívül bemutatott A sárga csillag című másfélórás dokumentumfilm, Dieter Hildebrandt alkotása, amely látszólag száraz, tárgyilagos kommentárszöveggel kíséri a tébolyult náci fajüldözés még ma is hihetetlennek tetsző, ám vitathatatlan tényeket megörökített archív-felvételeit. (A film egyébként az idei Oscar-díj egyik jelöltje a dokumentum-kategóriában.) Mint a legtöbb fesztiválon, Nyugat-Berlinben is sokan vitatták a zsűri ítéleteit; különösen Carlos Saura Gyorsan, gyorsabban! című filmjének Arany Medvével történt kitüntetését fogadta füttykoncert. (A folyosói pletykák szerint Saura – illetve producere – előre kialkudta volna e filmnek a nagydíjat, ezt szabván részvétele feltételeként; s noha az efféle szóbeszédeknek nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani, tény, hogy a film – enyhén szólva – nem bizonyult a mezőny legkiemelkedőbb alkotásának.) Afféle „mai spanyol Bonnie and Clyde”-történet: fiatal madridi bűnözők históriája, rendkívül professzionista módon elkészítve, feszült pergő ritmusban, izgalmas lövöldözésekkel, bankrablásokkal, autós-helikopteres üldözésekkel, slágergyanús zenével, s egy nagyon szép, kifejező tekintetű színésznővel (Berta Socuellamos Zarko) a főszerepben. A fiatalkori bűnözés jelenségének felszínét elhitetően bemutató, az okok mélyebb elemzésére azonban nem vállalkozó, vérbeli kommerszfilm a Gyorsan, gyorsabban! – de valóban nem fesztivál-nagydíjra érdemes alkotás.
A nagyváros – ezúttal Róma – peremén tengődő csavargók körébe vezet az olasz Sergio Citti (Pasolini több híres filmjének társ-forgatókönyvírója és asszisztense,) A zöldségleves című filmje, főszerepben a rendező – szintén Pasolini filmjeiből ismerős – fivérével, Franco Cittivel, valamint Ninetto Davolival. Fergetegesen induló, keserű komédia azokról a perem-lényekről, akik szeretnének egyszer végre jóllakni, de csörgő nyállal csak a kirakatüvegen át bámulhatják a teli szájjal zabáló szerencséseket... Citti azonban ezt az egyetlen ötletet variálja-facsarja-nyújtja két órán át, s hiába a remek színészek, a kezdeti vérbő komédiát később lelkiző lírizálás váltja fel, a film utolsó negyedórája pedig afféle elsőéves főiskolai helyzetgyakorlatok füzérévé laposodik.
A rendező legjobb műveinél árnyalatnyival talán halványabb a svájci–francia Claude Goretta A vidéki lány című alkotása, a falun nevelkedett, s Párizstól, a világváros – látszólag – ezernyi csábító lehetőségétől új, szebb életet remélő Christine kudarcainak históriája; amely a kissé lassúdad, komótos előadásmód ellenére szép, okos, igaz alkotás. Főszereplője, a rebbenő tekintetű, finom bájú Nathalie Baye sokkal inkább érdemes lett volna a legjobb női alakítás díjára, mint a lengyel Barbara Grabowska, akit Agnieszka Holland Láz című filmjének főszerepéért jutalmaztak ezzel a díjjal. Alighanem csakis azért, mert az osztozkodásoknál már nem maradt más „kiadó” díj; pedig Holland kesernyés, önironikus tragikomédiája – egy századfordulós anarchista csoport története, akik egyetlen „csoda”-bombájukkal a cári helytartó elleni merénylet szálait szövögetik, de a naiv összeesküvők sorra-rendre a rendőri önkény ártalmatlan-tehetetlen áldozataivá válnak–; fanyarul okos, tehetséges alkotás.
Ezüst Medve-díjat kapott az indiai Mrinal Sen filmje, az Egy éhínség anatómiája. A kerettörténet – filmforgatás a filmben – persze jócskán ismerős; de ahogyan az 1980-ban egy kis bengáliai faluban az 1943-ban ötmillió áldozatot követelt éhínség történetéről filmet készítő, sztár-allűrökkel pózoló művész-stáb és a ma is döbbenetes nyomorban tengődő falusiak emberségét, belső gazdagságát egymással kontrasztba állítva a film bemutatja, az – számunkra szokatlanul lassú tempója ellenére is – emlékezetessé teszi a neves indiai rendező alkotását.
Két Ezüst Medvét osztottak ki a férfialakításokért Nyugat-Berlinben: az egyiket a Tarkovszkij-filmekből ismerős Anatolij Szolonyicin kapta, Alekszandr Zarhi 26 nap Dosztojevszkij életéből című filmjének címszerepéért; a másikat Jack Lemmon a Tisztelet – avagy, az európai forgalmazásban kapott más címei szerint Egy nyár Manhattanben, illetve Születésnapi köszöntőért (Rendező: Bob Ciarek.) Mindkét díj valószínűleg inkább a kiváló színművészek eddigi életművének kívánt elismeréssel adózni, s nem annyira mostani filmjeiknek. Dosztojevszkij olvasója valamivel komplexebbnek képzeli az író alakját s A játékos című regényének keletkezését, mint ahogyan Zarhi filmjében fölidéződik; s a nyilvánvalóan Jack Lemmon jutalomjátékának szánt – egyébként színészi Oscar-díjra is jelölt – Bob Clarck-film (az örökké jópofáskodó, linkóci, ötvenéves korára életveszélyesen megbetegedő elvált férfi és félénk természetű 21 éves fiának veszekedésekből és súlyos konfliktusokból kibontakozó édes-bús happy endje) Amerikában, meglehet, kelendő moziportéka: a mi ízlésünk szerint azonban túlontúl selyemcukor-ízű.
Keményebb, sőt helyenként véresen kegyetlen – bár a szentimentalizmusnak sincs híjával – a másik amerikai film, Martin Scorsese A megvadult bika című „poszt-Rocky”-filmje egy olasz-amerikai családból származó, kiöregedett bokszoló lelkivilágáról; a főszereplő Robert de Niro azonban annyira kiváló színész, hogy miatta a néző szinte hajlamos megfeledkezni a történet művészi fogyatékosságairól. Amelyekről Alberto Moravia – aki különösen odafigyel az Amerikában élő népes olasz etnikum ábrázolására – azt írta kritikájában, hogy: „Scorsese, úgy tetszik, csak felületesen ismeri az italo-amerikai jelenséget; ennek az etnikumnak a kulturális örökségéből fakadó sajátosságait a folklorizálás szintjére degradálja filmjében...”
Láttunk aztán egy – legalábbis számunkra – zavarbaejtően zagyvának ható japán filmet: Seijun Suzuki Cigányosanját, amelyről a távol-keleti kultúrhistóriában járatosabb külföldi kollégáink azt állították, hogy telis-tele van zsúfolva a sintoista és Zen-Buddhista mitológiára utaló raffinait szimbólumokkal, s mi éppen Európa-centrikusán provinciális műveletlenségünk miatt figyeljük ennyire értetlenül a két elválaszthatatlan barát: egy csavargóhajlamú, családjaitól, szerelmedtől örökké elkalandozó egykori tisztiiskolai tanár, valamint időközben fontos katonai notabilitássá avanzsált volt iskolatársának misztikus fordulatokban bővelkedő históriáját. Suzuki filmje tavaly Japánban állítólag minden lehetséges hivatalos-, közönség- és kritikusi díjat elnyert – Nyugat-Berlinben a zsűri dicsérő oklevelét kapta –; számunkra azonban csak az az egyetlen képsora hatott ismerősen, amikor a film végén lemezjátszóról megszólalt a „Csak egy kislány van a világon”...
Régi, vagy harminc év előttről való ismerősünknek tűnt föl viszont – naiv, kimódolt, szájbarágósán didaktikus dramaturgiája okán – a kínai Jinggong Fu Térj vissza, fecske című melodrámája: az úgynevezett „Négyek Bandája” uralmának időszakában egymástól elszakított egyetemista szerelmespár könnyes-bús – ám a legvégén, „napjainkban”, operai méretű egymásratalálással végződő – históriája. A maga módján bizonyára ez a film is hiteles tükre a jelenlegi kínai kultúrpolitika propagandacéljainak; – aminthogy a nyugat-berlini fesztivál egészének átlagos színvonala is többé-kevésbé hű tükörképe lehetett a nemzetközi filmgyártás pillanatnyi állapotának.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1002 átlag: 5.63 |
 |
|
