KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Stockholmi beszámoló

A svéd lelkifurdalás

Báron György

 

A hajdan világhírű svéd film, hosszú hullámvölgy után, a hatvanas évek derekán ismét magára találni látszott, amikor is Bergman mellett, árnyékában és – mindenekelőtt – ellenében új generáció lépett a porondra. Leghangosabb szószólójuk, Bo Widerberg, nemcsak a „papa mozijának” rontott neki, hanem – meglehetősen igazságtalan vádakkal – Ingmar Bergmannak is, elutasítván annak a magánéleti problémákra koncentráló, esztétizálónak, pszichologizálónak, konzervatívnak bélyegzett művészetét, a konkrét társadalmi kérdésekkel foglalkozó filmek készítését szorgalmazta. (Hogy milyen eredménnyel, arról éppen mostanában kaphatott képet a magyar néző, aki gyors egymásutánban a svéd rendező három, különböző korszakában készített alkotását láthatta, a korai Hollónegyedtől a viszonylag friss Gyilkos a tetőnig.)

Az igen hangos, de kevés maradandó értéket teremtő svéd „új hullámból” a magyar filmbarátok egyedül Widerberg pályáját követhették végig többé-kevésbé folyamatosan, s Vilgot Sjömantól és Jan Troelltől láthattak egy-két régebbi alkotást. Az ezt követő több mint egy évtized svéd filmje azonban mindmáig terra incognita maradt. Pedig; ennek a hajdani filmes nagyhatalomnak a filmművészete – már csak illő hagyománytiszteletből is – megérdemli, hogy időről-időre feléje pillantsunk.

 

*

 

1979 őszén – először a svéd film történetében – Stockholmban Filmhetet rendeztek, amelyen egy esztendő teljes filmtermését vetítették le a világ talán legtökéletesebb filmközpontjában, a híres Filmházban. Mindössze néhány külföldi kritikus és meghívott szakmabeli vett részt a vetítéseken; a sorozat célja elsősorban a közönségtoborzás volt.

A bemutatott mintegy húsz film alapján úgy tűnt, a svéd filmesek abban az irigylésre méltóan kellemes helyzetben vannak, hogy nem a problémák megfogalmazásának módját keresik, hanem magát a társadalmi problémát. Az igyekezet tiszteletre méltó, csak éppen – érthetően – a művészi hozama csekély. Pedig a filmesek ezer kilométereket utaznak, évszázadokon röppennek át, hogy igazi, véres és komoly társadalmi gondra leljenek, s azt átnyújthassák az évszázados társadalmi-gazdasági stabilitásban élő svéd polgárnak, mint valamely őskori leletet. Odahaza ugyanis „legföljebb” olyan „magánéleti” konfliktusokra akadhatnak, amelyeknek ábrázolásáért Ingmart Bergmant mostanában, újmódi radikalizmussal, konzervatívnak, sőt – már könyv is íródott erről, példás kordokumentum – menthetetlenül „burzsoának” tartják. A filmkészítő és a néző ugyanis állandó lelküsmeretfurdialást érez a svéd nyugalom, béke és jólét, valamint a világ más tájain végbemenő permanens szörnyűségek közötti iszonyú szakadék miatt, s a mai svéd film ennek a jogos lelkiismereti háborgásnak példás – bár inkább terápiás értékű – terepévé vált.

A Christina Olafson, Göran du Rées szerzőpáros Sátor, avagy ki birtokolja ezt a világot című politikai féldokumentumfilmje például szinte breviáriumszerűen sorolja fel világunk megannyi mizériáját, a vietnami háborútól a palesztin problémáig és az eritreai harcokig, s mindezért, hamvas naivitással, a svéd kormányzatot teszi felelőssé, egy 14 éven aluli gyerekeknek szóló oktatófilm stílusában, a svéd örök békéből kitörni vágyó enyhe militarizmussal és annyi demagógiával, amennyit a filmvászon egyáltalán elbír. (Bámulatos, menynyit bír el.) Ez a film egyébként nemcsak a Filmház dörgő tapsba kitörő publikumát lelkesítette fel, hanem a benne kizsákmányolónak, árulónak mondott svéd politikai vezetést is, melynek egyik reprezentánsa a Filmhét záróbankettjén tekintélyes összegről szóló csekket nyújtott át a huszonéves rendezőnek, további alkotásra buzdítva és teremtve így fedezetet.

Persze a svéd lelkiismeretfurdalást tükröző filmek nem mindegyike ilyen gyönge alkotás, akad köztük ígéretes munka is, amelynek rendezőjére érdemes felfigyelnünk. Marianne Ahrnera például, aki a hetvenes évek elején kezdte meg pályáját, s aki A fájdalom gyökerei című filmjében mind közül a legérzékenyebben fogalmazta meg a „problémátlanság problémáját”. A film főhőse két asszony, akik nyugalomban, jólétben és kínzó magányban élnek egy bérház egymásalatti két lakásában. Egyikőjükhöz albérlőként beköltözik egy Argentínából menekült baloldali gondolkodású fiatalember. Terrorról, kínzásokról, politikai küzdelmekről mesél, s ugyanakkor a maga kedves délies modorában örömtelibb, emberi életmódot honosít meg a két lakásban. Példája nyomán a két jéghideg asszony is kezd felengedni, s lassan mindkettőjükről kiderül, mennyire elegük van a lefojtott, szolidan temperált svéd életformából. A házba zene, tánc, vidámság költözik be, mindkét asszony átalakul, mintha elfojtott és szégyellt vágyaik váltak volna valóra. Közelebbi kapcsolatba kerülnek lakótársaikkal, ismerőseikkel, s érzékenyebbekké válnak egymás problémái és a világ kevésbé nyugodalmas tájain élők küzdelme, szenvedései iránt.

Ugyanezt a társadalmi lelkiismeretfurdalást és elvágyódást tükrözi – gyengébb formában – Stig Björkman Járj a vízen, ha tudsz című filmje is. Ebben a svéd konszolidáció és jólét drámai ellenpontját szintén az argentin diktatúra szörnyűségei jelentik. A film hősnője, egy Argentínába került diplomatafeleség, elhagyja konzervatív férjét, s vele az addigi nyugodt, gondtalan életet, hogy részt vállaljon a dél-amerikai országban folyó politikai küzdelmekből. Björkman filmjét mindenekelőtt a nagyszerű Lena Nyman játéka teszi értékessé; a történet alig több egy politikai színezetű banális melodrámánál, amelyet a rendező precízen, minden különösebb fantázia nélkül vitt filmre.

A fájdalom gyökereihez hasonlóan az őszinte ember kapcsolatok, a mások iránti érzékenység hiányáról szól Hans Dahlberg Séta a napon című filmje. A történet színhelye ezúttal sem Svédország, hanem Ciprus szigete. Ide érkezik egy turistacsoporttal a Gösta Ekman játszotta svéd író, aki magányában a delirium tremens és az idegösszeroppanás határáig jutott el. Furcsa és kedves emberekkel ismerkedik meg a napfényes tengerparti fürdőhelyen, s egy kezdődő szerelem segítségével teszi meg az első lépéseket a széttöredezett emberi kapcsolatok helyreállítására. Dahlberg finom, okos iróniával meséli el a történetet, s ez a szelíd humor a film erőssége. A történet végére stílust vált, az ártatlan és kedves sztorit indokolatlan tragédiával, a lány halálával zárja, s ezzel valósággal agyoncsapja nem túlzottan nagyigényű, de eladdig kedves és barátságos filmjét.

 

*

 

A svéd filmes „középgeneráció” egyik nálunk is ismert vezéregyénisége, Vilgot Sjöman, ifjabb pályatársaival ellentétben, nem távoli égtájakon, hanem a múltban próbál megfogalmazásra érdemes társadalmi konfliktusokra lelni. Új filmje, a Linus, akárcsak Widerberg néhány korai alkotása, a századelő svéd munkásmozgalmának harcairól tudósít; egy olyan Svédországba vezeti el a nézőt, amelyben a társadalmi ellentmondások még tiszta, tettenérhető formában jelentkeztek. Úgy tűnik, a svéd munkásmozgalom történetének ez a néhány, véres harcokkal tarkított évtizede a rendező és a nézők számára ugyanolyan jelentéssel bír, mint a mai dél-amerikai vagy – mondjuk – afrikai küzdelmek. Egy más, kegyetlen és küzdelmes társadalom és életmód dermesztő lehelletét hozza a légkondicionált viszonyok között élő, a világ szörnyűségeit páholyból néző svéd nézőnek. A Linus cselekménye a húszas évek Svédországában játszódik; egy kamaszfiúról szól, aki tanúja lesz egy szakszervezeti aktivista bestiális meggyilkolásának. Sjömanról tudjuk, hogy gyakorlott és biztoskezű filmkészítő, s efelől a Linus sem hagy kétséget. Mégis, jellegtelen és érdektelen ez a film, elmarad a rendező korábbi, okkal sikeres alkotásaitól. A Linusból szinte teljesen hiányzik az az önfeledt játékosság és kutató szenvedély, amely Sjöman korai alkotásait jellemezte. A filmnek néhol igen erős az atmoszférája, jó a ritmusa, maga a történet azonban elnagyolt, kusza, a szereplők tettei indokolatlanok, jellemük, egyéniségük kidolgozatlan. Mindezek elsősorban dramaturgiai hiányosságok. A forgatókönyv – az előbb említett melodrámák a példák rá – egyébként is a mai svéd film gyönge pontjának tűnik.

A fentiek fényében érthető, miért éppen egy dokumentarista alkotás, Stefan Jarl Egy tisztes élete, nyerte el az év legjobb filmjének járó Aranybogár-díjat. Ez az egyetlen film (legalábbis a művészileg értékelhetők közül), amely a mai svéd társadalmi problémáról, a társadalom peremén élő, alkoholista, kábítószeres fiatalokról szól. A rendező tíz évvel ezelőtt dokumentumfilmet forgatott két tizenhét éves stockholmi fiúról, akik napjaik nagy részét egy stockholmi bandában töltötték, értelmetlenül és céltalanul. Tíz évvel később Jarl ismét visszatért hozzájuk, így készült az Egy tisztes élet. A két fiatal azóta erős kábítószeres lett, egyikőjük a film forgatása közben, kábítószer túladagolása következtében, meghalt. Jarl filmjének kemény tényei valóságos sokkot okoztak a nyugalomban és jólétben élő svéd társadalomban. Az események, amelyekről tudósított, nem a világ valamely távoli táján történtek, hanem az ismerős stockholmi aluljárókban, metróállomásokon és nyilvános vécékben. Csak a film forgatása alatt, mint a rendező elmondta, kétszáz fiatal halt meg Svédországban kábítószer-túladagolás következtében. „Hihetetlenül megrázó emberi dokumentum” – mondta a filmről Olaf Palme. „Utána hetekig nem vagy önmagad” – így Lena Nyman, a színésznő. Az Expressen című lap kritikusa pedig egyenesen azt ajánlotta, a svéd parlament tagjai minden évben nézzék meg a filmet.

Stefan Jarl alkotásával ellentétben a mai svéd film ismerős terepén, idegen országban és a történelmi múltban – a harmincas évek Lengyelországában – játszódik az elsőfilmes Jösta Hagelbäck Az uralkodó című alkotása, amely a Svéd Filmhét legkellemesebb meglepetése volt. Hőse egy Svédországban élő félig lengyel származású fiatalember, aki a háború küszöbén álló Lengyelországba utazik, s itt döbben rá a világ fenyegető szörnyűségeire. A film első, Svédországban játszódó része tempós és érzékletes paraszti realizmusával köti le a nézőt. A nyugodt svéd falu után a harmincas évek erőszakos, kaotikus Lengyelországa maga a pokol. A rendező itt stílust vált, s filmje fojtó légkörű képi szürrealizmusba csap át, melyben mind nehezebben húzható meg a határvonal a valóság és a fiú egyre tébolyultabb képzelgései között. A harmadik rész ismét Svédországban játszódik, egy elmegyógyintézetben. A hős a világ nyomasztó őrülete elől a fantázia, az álmok birodalmába menekül. Uralkodónak, császárnak képzeli magát, aki rendet teremt a zavaros külvilágban; végül megöli az egyik ápolónőt, akiben az anyját véli felfedezni. A fiatal rendező tehetségét bizonyítja, hogy a három különböző stílusú képi világ végül is egységes filmet alkot A világ, a létezés Hagelbäck számára nyomasztó rémálom, a fantázia pedig azzal egyenértékű realitás. Filmje, a svéd bezárkózás kemény kritikáját nyújtja, témája azonban általában az emberi kegyetlenség, erőszak, az embertelen arcot mutató, ördögien szervezett társadalom. Az uralkodó korántsem hibátlan alkotás: néhol kicsit hosszadalmas, mintha a rendezőt is fogva tartaná saját stílusa, pszichoanalitikus utalásai helyenként banálisak. Ennek ellenére ez a film az egyetlen, amely túl tudott lépni a svéd izolacionalizmus ismert gondjainak egyszerű felmondásán, s ezeket a gondokat általános érvényű létproblémák tüneteként ábrázolta. Hagelbäck filmje olyan erényekkel emelkedik ki a mezőnyből, amelyek az egész mai svéd filmgyártásból bántóan hiányoznak: eredeti látásmódú képi világával, nagy szakmai biztonságával, s mindenekelőtt határozott, érzékletesen kifejtett véleményével a világról és az emberről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 35-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7974