KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/január
FILMSZEMLE
• Zsugán István: A magyar film a világban 1979-ben Pécsi Játékfimszemle, 1980
• Dárday István: Töredékes összefüggések nagylátószögű optikával

• Jovánovics Miklós: Alászállás a közelmúlt poklába Bizalom
• Koltai Tamás: Szász Péternél mindig olyan jókat mondanak Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?
• Lázár Ervin: Sorok az Égigérő fű plakátjának ragasztós oldalára
• András László: Szemtől szemben Tarkovszkijjal Tükör
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Rubanova Irina: Miskin herceg a tiltott zónában Tarkovszkij Sztalker című filmjéről
• Császár István: Folytatható utószó Fellini Casanovájáról
• N. N.: Federico Fellini filmjei
FILMZENE
• Kocsis Zoltán: Kell-e a filmzene?

• Takács Ferenc: „Amerika kizöldülése” Hair
• Réz Pál: A sokértelműség csapdái Gondviselés
• Sándor Pál: „Közeli fotográfiát ne csináljanak rólam!” Interjú-részlet egy készülő Karády Katalin filmből
• N. N.: Karády Katalin filmjeiből
• Matos Lajos: agresSZÍV KINó
• Veress István: Az állatok válaszolnak
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Politikai lelkigyakorlat a Genfi-tó partján Nyon
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: A hiénák napja
• Gervai András: Koldus és kirlyfi
• Iván Gábor: Nada csoport
• Csala Károly: Spirál
• Schéry András: Konvoj
• Kapecz Zsuzsa: A dervis lerombolja Párizst
• Sólyom András: Kezedben a kulcs
• Bognár Éva: Férfiak nélkül
• Schéry András: Lidércnyomás
• Argejó Éva: Fierro fiai
• Iván Gábor: Meg kell ölni ezt a szerelmet
TELEVÍZÓ
• Illyés Gyula: A jövő mozija
• Mezei András: Csak ülök és kérdezek Beszélgetés Vitray Tamással
• Faragó Vilmos: Kortársak – adaptálva
• Kristóf Attila: A kabaré alkonya Humor a tévében 1.
• Gervai András: A Kunta Kinte-legendárium Gyökerek
• Honárkay Róbert: Hús, bőr, szeplő Ingmar Bergmanról
• Békés Tamás: A képernyő – tegnap
• Gombár Endre: A Tejút fiai
KÖNYV
• Bádonfai Gábor: Két évtized filmtörténete egy olasz napilap hasábjain
TELEVÍZÓ
• Hegedűs Tibor: Némi eligazítás, semmi több...
POSTA
• N. N.: „Minden számban legalább egy aktfotót” Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Az év játéka Az 1979-ben Magyarországon bemutatott legjobb külföldi filmek

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hair

„Amerika kizöldülése”

Takács Ferenc

 

Film a Hairből tíz év után? Gondolom, nemcsak bennem fogalmazódik meg így a természetes kétely és izgatott kíváncsiság Milos Forman új vállalkozása hírének hallatán, önmagában véve persze nem szokatlan az ilyen időkülönbség az irodalmi vagy színpadi alapanyag és a filmváltozat elkészülése között, de a Hair esetében igen. Rado, Ragni és McDermot musical-je egy történelmi pillanat kifejezése volt, e pillanat által élt, ezt a pillanatot éltette: a hatvanas évek ifjúsági ellenkultúrájának, hippizmusnak és fekete öntudatnak, alternatív életstílusok keresésének és Vietnaim-protesztnek könnyed, szemtelen és diadalmas megéneklése, egy újonnan felfedezett szabadság és boldogság reményeinek himnikus ünneplése. Sorsa és hatása is több és más volt, mint a korszak többi amerikai siker-musical-jének: egy világméretű ifjúsági érzésvilág vonatkoztatási pontja, alapszövege (és alapzenéje) lett egy időre, még ott is, ahová csupán lemezen és rádión jutott el.

Természetes kételyeink éppen ennek a pillanatnak a végleges elmúltával kapcsolatosak. A tíz évvel ezelőtti remények megmaradtak reményeknek: a nagy tudat- és életforma-forradalom, „Amerika kizöldülése” (amint ezt Charles Reich jósolta 1970-es könyvében) elmaradt, a hippik megöregedtek és visszaöltöztek polgárrá, utolsó mohikánjaik és gyérülő számú újabb követőik jelentősége pedig immár marginális; a mass media hírfókuszában a rendőrkordon tagjainak margarétát osztogató, színes rongyokba bújt virággyermekek helyén a célszerűen sötét ruhát és fekete maszkot viselő terroristákat látjuk lövöldözni, a világ a tudat felszabadítása, az érzékenység kiterjesztése helyett lehangolóan materiális gondokkal, olajválsággal, recesszióval, fegyverkezési költségvetésekkel és hasonlókkal van elfoglalva; a minden évtizedre címkét ragasztó angol–amerikai újságírás a hetvenes éveket alighanem a „sivár” hetvenes évekként fogja hamarosan emlegetni, szemben a „boldog” hatvanas évekkel.

Mit kezdhet tehát Forman a Hairrel a sivár hetvenes évek vége felé? Egyáltalán mi indította arra, hogy filmet készítsen a musical-ből, egy ma már valószínűtlenül távolinak érzett történelmi pillanat foglalatából?

Indítékon persze magából a filmből kihüvelyezhető indítékot értünk, s nem nyilatkozatok, interjúk és hasonlók formájában mellékelt magyarázatot; azaz a képi-dramaturgiai megvalósítás nüanszaiban érvényre jutó távolságtartást és tudatos rálátást az anyagra. Kritikus perspektívát például, mely az elmúlt időszak tapasztalatai alapján minősítené a Hair-fémjelezte pillanat naiv megalapozatlanságát és tartalmatlanságát. Vagy éppen ellenkezőleg: nosztalgikus visszarévedést a remények nagy korszakára. Esetleg a kettő bonyolult és izgalmas keverékét.

Forman Hair-élménye ennél részben egyszerűbb, részben – igaz, közvetett módon – jóval bonyolultabb. Egyszerűbb, mert kihüvelyezhető alapállása szimplán annyi, hogy csökönyösen nem vesz tudomást az elmúlt tíz évről, a Hair jelentésének történeti átrajzolódásáról, azaz úgy készíti el a filmet, mintha 1969-et írnánk. Tehát nagyjából megkérdőjelezetlenül, a maga eredeti egyértelműségében állítja elénk a musical élménykörét, s ezen a részletekbe, háttérjelenetekbe bújtatott ironikus széljegyzetek sem változtatnak sokat Ez az egyszerűség azonban bonyolultságot is rejt: Forman ugyanis mintha a maga számára, tehát merőben személyes módon, s éppen ezért eredeti tartalmát megőrizve próbálná rekonstruálni azt az amerikai élményt ma, amiben akkor nem, vagy csupán érintőlegesen lehetett része. A nosztalgikus perspektíva hiánya éppenséggel a teljes és fenntartás nélküli nosztalgikus azonosulás jele is lehet, s – ha nem tévedünk – Forman Hair-élményével is ez a helyzet.

Ennek az élménynek a kifejezésén viszont módosít az az összefüggés, hogy a musical és a musicalt éltető hippivilág – éppen azért, mert ma már emlék csupán, azaz kulturális és politikai hatása a múlté – bizonyos „tisztán” művészi lehetőségekkel is szolgál. Van itt (volt itt) egy éneklő-táncoló ifjúság, a maga színes kavargásával, tudatosan „művészi” és szertartásos zenéjével, nyelvezetével, öltözködésével, szokásaival, stílusával: azaz egy már eredeti formájában is kiváltképpen „film- szerű” világ, amit Formannak és nagyszerű operatőrjének, Miroslav Ondričeknek csupán sűrítenie és felfokoznia kell ahhoz, hogy létrejöjjön színek és mozgások, táncok és ritmusok tiszta vizuális dinamikája, ahol is egy ponton túl a Hair szo-ciologikuma, azaz a hatvanas évek hippi-élménye már csupán ürügy, s a páratlanul filmszerű végeredmény a maga tiszta filmszerű voltában válik élvezhetővé. A filmszerűség ilyen nagy pillanatai – a profimódra megcsinált énekes-táncos jelenetek mellett – éppen ezek: Forman és Ondriček íenyűgözően hatásos tablói, elsősorban a Central Park-beli hippitömeg-gyülekezet látszatra esetleges, valójában bonyolultan szertartásos mozgásrendjének vizuális megformálása, s a jelenetbe beleszövődő látomás, a főhős, Claude LSD-víziója, mely a Szelíd motorosokban látott hasonló filmelemhez képest játékosan tünékeny líraiságával elégít ki.

Ez a filmszerűség viszont gyakran tűnik át hollywoodi profizmusba a filmen. Itt is észrevehető az, amire már a Száll a kakukkban is felfigyelhettünk: újabb filmjeiben Forman pontosan, magas fokú, de személytelenül steril szakmai hozzáértéssel, gondosan kiszámított hatásokkal bontja ki azokat a lehetőségeket, amelyeket irodalmi anyagának fontosabb körvonalai sugallanak, s személyes látomásának, az Egy szöszi szerelme és a Tűz van; babám Formanjának csupán a mellékes elemekben, villanásnyi háttér-jelenetekben ad teret. Ilyen jelenetek a Hairben is akadnak: például apa-anya-fiú amerikai életforma-komédiája egy villanásnyi jelenetben, amikor Berger hazamegy pénzért, hogy barátait kiválthassa a rendőrség fogdájából. De több a kipróbált hollywoodi patron, elsősorban a megfilmesítés kívánalmainak megfelelően kivattázott musical-cselekmény szintjén, ahol minden játékos-ironikus lebegés ellenére kénytelenek vagyunk felfedezni a bántó hasonlóságokat: Claude és Sheila története a „fiú találkozik a lánnyal, majd belső (érzelmi) és külső (szülői) nehézségek legyűrése árán egymáséi lesznek” sablonja, a sorozásjelenet bevált filmmusical-effekt. Claude katonai kiképzése a film második részében legalább annyira szokvány amerikai hadifilm, mint amennyire antimilitarista szatíra, s cseles megszöktetése a katonaságtól nagyjából úgy zajlik le – ismert séma szerint –, mint például a fogolyszöktetés a Sugarlandi hajtóvadászat elején.

Különös keverék tehát Forman új filmje: steril profizmus és személyes nosztalgia, magasrendű filmszerűség és gondosan kiszámított népszerű hatások elegye. Ritmusának sodrása, s leginkább talán az eredeti musicalből átmentett legidőtállóbb érték, a zene teszi, hogy ezt az elegyet – legalábbis a megtekintés kétórás időtartamának az erejéig – harmonikus egységként vagyunk képesek élvezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8007