KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/január
FILMSZEMLE
• Zsugán István: A magyar film a világban 1979-ben Pécsi Játékfimszemle, 1980
• Dárday István: Töredékes összefüggések nagylátószögű optikával

• Jovánovics Miklós: Alászállás a közelmúlt poklába Bizalom
• Koltai Tamás: Szász Péternél mindig olyan jókat mondanak Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?
• Lázár Ervin: Sorok az Égigérő fű plakátjának ragasztós oldalára
• András László: Szemtől szemben Tarkovszkijjal Tükör
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Rubanova Irina: Miskin herceg a tiltott zónában Tarkovszkij Sztalker című filmjéről
• Császár István: Folytatható utószó Fellini Casanovájáról
• N. N.: Federico Fellini filmjei
FILMZENE
• Kocsis Zoltán: Kell-e a filmzene?

• Takács Ferenc: „Amerika kizöldülése” Hair
• Réz Pál: A sokértelműség csapdái Gondviselés
• Sándor Pál: „Közeli fotográfiát ne csináljanak rólam!” Interjú-részlet egy készülő Karády Katalin filmből
• N. N.: Karády Katalin filmjeiből
• Matos Lajos: agresSZÍV KINó
• Veress István: Az állatok válaszolnak
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Politikai lelkigyakorlat a Genfi-tó partján Nyon
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: A hiénák napja
• Gervai András: Koldus és kirlyfi
• Iván Gábor: Nada csoport
• Csala Károly: Spirál
• Schéry András: Konvoj
• Kapecz Zsuzsa: A dervis lerombolja Párizst
• Sólyom András: Kezedben a kulcs
• Bognár Éva: Férfiak nélkül
• Schéry András: Lidércnyomás
• Argejó Éva: Fierro fiai
• Iván Gábor: Meg kell ölni ezt a szerelmet
TELEVÍZÓ
• Illyés Gyula: A jövő mozija
• Mezei András: Csak ülök és kérdezek Beszélgetés Vitray Tamással
• Faragó Vilmos: Kortársak – adaptálva
• Kristóf Attila: A kabaré alkonya Humor a tévében 1.
• Gervai András: A Kunta Kinte-legendárium Gyökerek
• Honárkay Róbert: Hús, bőr, szeplő Ingmar Bergmanról
• Békés Tamás: A képernyő – tegnap
• Gombár Endre: A Tejút fiai
KÖNYV
• Bádonfai Gábor: Két évtized filmtörténete egy olasz napilap hasábjain
TELEVÍZÓ
• Hegedűs Tibor: Némi eligazítás, semmi több...
POSTA
• N. N.: „Minden számban legalább egy aktfotót” Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Az év játéka Az 1979-ben Magyarországon bemutatott legjobb külföldi filmek

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Humor a tévében 1.

A kabaré alkonya

Kristóf Attila

 

Tapasztalatból mondom: az emberek többsége csak azon nevet, amit eleve humorosnak tart, amit egyértelműen humorként tálalnak elébe. Ilyenkor aztán a savanyút is édesnek érzi, s legjobban akkor örvend, ha visszahallja és viszontlátja azt, amit az élet furcsaságaiból már maga is észrevett. A híres pesti humor lényege: sarkítani és „merészen” kimondani valamit, amit mindenki tud, ami közszájon forog. Az érettebb nemzedék kedvelt humorfajtája ez, erre épül a magyar kabaré, amely nemes hagyományokat igyekszik őrizni a mában. Ám a nemes hagyományok, valljuk be – időnként alpári tréfákkal keverednek.

Persze, a közéleti, vagy bonyolultabban fogalmazva: a közéleti-intellektuális humor számos ragyogó pillanatát is megértük az elmúlt esztendőkben; a szellem csődje rendszerint csak ott és akkor következett be, amikor a vidámkodás kötelező érvényű volt, hajszolt, s e hajszoltságban inaszakadt. Gondolok itt elsősorban a szilveszterekre, amikor a tévében, a rádióban, egyéb helyeken is szinte kényszer a derű, hiszen a haldoklók is a képernyőre merednek, kacagásra áhítozva.

Baljósan elszaporodtak a kifejezetten nevettetésre törekvő műsorok, egy-egy elrévedt pillanatában már arra gondol az ember: a közéleti humorban pezseg a közélet, a politikai kabaréban virágzik a politika. Ennek az elrévedt és ferde gondolatnak csöppet sem mond ellent, hogy szívesen vállalkoznak mulattatásra ismert közéleti személyek, miniszterek, publicisták, komoly művészek – egyikük-másikuk nagyon is igyekszik, hogy elhitesse velünk: kabarészínésznek sem megvetendő.

Előttem van egy kimutatás a Magyar Televízió szórakoztató osztályának műsorairól. Ezek szerint 1978-ban negyvenegy alkalommal szentelődött a képernyő teljes egészében a szórakoztatásnak. (Persze, ez korántsem a tévé egészére vonatkozik, hiszen szórakoztató és mulattató szándékúnak tekinthetjük a krimiket, a magyar nótákat, a futballmeccseket stb. is.) Láthattunk táncjátékot, szatírát, kabarét, kívánságműsort, humoros bűnügyi történetet, komédiát, részletet a Vidám Színpad műsorából, a Mikroszkóp Színpad vendégjátékát – egyszóval kacaghattunk, vigadhattunk, szórakozhattunk.

Nos, álljunk meg ennél a szónál: szórakozás. Ne engedjünk nyelvészkedő hajlamunknak, kijelentvén: hogy amikor már valaki nagyon unja a másik piszkálódását, egy köznyelvi fordulattal élve így szól: ne szórakozz velem. Hiszen ettől eltekintve is, a szórakoztatás szónak van valami gyanús zöngéje – az emberek a legkülönbözőbb helyekre járnak szórakozni: kocsmába, discóba, moziba, meccsre, a Rákóczi térre, lóversenyre, a Libegőre, s ki tudná felsorolni még, hová. Ha valaki viszont hangversenyre jár, arra sosem mondjuk, hogy szórakozni ment. Az művelődött, kulturálódott, zenét élvezett stb. A József és testvérei, úgymond, nem lektűr, nem szórakoztató olvasmány, hanem lebilincselő, elgondolkoztató, mélyen megragadó. Mi következik ebből? Csak annyi, hogy az úgynevezett szórakoztató műsorok – maradjunk most már a tévénél – más elbírálás alá esnek, mint az úgynevezett komoly, mély, drámai irodalmi vagy dokumentumműsorok, amelyek ezek szerint nem szórakoztatnak.

Azt hiszem, itt van a kutya eltemetve. Hiába, hogy a humor, a kabaré s bármely szórakoztatás alapvető szerepet játszik a tévénézők mindennapi életében, maguk a műsorok külön kategóriába tartoznak, mondhatnánk, a kritikusok és a műértő közönség szemében alacsonyabb rendűek, mint a drámák, az „elektronikus műhelykísérletek” stb., mintha a felszín és a mélység határa valóban itt volna keresendő. Persze, a „szórakoztató” szóval ne bűvészkedjünk. Szakmai megjelölés ez, így aztán mélyebb elemzésre nem alkalmas. Maradjunk annyiban, hogy a humor a szórakoztatás részeként devalválódott, bár közben terjed, mint a pestis. És a leértékelés immár nemcsak elméleti, hanem gyakorlati is: az elmúlt esztendőkben a tévé nevettető szándékú műsorai ernyedtebbek lettek, a kacagtatás sok verítékkel jár, visszeres tréfák, inaszakadt ötletek vonszolódtak a képernyőn.

A kritikusok időnként vidámakat rúgtak ezen a vergődő vidámkodáson, mert az már amúgy is leértékelt áru volt.

Pedig jól tudjuk: a humor, az irónia, a játék az emberi agy egyik legmagasabb rendű terméke, színtiszta humánum. A tudatformálásban, az ízlésnevelésben a nevettető szórakoztatásnak – éppen népszerű jellege miatt – döntő szerepe van.

Mint tudjuk, Faulkner könyvei nem tartoznak a kacajra ingerlő olvasmányok közé, Faulkner sötét világot ábrázol, nehéz indulatokat, mély érzelmeket, olykor már-már a halál és a téboly mezsgyéjén jár. Gondolatait követve vígságra, kellemes elernyedésre nem sok lehetőségünk marad. Ám van egy regénye, a címe: Zsiványok, amelyből nosztalgia, derű és vidámság sugárzik, és humor árad, éppoly megragadó erővel, olyan gondolati és érzelmi mélységből, mint többi könyvéből a komorság. Vagy egy másik példa: Steinbeck Kedves csirkefogókja. Thomas Mann-nak, Kafkának, Dosztojevszkijnek is van humora, bár az efféle „magasrendű humort” kellő sznobsággal szívesen nevezzük iróniának. Thomas Mann nem szerette ezt a szót, ő kifejezetten és célzatosan humorról beszélt, sőt tréfálkozásról. „Hogyan tekint majd erre a műre az utókor – írja a József és testvéreiről. Talán csak hamar porosodó kuriózum lesz … vagy tréfás volta még az utánunk jövőket is felderíti majd… nem tudom, és nem is mondhatja meg nekem senki. De, mert kereskedő fia vagyok, alapjában hiszek a minőségben…”

Bizony, a minőség. Ez a szó, amely kacagást és sírást összebékít, egyazon kalap alá vonja a tragédiát a komédiával, a szórakoztatást a közművelődéssel, de sohasem békítheti össze a jót a rosszal, sem az irodalomban, sem a színpadon, sem a filmvásznon, sem a televízió képernyőjén. Mindezt tudomásul véve, bízvást megesküdhetnék rá, hogy a legnagyobb alkotók, legnagyobb művészek, legkitűnőbb írók és legrátermettebb rendezők – mélyértelmű mondanivalójuk mellett – ugyanúgy szórakoztatni, mulattatni akarják közönségüket, mint – mondjuk – egy zenebohóc, akinek teljesítményét megintcsak a minőség határozza meg. Persze, jól tudom, hogy mindez nem ilyen egyszerű, a skatulyák nem tolhatok egymásba: Molière és Ibsen között különbség van. S még nagyobb, mondjuk, a Madách Színház és a Vidám Padlás között. Fogalmazhatunk így: Molière más oldalról közeledett feladatához, mint Ibsen? Személyére vonatkozóan aligha, de az általános emberi kultúra szempontjából igen. Nos, ugyanezt a másik példával kapcsolatban nem mondhatjuk el, mivel nem csupán a feladat, hanem a minőség is különbözik. Bocsánatot kérek, hogy ilyen messziről, s köntörfalazva közeledem mondandómhoz; a tévé humoros műsorairól szándékozom beszélni, és íme, épp hogy csak a Vidám Padlásig jutottam. Mentségemre szolgál, hogy nem ok nélkül jártam el így: a Vidám Színpad és Padlás ugyanis vidámításra és szórakoztatásra kötelezett intézmény, így aztán példáján kitűnően szemléltethető a humorral hivatásszerűen foglalkozó művészek és irodalmárok balvégzete. A humor és a kacajt fakasztó szórakoztatás a televízióban is hivatásszerű, épp ezért rendszere zárt, ennek ellenére szélesebb térségeken mozoghat, mint egy profilírozott színtársulat, amelyben esztendők során sztereotippé váltak az emberi és művészi szerepek: a „kiskabosság, kazalság és kibédiség”. A kisbetű nem jelent lekicsinylést, hiszen éppen a népszerűség nagyságára utal. Ezek a művészek kétségkívül jelentős figurák, hosszú esztendők óta a magyar szórakoztatás pillérei, nagy súlyt tartanak a vállukon, éppen ezért nem lehet csodálni, ha pózuk és mosolyuk megmerevedett. Nem az ő hibájuk, inkább erényük, hogy megteremtették ezt a pózt. Ennek ellenére, amikor a tévé képernyőjére 1977-ben többször felkerült a Vidám Padlás, Kipling szavaival élve: szomorú lett a gyomrunk. Ha nem érkeztek volna máshonnan biztató jelek, azt hihettük volna, bealkonyult a kabarénak. E mulattatásra termett művészek prütty-prütty színvonalon vidították a csecsemőnek tekintett nézőt, sajnos, a néző, miként a kisded, valóban ki is villantotta rózsaszín ínyét; jó néhány ember ízlését, humor igényét elégítette ki a Vidám Padlás, csak azt és azt sugallván: ez ám a humor, nem a ciánkáli.

Ugyanezen idő tájt robogott végig a tévé képernyőjén az úthenger, ekkor fogadtak a nézővel a szerkesztők, hogy „végignézik”! A fogadást számos nézővel szemben elvesztették, s még nem törlesztették becsületbeli adósságukat.

Nem célom elmúlt dolgok felhánytorgatása, a kritikusok annak idején úgyis örömmel rúgtak bele az úthengerbe, és még mosott ruhájukat sem terítették fel száradni a Vidám Padlásra. De gondoljunk bele: azok az írók, rendezők, szerkesztők, színészek, akik a fent említett műsorokat létrehozták – profik. Hivatásuk a szórakoztatás, a nevettetés, ebből és csakis ebből élnek. Akár a futballisták a vereségből.

De ne ítélkezzünk sommásan és elhamarkodva: a kabarénak nem alkonyult be, a humor forrása nem apadt ki. Nem, nem, ez lehetetlen.

Inkább úgy vélem, az történt, hogy hatalmas szórakoztatási, nevettetési kötelezettségeit a televízió túlságosan egysíkúan, mintegy kalodába zárva próbálta megoldani. Mire és kire számíthatott hát? A Mikroszkóp Színpadra s annak szellemére, amely nemcsak a színház falai között hat és gyarapít, a Vidám Színpadra, a humorra specializálódott színészekre és előadóművészekre, továbbá a szórakoztató jellegű irodalom specialistáira, hivatásos gegmanekre, saját rendezőire és dramaturgjaira, no, meg az egész magyar irodalomra és színészvilágra.

Ám a magyar irodalom, úgy látszik, nem alkotott humoros műveket (a minőségre utalva: Moldova például tudomásom szerint nem engedi képernyőre vinni szatirikus írásait), a profi gegmanek, úgy látszik, elfáradtak, mint az öreg profibunyós a tizenhatodik menetben, a Vidám Színpad azt adta, amit tudott, s a humor-specilista színészek és előadóművészek is. Nem tagadom, hogy olykor-olykor minőség is szemünkbe villant a képernyőről, voltak valóban mélyen mulatságos esték (Örkény, Karinthy), jó vidám tévéjátékok, szatírák, de az átlag, az sajnos átlag maradt. Történtek formabontó próbálkozások; néhány kitűnő színészünk új szerepkörben mutatkozott be (Darvas Iván és Ruttkai Éva sanzonokat, kuplékat énekel!), aztán ez a szerepkör odaragadt a képernyőre, az új, a meglepő szép csendesen megcsontosodott.

Tudom, hogy jó kabarészámot, jó vígjátékot nehéz írni. Tudom és elismerem, hogy a humort a képernyőn életben tartani óriási feladat. A szórakoztatás kínja nemcsak a Magyar Televíziót gyötri, a külföldről vásárolt műsorok „tréfás volta” sem elbűvölő. Mégis, elfog a szomorúság, ha a Vidám Padlásra és társaira gondolok. Mert az a szellem és szemlélet, amely arra szorítkozik, hogy kiszolgálja a közönség(?) igényét, nem szolgálja a kultúrát, a közművelődést, az ízlésnevelést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8028