Láttuk még

Egy gésa emlékiratai

Kárpáti György

A titokzatos Japán múltjába engedett betekintést Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című bestsellere. A regény első pillanattól Hollywood egyik vágyott filmprojektje volt, nem annyira történetével s párbeszédeivel, hanem leíró részeivel hatott, bepillanthattunk egy avatatlanok elől elzárt kultúrába. Steven Spielberg visszalépése után a Chicagóval révbe érő Rob Marshall kapott lehetőséget, hogy a japán kultúrát amerikai szemmel igyekezzen hitelesen ábrázolni. A direktor nagyon helyesen elhagyta a regény keretes szerkezetét, s csupán a narráció emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen az egész film egyetlen flash back szekvencia, melyben nyomon követhetjük, hogyan lesz a halásztanyáról elragadott kilencéves Chiyóból minden idők legünnepeltebb kiotói gésája, Szajuri. A látványban igen erős és kreatív Marshall a színpadról le- és a musicalből kilépve rendkívül hatásos képekkel és színkezeléssel festette meg a 20-as 30-as évek Japánjának tablóját. Addig a pillanatig, amíg a kis Chiyo nem találkozik élete legmeghatározóbb alakjával s örök szerelmével, az Elnökkel, csupán két alapszín, a külsők kék és a belsők sárga színei váltakoznak, utána aztán kitárul a horizont és tobzódhatunk a legkülönfélébb színekben, árnyalatokban. A látvány mellett dicséret illeti a castingot is, hiszen a távol-keleti filmgyártás leggyönyörűbb, legismertebb és roppant tehetséges színésznői tűnnek fel a főbb szerepekben: Zhang Yi-mou- és Wong Kar Wai-filmek főszereplője, a kínai Gong Li; az egykori Miss Malajzia Michelle Yeoh; valamint a pimaszul fiatal és lenyűgöző Zhang Zi-yi.

Kár, hogy a film belehal a látványba, s nem képes e rejtett és titokzatos világ mélyére hatolni. Megismerkedhetünk ugyan bizonyos fogalmakkal és szokásokkal (mizuage, obi, danna stb.), de eleve hiteltelen, hogy angol nyelvű a produkció. A világháború kitöréséig Marshall körültekintően és komótosan araszol előre, ám azt követően érthetetlenül kapkodóvá válik, nem tud mit kezdeni az idegen amerikaiak megjelenésével, s az első repülők feltűnése az atmoszférát is megöli. A piás jenkik dorbézolása csak részben jelent kontrasztot, s olyan felszínes sztereotípia, mely nem képes kellőképpen érzékeltetni a Japánban végbemenő háborús sokkot és traumát. A japán kultúra bemutatása nem sikerült különbre, mint a negyedszázaddal ezelőtti Richard Chamberlain-féle Sógunban. Csak színesebbre.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/03 61. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8552

Cikk értékelése:

szavazat: 1043 átlag: 5.44

előző 1 következő

új komment