DVDSzegénylegényekGelencsér Gábor
Magyar, 1965. Rendezte:
Jancsó Miklós. Szereplők: Görbe János, Latinovits Zoltán. Forgalmazó: Magyar
Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 88 perc.
A klasszikusokra
leselkedő legnagyobb veszély az öregedés. Különösen így van ez a rendkívül
gyorsan zajló filmtörténeti folyamatok tekintetében: ami annak idején
különleges és újszerű volt, az később megszokott rutinná vált; ami a korszellem
közepébe talált, az esetleg ott is maradt, s ma legfeljebb történelmi
érdekességként jelentős. A Szegénylegényeket
mindkettő fenyegethetné. A hosszú beállításos technika jószerivel hollywoodi
köznyelv lett, a (puha) diktatúra manipulációs természetéről pedig szinte
mindent tudhatunk. A film újra nézése azonban arról győz meg, hogy Jancsó
főműve jottányit sem öregedett; ma is ugyanolyan friss és felkavaró alkotás,
mint ötven évvel ezelőtti bemutatójakor volt.
Mindennek oka épp az
öregedés elvi veszélyét jelentő körülményekben rejlik. Egyrészt a Jancsó-kézjegyként
azonosított hosszú beállítás csak egyik stíluselem a sok közül, amelyet még
számos, hasonlóan eredeti megoldás támogat; másrészt e formagazdagságnak
köszönhetően a film jelentése jóval túltekint az aktuálpolitikai horizonton. A Szegénylegények az 1848–49-es forradalom
és szabadságharc utáni világ, a kiegyezést követő hatalmi manipuláció példáján
keresztül az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni világról, a kádári „kiegyezés”
hatalmi manipulációjáról is szól. Ám
nemcsak erről, hanem a szabadság és az elnyomás örökérvényű, végtelenül
ismétlődő folyamatáról, s benne a manipuláció hasonlóképpen örökérvényű és
végtelenül ismétlődő természetrajzáról. A parabola fogalma Jancsó művészetében
Jézus és Kafka paraboláihoz kerül közel; úgy is, mint a példázat segítségével
szemléltetett egyetemes (hit)titok, és úgy is, mint a modern kor abszurditása.
(A két „szerző” alakját a rendező a Jézus
Krisztus horoszkópja című filmjében később maga is összekapcsolja.) A valós
történelmi eseményektől és karakterektől eltávolodó, ám azoktól teljesen el nem
szakadó (hiszen ez a parabolikus forma lényege) elvont jelentést pedig az
addigi filmnyelvi konvenciókat megsértő, s ezáltal stilizált hatást keltő
hosszú beállítás mellett még számos poétikai megoldás kíséri. A Szegénylegényekben ilyen a szabad puszta
távlatát megtörő emblematikus térelem, a sánc zárt világa. De idetartoznak a
film ritkábban emlegetett dramaturgiai megoldásai, az epizodikus szerkezet, a
fel-felbukkanó, majd hirtelen eltűnő karakterek, azok hiányos vagy legalábbis
vázlatos, „egyszavas” motiváltsága, amelyet oly kifejezően szólaltatnak meg a
szintén „egyszavas” utasításokból álló dialógusok. A sárral tapasztott sánc
vastag fala, a széles deszkából ácsolt cellaajtók, a szél süvítése, a pálcák
suhogása a halálra kínzott meztelen lány hátán, a magát mélybe vető szerető és
társai testének tompa puffanása – csupa felkavaró, érzéki elem, amely
átélhetővé teszi a szigorú kompozíciókba kódolt elvont gondolatot. A Szegénylegényekben a parabolikus és a
szemléletes kifejezésmód nehezen meghaladható kiegyensúlyozottságot alkot.
A film audiovizuális
szépségét és gazdagságát a digitálisan restaurált képnek és hangnak, valamint
az eredeti 1:2,35-ös cinemascope képaránynak köszönhetően maradéktalanul
élvezhetjük. Az extrák legértékesebb tartalma a rendező kevéssé ismert korai
rövidfilmje, valamint a Szegénylegényekhez
kapcsolódó interjú-összeállítás mellett a néma próbafelvétel-sorozat. Ezeken a
jól ismert beállítások mellett még alapvetően más jellegű, gyors mozgású, közelikből
álló, dinamikus felvételeket is láthatunk. Az alkotók tehát többféle stílust
kipróbáltak – és végül jól döntöttek.
Extrák: Próbafelvétel (11’); Indián történet (Jancsó Miklós, 1961, 12’);
Történetek a magyar filmről V.: Illúziók
– Jancsó Miklós (1996, részletek, 10’)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 13 átlag: 4 |
 |
|
