|
|
|
Mozi120 dobbanás percenkéntVarró Attila
120 battements per minute – francia, 2017. Rendezte: Robin Campillo. Írta: Philippe Mangeot és Robin Campillo. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Arnaud Rebotini. Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Sean), Arnaud Valois (Nathan), Adèle Haenel (Sophie), Antoine Reinartz (Thibault). Gyártó: Les Films de Pierre. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 140 perc. Két lépésben eljutni egy zombifilmtől a
cannes-i Grand Prix-ig nagyívű és bizarr pályafutást sejtet, a Laurent Cantet Osztályából kikerült Robin Campillo
azonban három eddigi rendezésében igen egységes képet mutat, bármilyen műfajt
választ horrortól (A visszatérők)
kortárs noiron át (Eastern Boys) a 120 dobbanás percenként idei szerelmi
melodrámájáig: egyfelől a francia társadalom peremén élő kisebbségek erőszakos
küzdelmeiről mesél a láthatatlanság ellen (élőhalottak, kelet-európai
migránsok, AIDS-fertőzött melegek), másfelől kétszemélyes drámákon keresztül
teszi átélhetővé a politikai tartalmat a kerítéseken túlról leső publikum
számára. Ezúttal egyenesen két önálló filmet olvaszt össze: előbb a párizsi ACT
UP aktivista csoport 90-es évek elején zajló figyelemfelhívó/tiltakozó
akcióiról és elszánt belső vitáiról számol be egy dokumentumfilmszerű mozgalmi
drámában, majd átlopakodik a csoport két tagja, a HIV-negatív újonc és a
fertőzött fenegyerek szívszorító románcába.
A 120 dobbanás percenként nézője azonban nem csak két műfajt,
nézőpontot, állásfoglalást (a politikai küzdelem helytállása a közösség
érdekében és közönye az egyéni szenvedés iránt) kap egy jegy áráért – Campillo
fő érdeme, hogy ezek integrálása során elemi erővel húz be az érzelmi
azonosulás örvényébe, legyen szó formai átalakulásról (objektív snitt-ansitt
technikájával eleinte az események frontvonalába helyezi a befogadókat, majd
lassanként a két hős nézőpontjába szorítva őket fokozatosan elszigeteli a
mozgalomtól), a szexualitás mind megindítóbb ábrázolásáról (amelynek végén egy
kórházi ágyon történő kézimunka indítja útjára a melodrámák három-zsebkendős
fináléját), vagy akár a visszatérő parti-jelenetek rendhagyó
musicalbetétjeiről, amelyek Osztály-harcoktól
egészen Xavier Dolan mesevilágáig repítenek vérvörös Szajna-vízióval és
eksztatikus Jimmy Sommerville-slágerrel. Campillo őszinte, provokatív
AIDS-drámája nem csak általános érvényű társadalmi üzenete miatt az év egyik
legfontosabb filmje (az úgysem jut ki az artmozik karanténjából): nemi
betegsége a (mindenfajta) szerelem szépségeiről és kétségeiről mesél átütő
erővel – egyúttal az empátia vírusával is megfertőzve közönségét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
