KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Napfényes Florida

Egyenes beszéd

Pápai Zsolt

Az Egyesült Államokat módszeres alapossággal feltérképező John Sayles a Napfényes Floridában az árnyékokat keresi.

 

A posztmodernizmus ironikus műfajjátékokra szövetkezett amerikai függetlenjei gyakran megelégszenek a színtiszta formai reflexióval, és műveikből mániákus módszerességgel diszkvalifikálják az akár közvetett, akár közvetlen politikai, társadalmi és morális utalásokat. Közhely, de nem üres: az idézőjelek halmozásának zsánerzsonglőrjei előtt semmi sem gyanúsabb holmi mondanivalónál, üzenetnél, tanulságnál.

Annak ellenére, hogy a zsánerek reparálásának technikája képezi valamennyi munkája alapját, John Sayles valahogy sosem találta a helyét korosztályának poszthevületű direktorai között, és már karrierje kezdetétől sokkal inkább az európai modernisták távolba szakadt rokonának számított. Az 1950-es születésű rendező életkora alapján hiába tartozik a posztmodernizmus ördögfiókáinak (például a Coeneknek vagy Lynch-nek) a generációjához, témaközelítése és gondolkodásmódja miatt kilóg a társaságukból. Sayles két és fél évtizedes pályája alatt egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el abbéli meggyőződését illetően, hogy a klasszikus zsánerekkel való játék keveset ér, ha nem munkál mögötte sziklaszilárd ideológia. Mi több, éppen az ideológia teremti meg a műfajjáték értelmét: mivel a klasszikus hollywoodi zsánereknek döntő szerepük volt az amerikai álom kifejlődésében, ezért a releváns műfajjegyeknek az ábrázolandó témával szembeni kijátszásával megmutatható valami a reáliákból.

Sayles nagyon komolyan veszi feladatát, tiszta beszéd az övé, posztmodern affektálás nélküli. Az USA államait módszeres alapossággal feltérképező direktor – a Matewan Nyugat-Virginiában, a Passion Fish Louisianában, a Lone Star Texasban, a Limbo Alaszkában játszódott – ezúttal Floridába kirándult. A Robert Altman tablófilmjeinek hatását mutató Napfényes Florida több szálon futó cselekménye egy óceánparti kistelepülésen bonyolódik, ahol a multik nekilátnak felvásárolni a kiszolgáltatott lakók telkeit. A szappanopera családtörténeteket tálaló szubzsánere az alap, melyre a rendező felhúzza filmje szerkezeti építményét, és a szép számú szereplőt mozgató sztori előadása során a napfényesnek nevezett, mitikus hírű amerikai állam árnyékosabb zugaiba is bekémlel. Sayles nem analizál, csupán bemutatja az eseményeket, és bár a hollywoodi értelemben vett drámai pillanatok – mint munkáiban mindig – ezúttal is a képmezőn kívülre szorulnak, a holtjátékokkal teli történet vonzza a tekintetet. A filmet forgatókönyvíróként, vágóként, rendezőként jegyző Sayles legfőbb gondja a fabula hitelesítése, és ezt szokásos eleganciájával – realista miliőfestéssel, felettébb valószerűen ható konfliktusok felvázolásával, illetve hús-vér figurák teremtésével – oldja meg.

A Napfényes Florida újból bizonyítja a rendező erényeit – pazar színészvezetés, imponáló kameramunka, ember- és életközeli dialógusok –, csupán egyetlen ponton kelt némi csalódást. Saylest nem utolsósorban az emeli ki a középszerből, hogy minden munkájához új utakat keres, és noha konzekvens szemlélete, illetve a szociális és politikai kérdések iránti érdeklődése közös nevezőre hozza műveit, formailag jelentősen különböznek egymástól. A Napfényes Florida kivétel e sorban, lévén az első olyan opus az életműben, amelynek vizuális megoldásai – kivált a széttartó cselekményszálakat hosszabb beállításokban összesodró kézikamerázás – egy korábbi mű, az évtizede készült A remény városa ötleteire emlékeztetnek. A Napfényes Florida azért így is az oeuvre egyik illusztris és izgalmas darabja. A mozikból a világ legtöbb országában kitiltott Sayles ezzel az extrákkal szolidan ellátott lemezzel (melyen filmográfiák és a rendező informatív, de inkább forgatástechnikai érdekességekkel, mintsem az egyes szekvenciák értelmezésével szolgáló audiokommentárja található) térhet meg a hithű mozirajongók otthonába.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2259