Láttuk mégIntruderek támadásaBékés Pál
A film első kockáin egy bevetésre induló amerikai vadászbombázó hasítja Vietnam egét, a dátum: 1972. szeptember 10. (Csak mellékesen: éppen ekkor kezdtem a gimnázium harmadik osztályát, és azért drukkoltam, hogy az ilyen gépeket lelőjék.) A visszatérő repülőt egy rizsföld széléről lövöldöző paraszt eltalálja, az egyik pilóta meghal. (Csak odavetőleg: számomra akkortájt e vadászpuskával Phantomokra durrogtató mezítlábas partizánokban öltött testet a hősiesség.)
A túlélő pilóta bosszút esküszik, és új társával – egy háborúért rajongó mániákussal nekivág a tilosnak: Északra röpülnek. Szétbombázzák a Hanoiban felhalmozott légvédelmi rakéta-tartalékot. A fiúk tökösek, a tűzijáték látványos, úgy ég a makett, hogy kishíján lángra kap a terepasztal lába is.
Fordulat No. 1.: a fiúkat elítéli a hadbíróság, mert bár a katonák megnyerték a háborút (mint a huzat), de a civilek gátolják őket (a franc a seggfejükbe) így hát Északot támadni sajnos tilos. A fegyelem mindenek fölött.
Fordulat No. 2.: A fiúkat felmentik, mivel az elnök közben elrendelte Hanoi bombázását, ők tehát hősök, akik egy héttel megelőzték korukat. A nemzet érdeke mindenek fölött.
Fordulat No. 3.: A fiúkat megrovó parancsnoknak szintén bombázhatnékja támad, ám gépét lelövik. A fiúk megmentésére sietnek. Aki szereti a háborút, meghal.
(Morál No. I.) Ám a másik megtanítja a vietkongot kesztyűbe dudálni és kimenti főnökét (Morál No. II.).
A film tehát fordulatokban és tanulságokban gazdag.
A Vietnamról készült immár sokrészes Saga egyezményes elemei közé tartozik, hogy csakis az amerikaiakról esik szó. A vietnamiak prostituáltak a bordélyban, vagy sárga egyenmajmok Kalasnyikovval. Ebből következően az amerikai halál tragikus, hiszen arccal és egyéniséggel rendelkező lény pusztult el, vagyis ember. A vietnami halál viszont oly természetes, mint hogy nappal világos van, hiszen a vietnami nem egyéb mint napalmmal pörkölt sárga kenőcs a dzsungel alján, és ha visszalő, akkor kenőcs ölt embert, tehát pusztulnia kell. (A háború washingtoni emlékműve egyenként nevezi meg az ötvenötezer amerikai áldozatot. Egy NBC műsorban a nyilatkozó megemlítette: kétmillió vietnami pusztult el. A riporter kijavította: ő úgy tudja, hárommillió. Azután kiegyeztek: nagyjából ennyi.) Ez a szemlélet uralja szinte valamennyi Vietnamtörténetet, függetlenül attól, hogy az alkotók egyébként hogyan vélekednek a háborúról és az amerikai szerepről.
A film végén győztesen villognak a hófehér fogak és egyenruhák, még a gézkötés is „Vár a haditengerészet-típusú reklámízű maszkulin esztétikumot sugároz. Ragyog a nap, kék a tenger, dúl a bajtársi szeretet. És látva látjuk, hogy Hollywoodban megfordult a szél. A vereséget követő, olyannyiszor elemzett önbizalomvesztés és ön-marcangolás a múlté. Elég volt. Végül is megtáncoltattuk őket, igaz-e? Végül is a jó ügyért harcoltunk, igaz-e? Végül is a történelem minket igazolt, igaz-e?
Ha a néző hajlandó elfogadni, amit a gyengécske produkció harsogva sugall, akkor olyasfajta gondolatokkal tápászkodik az ülésről: íme még egy háború, amelyről rosszul tudtuk, hogy ki, miért vívta, ki nyerte és ki veszítette el – de hát az ember lassanként belejön. Igaz-e?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1186 átlag: 5.44 |
 |
|
