A melodramatikusra hangolt tinihorror meglehetősen modoros programdarabjának (Láthatatlan) elkészítése után David S. Goyer továbbra sem merészkedik távol a kísértetfilm műfajától. Goyer pályája számos másodvonalbeli forgatókönyvtől (Kickboxer 2, Demonic Toys) ívelt az új évezred képregényfilm-szkriptjein át (Penge-sorozat, Batman – Kezdődik!), a rendezésig, ám utóbbiban ezidáig nem teljesített túl meggyőzően – gondoljunk akár a Penge-trilógia záródarabjának visszás fogadtatására, akár az említett Láthatatlanra.

Ezen a tendencián A túlvilág szülötte sem változtat számottevően. A hősnő és az őt kísértő, gyermek-alakban megjelenő démon párharcának – meglepő módon –az összetákolnak tetsző forgatókönyv jelenti a leggyengébb pontját: mintha Goyer az amerikai kísértetfilm-hagyományok és a kortárs japán kaidan-történetek vívmányait próbálni szintetizálni, sikertelenül. Előbbit a gyászruhába bújt démoni kisfiú és a kezdeti szubjektivitás – lásd: Az ártatlanok –, utóbbit pedig egy régi filmtekercs által kínált médiareflexió és a szaggatott mozgású látomások képviselik. Bár e motívumok összességében magukban hordozzák egy életerős hibrid lehetőségét, működőképes történet nélkül nem nyújtanak többet egy másfél órányi utánérzéshalmaznál. Néhány ötletes maszkon és rutinosan elhelyezett sokkeffekten kívül A túlvilág szülötte nem kínál sok látnivalót. Gary Oldman is csak annyi időre tűnik fel, hogy a néző elgondolkodjon azon, vajon hogy került ide, a főszerepet alakító Odette Yustman pedig egyike napjaink azon ifjú sikolykirálynőinek, akik elődjeikkel szemben csupán fehérneműben játszott jeleneteikkel képesek izgalmat csempészni a moziterem hűvösébe.