|
|
|
Láttuk mégVörös cirokmezőHegyi Gyula
Csaknem egy órája néztem már ezt a filmet, amikor a japán hódítók megjelenéséből és egyenruhájából rájöttem, hogy végül mégis a huszadik században játszódik. Mindaz, amit addig láttam, a gyalog-hintón szállított menyasszony, az agyagkorsókban párolt cirokpálinka, amelynek az emberi vizelet ad „bukét”, s a fogadó, ahol ökörfejet (egészben!) szolgálnak fel az éhes vendégnek, az időtlen, örök Kínát idézte számomra – lehet persze, ha sinológus lennék, apró jelekből korábban is „belőhettem” volna a történet idejét. A történet műfaja viszont a magyar néző számára sem ismeretlen. Amolyan elbeszélő film, amely egy kis falusi közösség életét meséli el generációról generációra, dallal-tánccal, mókával-könnyel, mulatságos epizódokkal és erkölcsi épülést kínáló végkicsengéssel. Nagyapa a cirok-mezőn ejtette teherbe nagyanyót, nagyanyó jól elfenekelte az akkor még ifjú nagyapót, aki ráadásul olykor a cirokpálinkától is berúgott: de aztán idővel mindketten megkomolyodtak, ahogy nagypapához és nagymamához illik. Volt valaha egy világ, amelyben az apák szívtelenek, a rablók gonoszak, a jámbor emberek pedig félénkek voltak – de aztán jöttek az idegen hódítók, és minden addigi rossz viszonylagossá vált az ő mérhetetlen gonoszságukhoz képest.
A Vörös cirokmező nagydíjat kapott a 89-es nyugat-berlini filmfesztiválon. A zsűri feltehetően mélyebb értelmet is felfedezett ebben az unalomig ártatlan filmben. De az sincs kizárva, hogy nem is annyira a Vörös cirokmezőt, hanem a megújult kínai filmművészetet akarta kitüntetni, ami derék dolog, de kevés magyar nézőt vigasztal.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1416 átlag: 5.38 |
 |
|
|
|
