KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/február
NEOWESTERN
• Varró Attila: Nem nőnek való vidék Női westernek
• Roboz Gábor: A halál torkában A visszatérő
• Baski Sándor: Vissza a gyökerekhez Aljas nyolcas
KÉTARCÚ HOLLYWOOD
• Parragh Ádám: Bábok színpadán Charlie Kaufman
• Kárpáti György: Folytatása mindig következik Hollywoodi franchise
• Sepsi László: Galaktikus örökmozgó Star Wars: Az ébredő Erő
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Kakukktojás voltam mindig” Beszélgetés Bereményi Gézával
• Pápai Zsolt: Festő a felvevőgéppel Zsigmond Vilmos (1930-2016)
• Kolozsi László: Az utolsó pillanatban Gondolj rám
• Teszár Dávid: A Kékarcú Isten tanítása Menla hagyatéka
• Schubert Gusztáv: Magyar átok Egy passió kálváriája
• Soós Tamás Dénes: Jobban teljesít Aranyélet
NŐI NAPLÓK
• Ádám Péter: Szolgák és urak Egy szobalány naplója
• Tüske Zsuzsanna: Nők keretben Joy és Carol
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Szoba kilátás nélkül Emma Donoghue: A szoba
• Vajda Judit: Az emberrablás boldogsága Lenny Abrahamson: A szoba
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Románia, Oroszország
KÍSÉRLETI MOZI
• Horeczky Krisztina: A táncfilm kezdetei A táncfilm kezdetei
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Érzelem és érzelem Tajvani hullámok – 3. rész
KRITIKA
• Jankovics Márton: A nagy családegyesítés Férfiak és csirkék
• Andorka György: Portré három ülésben Steve Jobs
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Vérvörös cipellők Kegyetlen tánc
MOZI
• Huber Zoltán: Egy tökéletes nap
• Baski Sándor: A nagy dobás
• Teszár Dávid: A boldogság titka
• Kovács Bálint: A pince
• Forgács Nóra Kinga: Az én szerelmem
• Árva Márton: Emlékek őrzői
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család kirándul
• Soós Tamás: Creed – Apollo fia
• Sepsi László: Az 5. hullám
DVD
• Soós Tamás Dénes: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
MOZI
• Csiger Ádám: Barátság extrák nélkül
DVD
• Soós Tamás Dénes: Szeretet és köszönet
• Pápai Zsolt: Selma
• Gelencsér Gábor: Szirmok, virágok, koszorúk
• Kránicz Bence: A hamisító
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városbújócska

Boldogtalan zene

Koltai Ágnes

 

Fület bántó közhelyekkel kezdődik Sós Mária második játékfilmje. „Zárjatok ki magatokból minden mást, a külvilágot, csak magatokra figyeljetek... befelé forduljatok... megszabadulsz terheidtől... könnyű vagy és lebegsz”. A macska-léptű, férfiasán izmos Edit utasítja e szavakkal tanítványait a mozgásművészeti órán. Majd váratlanul, minden átmenet nélkül egy ideges, feszült légkörű családba csöppenünk. Nem is család ez valójában, csak egy furcsa érdekközösség, középpontjában Tamással, a zenésszel, és nővérével, Sárával, akit otthagyott a férje egy makacs, érzékeny, kedvesen nagyszájú gyerekkel. Körülöttük pedig úgy kerengenek a barátok, barátnők, megunt feleségek, szeretők és sznob félegzisztenciák, mint a Jupiter körül a kisbolygók: elválaszthatatlanul együtt forognak, de röppályájuk sohasem találkozik. Szétfoszlott szerelmek, hűvös eleganciába vagy zavart téblábolásba torkolló barátságok. Ismerős világ. A Boldogtalan kalapban láttuk, ahol az eseménytelenség, a drámaiatlan hétköznapok, az élhetetlen élet formát öltött. A film ugyan nem volt több egy groteszk fintornál, ám a keserűséget és a tehetetlenséget nem pőrén, didaktikus egyszerűségében mutatta meg, hanem a lírát az iróniával finoman elegyítő szituációkban. A tépett idegzetű Sára, koloncként nyakán a gyerekkel, Tamás a lehetetlen feleségével és még lehetetlenebb szerelmi kalandjával egyenesen a rendezőnő korábbi filmjéből jött, Sós Mária, és forgatókönyvíró-társa, Rozgonyi Ádám mintha a Boldogtalan kalap történetét folytatná. Ugyanaz a tanácstalanság, üresség jellemzi a Városbújócska finomkodó zenészeit, mint a Boldogtalan kalap tétova értelmiségiéit, épp annyira sorstalanok, és a reménytelenség őket is a vak véletlen álarcában lepi meg. Sodródó hősök – találta meg az irodalomtörténet a pontos kifejezést, és szívesen kölcsön is vennénk, ha a filmben a lődörgés, a céltalanság önmagán túlmutatna. Ha a kiszámíthatatlan sors, s nem a dramaturgiai önkény vetné partra a hősöket.

Zenei film a Városbújócska, abban az értelemben, ahogy zenei film a Kutya éji dala és az Eszkimó asszony fázik is; bennük a zene díszítőelemből a film egyik, vagy legfontosabb szereplőjévé lépett elő. Bódy Gábor és Xantus János a zenével a magyar társadalom egy jól körülhatárolható rétegét és életérzését emelte be a filmbe, de nem szociologizáló gesztussal, a „hitelesség kedvéért”, mint az elmúlt évek néhány dokumentarista és féldokumentarista produkciója (a Kopaszkutya, a Szabadgyalog, A pártfogolt), hanem a forma, az esztétikai világkép részeként. Hasonlóval próbálkozott Sós Mária is, aki a dzsessz és a rock világában tapogatózva rátalált a cool-dzsesszt játszó Miles Davisre, a lírai „fehér-négerre”, Jiří Stivinre, az Európa Kiadó együttesre és Másik Jánosra, s velük egy olyan konfliktusra, amely szétfeszíti a film kereteit. Látszólag csak egy zenekar, egy barátság története a film. Pontosabban egy zenekar széthullásáé. Két barát, János és Tamás együtt kezdte pályáját, valamikor a reményteli hatvanas években dzsessz-zenekart alapítottak, sikeren, barátnőn és kölcsönlakáson osztozva élték az avantgarde „bohém” életét. Egy napon azonban János megválik a zenekartól, bár gyűrött ballonkabátja és kitaposott cipője a régi; most rockkoncerten lép fel. Halad a korral, stílust vált, a film végén elküldi ugyan Tamásnak kazettára vett zongoraszólóját, de cseppet sem biztos, hogy visszatér barátaihoz, és ifjúkora nagy szenvedélyéhez, a dzsesszhez. ő volna a film kulcsfigurája? Nincs fontosabb szerepe a többieknél, csupán neki volt bátorsága, hogy cigarettára gyújtson a puskaporos hordó tetején, hogy fejvészetten meneküljön – a Semmibe. Számára ugyanis maga a zene vált kétségessé.

A történet ennyi, de naivság volna azt hinni, hogy az elmesélhető sztorinak bármi jelentősége van. Nem fontos, hogy mi lesz a cserbenhagyott zenekarral, még az sem érdekes igazán, mi történik Jánossal, aki szeszélyének engedve teszi tönkre az évtizedes barátságot, munkát. Mindegy, hogy min marakodik a csonka együttes, hogy ki kivel alszik és miben hisz, csak egy dolog fontos: a zene. Állandóan erről beszélnek, minduntalan dalfoszlányok csendülnek fel, hangszereket is látunk, valami mégis hiányzik: a muzsikálás öröme, a közös produkció.

A hangulatok filmje a Városbújócska, a szabadjára engedett rosszkedvé, a ragadós melankóliáé, a harsogó fájdalomé. Divatosan spleenes benne mindeki, még a cseppet sem szomorú – inkább energikus, indulatos – zenét játszó Európa Kiadó együttes is, még a statisztálásra kény-szerített koravén gyerek is, még Másik János is, aki érezhetően egyetlen rendezői instrukciót kapott: játszd önmagád. Sós Mária nem bontja ki a konfliktust, hőseit elindítja a válság felé vezető úton, ám a film megreked a zenei irányzatok, stílusok látszat-ellentéténél. Beérhetjük-e azzal a felismeréssel, hogy éltető közösség nélkül nincs alkotás, amikor nem reménykedhetünk többet a művészet megváltó erejében; amikor a zene határai feloldódtak, s a végvárakba, a dzsessz- a beat- a rock immár békés harcmezejére betört a tomboló, erőszakos punk, és a szabálytalanságával kérkedő new wave kultúra? A Városbújócska hősei sem a magánytól szenvednek, hiszen a slepp, a tudálékoskodó bennfentesek, a „bulibarátok” áhítattal lesik mozdulataikat, hanem a művészet hétközna-piassá válásától. Különböző módon ugyan, de ezt fogalmazza meg a Kutya éji dala és az Eszkimó asszony fázik is, s mi másért bolyonganának ennyire boldogtalanul, hazátlanul a Városbújócska zenészei. Hacsak nem üres játék, amit látunk.

Mindvégig ígéret marad a film, semmilyen világra nem nyit rá, legfeljebb a parttalan szomorúságra, ami így egyszerűen csak sekélyes közérzet, nem több, mint arctalan figuráinak önáltató, önsajnáló szenti-mentalizmusa. A szomorúságnak is van hamis pátosza, a kívülállás, az idegenség is tetszeleghet önmagában. Bár a maga töredezett, esszéisztikus módján ez a film is megfogalmaz egy keserű gondolatot – a személyiség lassacskán a művészetből is kivonul –, menten aprópénzre váltja, a „csak magatokra figyeljetek”, „befelé forduljatok” közhelyére fordítja le. Olyannyira, hogy a költői, szonátaszerűen megkomponált befejezésbe is fals hangok vegyülnek. Tamás barátja zongorajátékát hallgatja, önkéntelenül is fuvolájáért nyúl – játszanak, igaz, nem együtt, csak egymás mellett, S közben a Júdást, Jánost látjuk, zuhogó esőben ül a Duna-parton, révetegen maga elé néz. Lehet, hogy újra egymásra találnak, a szavak kiürültek, beszélni nem tudnak, de a zene összeköti őket.

Ez a Semmiből táplálkozó optimizmus sem feledteti, hogy itt minden védjegy csupán. Elsősorban az a filmnyelv, amit debütáns alkotásában még bátortalanul, akadozva beszélt a rendezőnő. Sós Mária éppen olyan rokonszenves nemtörődömséggel veti le az epikus cselekmény vezetés kényszerét, mint az új hullám hajnalán Godard-ék, és az improvizáció legalább akkora szerepet kap filmjeiben, mint Cassa vetésnél, valahogy mégsem „anyanyelve” ez a laza szövésű, a kerek történetnek fittyet hányó film-esszé. A zenei keret sem foghatja össze az egymással alig érintkező cselekménytöredékeket. Hiába a sok apró, finom megfigyelés, a tünékeny pillanatok lírája, a Városbújócska csupán motívumok füzére.

Védjegy az Európa Kiadó és Másik János is, akik az avantgarde romantikáját kölcsönzik a filmnek. Egy kiüresedett legendát, amely éppúgy tapadhat a tegnapi, mint a mai vagy a holnapi avantgarde-hoz. Ilyen jelzésszerű, „értő nézőknek” szánt üzenet a finn filmrendező, Lauri Törhönen szerepeltetése is (aki Az égő angyal című filmjével mutatkozott be nálunk). A finn menedzsert játssza, de dallamos keresztnevén kívül nem sokkal gazdagította ezt a bús-magyar siratót. Talán még akcentusát, törtmagyarságát is szinkronizálni kellett.

Akad itt misztika, édes bódulatot kínáló gyógyszer, előkelősködő mozgásművészet, és a nyárspolgári boldogságot megvető vagabund szabadosság. Ezek a jellegzetesen pesti, félművész, félértei miségi figurák elnyűtt padláson, mocskos pincében, garázs végében kialakított fészekben húzzák meg magukat, a város mélyében bukdácsolnak (minden bizonnyal erre utal a film címe is), a senki földjén élnek. Nem lehet félreérteni: a nosztalgikusán emlegetett hatvanas évek vert hadáról, a kiszorítottakról, az érzelmileg kisemmizettekről szól a film, a mai rosszkedvű harminc-negyvenévesekről. Mégsem vagyok benne biztos, hogy közülük bárki is szívesen azonosul e nemzedéki portréval.

A modorosság a színészi játékban is tetten érhető. Megírt szerep, figura hiányában természetesen nem sokat tehet a színész, legfeljebb rögtönözhet, mint Földessy Margit és Koltai Róbert. A Boldogtalan kalapból mentették át szerepüket: tétovaságukat, elharapott mondataikat, ideges kapkodásukat. Csakhogy az a fajta furcsa lebegés, kínzó bizonytalanság, groteszk esetlenség, ami a Boldogtalan kalap különös ízét adta, ebből a filmből hiányzik.

Van azonban a Városbújócskában egy semmihez sem kapcsolódó jelenet, Vajda László magánszáma, amely egy lecsúszott, elárult, alkoholtól szétmállott muzsikus utolsó próbálkozását mutatja. Elnehezült kézzel fogja a trombitát, maradék energiáját összegyűjtve belefúj a trombitába, de csak szörnyű nyikorgásra telik. Ez az elárvult trombitás az igazi vesztes. Miatta nem hihetünk a film felemelő fináléjában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5952