Kritika

Rodin

A zseni árnyékában

Ádám Péter

Két évtized Rodin életéből.

Rodin, háttal a kamerának, szemben a hatalmas fakeretben elhelyezett gipsz-öntvényekkel, amelyből A pokol kapujának befejezetlenül maradó szobor-együttese fog kikerekedni. A szobrász szemtől szemben legnagyobb igényű alkotásával? Vagy inkább arról van szó, hogy ezen a kapun minden nagy művésznek keresztül kell menni? Akárhogyan is, ebben az első beállításban már ott az egész film: az érzékiség dimenziója, a sziszifuszi munka, az örök elégedetlenség meg a művész rögeszmés személyiségének végletes önzése. Jacques Doillon jó érzékkel mindössze két évtizedet akar Rodin életéből bemutatni. A nyolcvanas évek elejével indít, amikor a negyvenéves csaknem ismeretlen szobrász megkapja első hivatalos megrendelését, és a kilencvenes évek végéig idézi fel a művész pályáját. A film futólag utal a jól ismert művekre, A Gondolkodóra, A Calais-i polgárokra meg A Csókra, részletesebben csak az 1891-től 1897-ig készülő és a modern szobrászatot előrevetítő monumentális Balzac-emlékműre összpontosít, amelynek – a különféle változatokkal, botrányokkal meg a kései rehabilitációval – már önmagában is eléggé regényes a története.

Auguste Rodin tagbaszakadt alakját (Vincent Lindon) többnyire a műteremben látjuk, de a műterem börtön is egyben. És ahogyan a művész minden idegszálával csak munkájára összpontosít, mindent kiszikkaszt, mindent sivataggá változtat maga körül. A megszállott birkózás az alkotással, a mindig újat akaró zaklatottság, a rögeszmés alkotótevékenység kevés időt, teret, energiát hagy az intimitásnak, a magánéletnek, a szerelemnek. Az önbálványozó művész körül bolygóként két nőalak kering: Rose, a feleség státuszát birtokló tenyeres-talpas házvezetőnő (Sévérine Caneele – a belga színésznőt Bruno Dumont 1999-es L’humanité című kitűnő filmjében láttuk utoljára), akit Rodin néhány hónappal 1917-ben bekövetkező halála előtt feleségül fog venni, és Camille Claudel (Izia Higelin), a tehetséges tanítvány, aki egyszerre asszisztense, múzsája, szeretője, majd vetélytársa a Mesternek.

Bár Jacques Doillon kameráját mindvégig a nagy alkotó iránti csodálat vezérli, az összkép korántsem olyan egyértelmű. A művész műterme általában a bohém rendetlenség, a boldog összevisszaság tanyája (a műterem ebből a szempontból ellentéte, ha ugyan nem megkérdőjelezése vagy elutasítása a filmben szintén látható nagypolgári enteriőr kínos rendezettségének). A filmbeli műterem azonban nem a művész belső világának kivetülése, hanem egészen más. Nem ellentéte a nagypolgári enteriőrnek, hanem visszája. Legalábbis annyiban, hogy már méreteivel és állandó nagyüzemével is a gyár, az ipari termelés képzetét idézi. Ez a műterem ráadásul egy férfi félisten szürke univerzuma, rideg és sivár birodalma. Akinek szemében közönséges hisztéria a szerelmi partnernek a teljes élet, vagyis a gyerek és házasság iránti vágya. A filmbeli Rodin szerelmesen simogatja a tölgyfa kérgét, de látni valóan érzelemszegény a szerelmi kapcsolatokban: a nőt Camille Claudelben is mélyen lesajnálja, holott elismeri, csodálja, sőt, talán irigyli is tanítványának tehetségét.

A rendezőt legfőképpen az alkotás misztériuma, a gejzírként feltörő ihlet foglalkoztatja, a kreativitás rejtélyéről azonban a film képtelen újat mondani. Látjuk a szebbnél szebb csupasz nőket, látjuk, ahogy a modell beáll a kívánt pozícióba, és látjuk Rodint, ahogy összevont szemöldökkel buzgón nekilát a munkának, de semmivel sem jutunk közelebb az alkotás titkához, még akkor sem, ha Jacques Doillon a filmben többször is megismétli a mű születésének – furcsamód minden érzelmi töltéstől megfosztott – jelenetét. Végeredményében a Rodin/Camille Claudel alkotópáros viszonyának ábrázolása sem tudja visszaadni ennek a kapcsolatnak a tragikus mélységét és bonyolultságát (Doillon Rodinje ebből a szempontból mélyen alatta marad Bruno Nuytten 1988-as Camille Claudeljének).

Sokkal sikerültebb viszont, már a film vége felé, a Balzac-emlékmű születésével kapcsolatos jelenet-sor. A film azonban itt sem ad választ a rendező által felvetett kérdésre, nevezetesen arra, hogy egyáltalán lehet-e az alkotás folyamatát filmen ábrázolni. Hogy egyáltalán életre keltheti-e a filmi fikció az alkotót munka közben? Bár Jacques Doillon a kérdésre kétségtelenül az egyik legnagyobb francia férfi színésszel keresteti a választ, az ismert művész-kliséknél ő se tud többet adni.

RODIN – AZ ALKOTÓ (Rodin) – francia, 2017. Rendezte és írta: Jacques Doillon. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Philippe Sarde. Szereplők: Vincent Lindon (Rodin), Izia Higelin (Camille Claudel), Sévérine Caneele (Rose Beuret). Gyártó: Les Films du Lenedemain. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 119 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 54-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13447

Cikk értékelése:

szavazat: 1 átlag: 7