TelevízóFilmmúzeum csatornaHonvágytévéKelecsényi László
Rózsa Sándor könnyes emlékké vált, Princ kellemes borzongást okoz. Új televízió csatorna, régi filmekkel és műsorokkal.
Feltámadt a Magyar Televízió. Nem ez a mostani, királyinak becézett (csúfolt?) intézmény, hanem az a régi, harminc-negyven évvel ezelőtti, a maga idejében egyedülálló és egyetlen népszórakoztató intézmény. Meghökkentő jelenség ez a szappanoperákkal kábító, filmáradatot ontó, megtörtént baleseteket kéjjel újrajátszó, önképzőköri nívójú színjátékosokat világsztárrá avató tévécsatornák egyeduralmának idején. A varázsszó: Filmmúzeum. Nem az egykori, mélypincében működő mozi a Dohány utca torkolatvidékén. Csak egy kattintás a távkapcsolón, s máris a honi televíziózás hőskorában járunk.
A Filmmúzeum csatorna, Prokopp Dóra nemrégen indult televíziója a nosztalgiázni kívánók házimozija. Tündökletes, hogy ezt meg lehetett csinálni. Mibul? – kérdezhetnénk Benedek Tibor annak idején klasszikussá vált kabarészámának zárópoénjával. (Ezt a remek magánszámot sajnos még nem ismételték.) Ki az az őrült milliomos, nagystílű emberbarát (a la Jean Valjean), adakozó tőkepénzes, aki ezt finanszírozza? Sehol egy reklámblokk, a műsorok megszakítás nélkül peregnek. Meddig lehet ezt így csinálni: a reklámistent kísérteni, fityiszt mutogatni a tőkének. Hiszen nem csak kisnyugdíjasok és minimálbéresek ülnek oda a folyton-folyvást reprízelő képernyő elé.
Fájdítsuk egy kicsit azok szívét, akiknek még nem jön be a Filmmúzeum. Mi minden kerül elő a régi dobozokból? Döbbenten tapasztaljuk, miként lett a hatvanas-hetvenes évek sokat szidott tévés produkcióiból egész jól fogadható, már-már klasszikus becsű sikerdarab. Ezt a hatást még nem írta le semmiféle esztétika, se szociálpszichológia. A régi, bemutatásuk időpontjában akár megbukott filmek is felértékelődnek a múló idővel. Nemcsak azért, mert a legrosszabb esetben is szociografikusan rögzítették saját koruk vizuális szemléletmódját, és társadalomkutatási alapul szolgálhatnak, hanem mert a mezei mozinézők (s valamiképp mind azok vagyunk) első ifjúságukat láthatják feltámadni. Szerencsés az a rendező, akinek operatőrje egyéni ambícióból vagy éppen külső sugallatra eredeti helyszíneken forgatott, és nem second plánokkal rögzítette a kamerája előtt megjelenő alakokat. Duhajkodhat Jávor, ripizhet Latabár, ha látható mögöttük az éjszakai Oktogon képe a harmincas évekből vagy az Astoria szálló környéke egy reggeli csúcsforgalomban, rögvest felértékelődik a jelenet. Feledve a csacska cselekmény, él az utca, él a film.
Médiakutatóknak kötelező odaülni a Filmmúzeum képernyője elé. Tanulmányozhatják a harminc-negyven évvel ezelőtti hazai televíziózás gyakorlatát, nézhetik sorozatban az egykori szilveszteri műsorokat, megtudhatják milyen volt anno egy sorozat (Egy óra múlva itt vagyok), klasszikus értékű tévé-játékokat (Gömböc), felejthetetlen színházi közvetítéseket (Fiorenza), színdarabok tévé-változatát (A két Bolyai, Fáklyaláng) láthatják újra. Kulturális misszió ez a javából. Még az egykori tévé-torna és esti mese reprízelésének is megvan a diszkrét bája.
De épp itt van egy kis bökkenő. Míg a televízió archívumából szinte bármit műsorra tudnak tűzni, gyaníthatóan nincs olyan érdekesség, amit, ha akarnak, ne tudnának lejátszani, viszont megindulásuk óta ugyanaz a mintegy ötven darabból álló filmcsomag pereg. Némelyik film (Sellő a pecsétgyűrűn, Fotó Háber) már legalább tízszer szerepelt a képernyőjükön. A sematikus Örkény-regényből készült Becsület és dicsőséget is szakmányban vetítik, nem lett jobb sajnos, mint ahogy az egyik legrosszabb magyar bűnügyi film, a Fény a redőny mögött sem, amelyikről azt írta annak idején szegény B. Nagy László, hogy jobb lett volna, ha nem a szereplők dobálják ki egymást a vonatablakból, hanem a rendező teszi ezt a forgatókönyvvel. A nagy kérdés: a Filmmúzeum miért nem tallóz oly bőségesen a Nemzeti Filmarchívum és a Mokép kópiaállományából, mint teszi azt a Magyar Televízió régiségeivel. Azt nem is akarjuk feltételezni, hogy utóbbi már a zsebükben, raktárukban volt valamiképp, s az előbbiért meg számukra túl nagy árat kellene fizetni, mert akkor néhány hónapnyi tündöklés után leáldozik az épphogy elindult jó kezdeményezés napja. Játékfilmeket kell venni, de gyorsan, mert hamarosan unalmassá válik, egyesek szerint már azzá is vált, a választék. A televíziós régiségek egy ideig még fenntarthatják az érdeklődést, hiszen a Filmmúzeum még elég kevés háztartásban fogható. Jöhet még a Cicavízió ismétlése, megjelenhet a képernyőn Takács Marika és Varga Jóska, de igazi tartalékai, ha ragaszkodik az alapelveihez, mégiscsak a játékfilmek archívumaiban lapulnak. Abból sosem válik képernyős egyenkoszt, mindegyik egyedi darab, s még a legrosszabb is őriz valamit a filmemlékezetből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1336 átlag: 5.44 |
 |
|
