KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mario Monicelli

Beszélgetés Mario Monicellivel

A boldogulás művészete

Pintér Judit

Itália történelme mindig kivételesen gazdag volt groteszk, nevetséges, ugyanakkor mélyen emberi figurákban.

Mario Monicelli, a „commedia all’italiana” 2010-ben elhunyt legendás mestere 2007 decemberében, a mûveibõl az Olasz Kultúrintézetben rendezett vetítés-sorozat megnyitójára látogatott Budapestre. Akkor készült ez a rövid beszélgetés a 92 évesen is hihetetlen szellemi frissességû és vitalitású rendezõvel.

*

­­– Úgy tudom, elsõ filmjét A Pál utcai fiúkból rendezte.

Molnár Ferenc regénye Olaszországban is a fiatalok kedvelt olvasmánya volt. 17–18 éves lehettem, amikor Milánóban elhatároztuk a barátaimmal, hogy megfilmesítjük. Noha az elkészült 16 mm-es filmet csak iskolákban tudtuk vetíteni, eljutottunk vele Velencébe, amelynek versenyprogramjában akkor még 16 mm-es amatõrfilmek is szerepeltek. Megnyertük a kategória elsõ díját, így a cseh rendezõ, Machaty lóti-futi asszisztenseként részt vehettem egy igazi forgatáson.

– A híres Marc’Aurelio címû szatirikus lapnál is dolgozott…

– Igen, közvetlenül a háború után. Rövid humoros írásaim jelentek meg benne. Stenón – és persze a legismertebb Fellinin – kívül sok olasz filmes megfordult a szerkesztõségben. A neorealizmus születésének éveiben elõször forgatókönyveket írtunk Stenóval, majd Carlo Ponti producer felkérésére több filmet együtt is rendeztünk, Totòval a fõszerepben.

– Elsõ nagy sikere Magyarországon az 1953-ban készült Hûtlen asszonyok volt.

– Ezt a filmet már egyedül rendeztem, de mivel a producer jobban bízott a párosunkban, Stenóval közösen jegyeztük.

– A komoly hazai és nemzetközi elismerést A nagy háború hozta meg az Ön számára 1959-ben, amelyben nem az addig megszokott módon ábrázolta a háborút.

– Úgy akartam bemutatni az elsõ világháborút, ahogy az olaszok valójában megélték. Itália akkor még nagyon szegény, fõleg paraszti kultúrájú ország volt, csaknem 70%-os analfabetizmussal, óriási nyelvi és hagyománybeli eltérésekkel a félsziget egymástól távoli részei között. Ezért például a Szicíliából Friuliba vitt katonáknak olyan helyeken és célokért kellett harcolniuk, amelyekrõl sejtelmük sem volt, hiszen korábban nem is hallottak az Osztrák-Magyar Monarchiáról. Megfelelõ felszerelés nélkül, étlen-szomjan olyan vidéken szenvedtek négy-öt évig a harctereken és a lövészárkokban, amelynek még a nyelvét sem értették. Olaszország teljesen felkészületlen volt erre a háborúra; az igazság szöges ellentétben állt azzal, amit a fasiszta propaganda két évtizeden át harsogott, hogy az olaszok mindig hõsiesen és boldogan áldozták akár az életüket is az osztrákok vagy a magyarok elleni csatákban.

– A keresztes háborúk idõszakát is hasonlóan deheroizáló módon ábrázolta a nálunk talán legismertebb filmjében, az 1966-ban rendezett Brancaleone ármádiájában.

– Mert már akkor is ugyanarról volt szó. Az olaszok csaknem ezer éven keresztül, egészen az egyesítésig mindig alárendelt helyzetben, hol spanyol, hol francia, hol osztrák uralom alatt sínylõdtek. A több évszázados elnyomás hatására, mintegy önvédelembõl sajátították el a boldogulás, a túlélés, a megúszás „mûvészetét”. Az „arte dell’arrangiarsi” lélektani képességét természetesen akkor is megõriztük, amikor már nem ültek idegen elnyomók a nyakunkon. Gyakorlatilag máig jellemzõ az olaszokra, hogy nem szeretnek lázadozni, inkább hosszú ideig birkaként tûrik az olyan helyzeteket is, amelyekben az engedelmesség elfogadhatatlan, sokszor egyenesen bûn. Elõbb-utóbb persze betelik a pohár…

– Egyik legizgalmasabb filmje, Az ezredeseket akarjuk! viszont egy (szerencsére meghiúsult) lázadási kísérletrõl szól: Borghese ezredes és a Nemzeti Front nevû neofasiszta szervezet 1970 decemberében tervezett államcsíny-kísérletét idézi fel, nem sokkal az események után, 1973-ban, a szatíra kíméletlen eszközeivel…

– Mikor megtudtam, hogyan akarták végrehajtani azok a marhák az államcsínyt, elhatároztam, hogy filmet készítek róla. Természetesen nem volt veszélytelen az ügy, hisz’ a neofasiszták Olaszországban ugyanúgy megszerezhették volna a hatalmat a hadsereg segítségével, mint az ezredesek Görögországban. Filmemben Giuseppe Tritoni (Ugo Tognazzi játssza fergetegesen), a hadsereg volt tisztje, szélsõjobboldali parlamenti képviselõ, mivel túl „demokratikusnak” ítéli pártja tevékenységét, a görög katonai junta támogatásával államcsínyt szervez. Az összeesküvõk egy paramilitáris kiképzõtáborban a köztársasági elnök elrablására és az olasz televízió elfoglalására készülnek. A gépezet beindul, az „ezredesek” dilettantizmusa azonban mind hatalmasabb méreteket ölt. A legfõbb paradoxon azonban az, hogy az állam még náluk is felkészületlenebb, impotensebb. Úgy gondolom, ha sikerült volna is ez a puccs-kísérlet, minden bizonnyal épp olyan „commedia all’italianá’-ba illõ módon, csupa visszataszító és kétbalkezes „szörnyeteg” részvételével ment volna végbe, mint a filmben. Nem mintha Olaszország késõbbi történelmében nem találkoztunk volna a filmbeli eseményekhez és figurákhoz kísértetiesen hasonlókkal… 1973-ban arra próbáltuk felhívni a nézõk figyelmét, hogy ezt a bohózatba illõ, meghiúsult államcsínyt az uralmon lévõ kereszténydemokraták – a fasiszta veszélyre hivatkozva – hogyan használták föl saját hatalmuk erõsítésére. Azért hívtuk segítségül ehhez a szatíra eszközeit, mert nagyon hatásos mûfaj, noha rendkívül nehéz igazán jól, Buster Keaton, Chaplin vagy a mi Totónk színvonalát megközelítve mûvelni. Ebben a filmben is csak ritkán sikerült. Jómagam azért próbálkoztam sokszor ezzel a mûfajjal, mert Olaszország történelme mindig kivételesen gazdag volt groteszk, nevetséges, ugyanakkor mélyen emberi figurákban, jelenségekben és történetekben – ahogy az ma is. Már említettem az olaszok egyik sajátos karakterjegyét: lehetõleg igyekeznek megúszni a nehéz helyzeteket, kikerülni az események gócpontjából, szinte láthatatlanná válni, hogy ravaszsággal, de sokszor az erõszaktól, csalástól sem visszariadva jobbá tegyék az életkörülményeiket.

– Az Egy egészen kicsi kispolgár címû 1977-es filmjében arról ad látleletet, hogy a fogyasztás milyen változásokat eredményezett az olaszokban.

– A piac törvényei minden korábbinál erõszakosabbá tették õket: ma már jószerivel csak azt tekintik gyõztesnek, azt csodálják, akinek sok pénze van, és bármilyen hazugság, csalás, kultúraellenes cselekedet révén jutott is hozzá, megbocsátják neki. Itáliában a pénz vált az egyetlen, a legfõbb értékmérõvé. Persze nem csak ott…

– Filmjeit nézve valóban az a benyomásunk, mintha honfitársai nem sokat változtak volna az elmúlt századokban…

– Mostanában pedig mintha végképp lemondtak volna a lázadásról, a dolgok megváltoztatásáról. A legmegalázóbb helyzeteket is legfeljebb némi humorral fûszerezett belenyugvással fogadják. Mivel történelmünk során szinte vérünkké vált ez a magatartás, vakon engedelmeskedünk a felsõbb hatalmaknak. Nincs bennünk kellõ elszántság ahhoz, hogy elzavarjuk a bizalmunkra érdemtelen vezetõket. Csak abban lehet reménykedni, hogy egyszer mégis felbukkan valaki, aki képes lesz határozottan szembeszegülni az uralmon lévõkkel. A jelenlegi politikai erõk között nincs ilyen. Az olasz politikai elit tagjai ugyanis – legyenek kormányon vagy ellenzékben – hajszálra egyformák, kivétel nélkül el kellene kergetni mind. Õk ugyanakkor csak a kisebbség, valójában az egyetemek, a bíróságok, az egészségügy stb. irányítói, vagyis az egész vezetõ réteg felelõs az országban uralkodó nepotizmusért. Hogy még véletlenül sem az igazság, a kultúra, az érdemek számítanak, hanem kizárólag az ajánlások, hogy ki kinek a rokona, barátja, ismerõse. Az egész államgépezetre érvényes, hogy senki nem az érdemei miatt válik valakivé, hanem ismeretségek révén, netán ravaszkodással, korrupcióval, csalással.

– Mit gondol az eszmék hiányáról ma? Az Elvtársak címû, 1963-as filmje hõsei még egy, azóta bukott utópia nevében harcoltak.

– A film a 19. század végi, természetesen nem erõszakmentes baloldali küzdelmek egyik eszközét, a a jobb munkakörülményekért folytatott sztrájkot eleveníti föl. Ma nem létezik olyan eszme, amelynek a nevében lázadni lehetne a hatalom ellen, és az uralkodó osztályt új erõkkel lehetne helyettesíteni. Soha nem tagadtam, hogy szocialista vagyok. Olaszországban ugyan sokan állítják ezt magukról, de a többségük nem igazi szocialista, hanem a saját érdekeit szem elõtt tartó individualista. A demokráciában elvileg mindenki egyenlõ, de a szabadság ma csupán azt jelenti, hogy mindenki szabadon mondhatja a magáét. Ez azonban nem valódi szabadság. Olaszországban például nagyon sok a munkahelyi baleset. Attól viszont, hogy errõl nyíltan lehet beszélni, korántsem javulnak a munkakörülmények. Én még mindig olyan társadalomról álmodom, amelyben a bölcsõtõl a koporsóig minden állampolgár egyenlõ figyelemben részesül. Ahol mindenkinek joga van a tanuláshoz, élete kiteljesítéséhez, ahol vezetõ pozícióba csak a valóban arra érdemesek kerülhetnek, és az ember öreg korában is biztonságban érezheti magát: kap elegendõ nyugdíjat, megfelelõ orvosi ellátást, tisztességes temetést. Olaszországban mindezért rettentõ keveset tesznek.

– Mi a véleménye a szélsõjobboldali eszmék újjászületésérõl?

– Harcolni kell ellenük, mégpedig nemcsak érvekkel, meggyõzéssel. A fasiszták erõszakosak, ezért a türelem, a vita nem mindig elegendõ. Bármilyen sajnálatos is, õket csak a saját eszközeikkel lehet legyõzni, olykor tehát muszáj erõszakot alkalmazni ellenük.

– Óriási élettapasztalata alapján – az erõszakon kívül – lát-e más gyógyírt Olaszország és a világ jobbá tételére?

– Mint már utaltam rá, az egyetlen megoldás az lenne, ha jönne valaki, aki úrrá tud lenni a mai súlyos nehézségeken. Volt már erre példa az olasz történelemben. Ma is nagy szükségünk lenne a nápolyi Masaniellóhoz hasonló személyiségre, aki 1647-ben nem politikai célokért, hanem kizárólag a helybéli szegények életkörülményeinek javítása, a súlyos adóterhek csökkentése érdekében szervezett felkelést, amelynek eredményeként sikerült is a követelések teljesítésére kényszerítenie a spanyol elnyomókat. Persze nem örökre, mert ezt a harcot újra és újra meg kell, meg kellene vívni.

– Milyennek látja a fiatalokat?

– Korruptaknak. Egész Olaszország, de az egész Nyugat korrupt. Olaszország talán kicsit inkább másoknál. Mindent a fogyasztás, az örömszerzés mozgat, amit a többség minél kevesebb munkával és erõfeszítéssel akar elérni. A bevándorlók, az afrikaiak, a kelet-európaiak kizsákmányolásával. Ez is az egész Nyugatra jellemzõ.

– Nem tehetünk mást tehát, mint hogy várunk egy igaz emberre?

– Lényegében igen, de egy igaz ember nem elegendõ, nagyon sok kell belõlük. Mert ha csak egy ilyen ember van, abból diktátor lesz. A többségnek kell megváltoznia. A teljes vezérkarnak, a hétköznapi embereknek, mindenekelõtt azonban a fiataloknak. Azt is természetesnek tartom ugyanis, hogy a fiataloknak az öregek helyébe kell lépniük – különösen, ha van fontos mondanivalójuk. A nemzedékváltás persze akkor is bekövetkezik, ha a fiatalokat csak a fogyasztás, a diszkó és a szórakozás érdekli. Mert a jövõ – bármit hozzon is – az õ kezükben van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10720