KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/május
MOZI
• Parádi Orsolya: Nathalie második élete
• Vajda Judit: Tegnap éjjel
• Huber Zoltán: 21 Jump Street – A kopasz osztag
• Barkóczi Janka: Asszonyok kútja
• Ádám Péter: Együtt élhetnénk
• Kolozsi László: Oslo, augusztus
• Kovács Bálint: Hasta la Vista!
• Varró Attila: Kalózok – Kétballábas banda
TARR APOKALIPSZISE
• Schubert Gusztáv: Ítéletidő Tarr apokalipszise
TARR
• Sipos Balázs: Világvégi zene A torinói ló nyitójelenete
• Tornai Szabolcs: A ló kérdez Tarr és az Apokalipszis
HILLBILLY-HORROR
• Kovács Marcell: Zöld pokol Hillbilly-horror
• Géczi Zoltán: A lét elviselhető könnyűsége Hilbilly-Amerika
• Varró Attila: Isten háta mögött A pogány Anglia
• Hubai Gergely: Borzasztó bendzsók bajnokai A hillbilly horrorzene
MESETERÁPIA
• Sepsi László: Mesekönyv és bestiárium Tömegfilmes tündérmesék
• Varga Zoltán: A kiskakas és a pegazus Macskássy Gyula filmjei
FILMMÚLT
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 1. rész
• Lénárt András: Spanyol Hollywood Samuel Bronston tündöklése és bukása
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 3. rész
• Varga Zoltán: A test ördöge Polanski és Zulawski
SITCOM
• Nánay Bence: Narratív trükkök Amerikai sitcom
• Baski Sándor: Székely szerint a világ Lucky Louie / Louie
• Kolozsi László: Jelentés a légkondicionált pokolból Office – Hivatali tévéfilmregények
• Huber Zoltán: Sóhivatal Munkaügyek
KÖNYV
• Zalán Vince: Kész a leltár? Sárközy Réka: Elbeszélt múltjaink
FILM / REGÉNY
• Pálos Máté: Tékozló apák Nick Flynn: Mocsokváros utcáin
• Nagy V. Gergő: Korhadt sorsok Paul Weitz: Mocsokváros utcáin
• Orosz Anna Ida: Térhatású kerület-felújítás Nyócker! 3D
KRITIKA
• Varró Attila: Holt mesékből új bazár A holló
DVD
• Bocsor Péter: Nyugaton a helyzet változatlan
• Pápai Zsolt: Magánbeszélgetés
• Sepsi László: Diploma előtt/Testi kapcsolatok
• Huber Zoltán: Anonymus
• Varga Zoltán: Scooby Doo! Vámpírmusical
• Tosoki Gyula: A cinkos
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sitcom

Amerikai sitcom

Narratív trükkök

Nánay Bence

A sitcom népszerűbb, mint a nagy mozisikerek. E sematikus műfaj azonban meglepő módon újabban egyre kifinomultabb szerkezeteket használ.

A sitcom, a „helyzetkomédia” filmes szempontból a legunalmasabb műfajok egyike. Egy nappaliban (esetleg kávézóban) ülnek a szereplők, és vicceseket mondanak. Nem kifinomult képkompozíciók és szövevényes cselekmény a cél, hanem minél több néző megnevettetése. Mindennek ellenére néhány mai amerikai sitcom meglepően eredeti és bonyolult történetkezeléssel dolgozik – sok tekintetben érdekesebbel, mint az agyondicsért független filmek.

     A sitcom a situational comedy rövidítése: tegyünk egypár vicces szereplőt egy vicces szituációba és máris kész a bohózat. A klasszikus sitcom merev műfaji megkötésekkel dolgozik: leginkább négy-hat – eléggé egydimenziós, de néha egyenesen karikatúraszerű – főszereplő, egy, de legfeljebb két helyszín, a poénok után alákevert nevetés, huszonkét perc. Ezekkel a megkötésekkel dolgozott a műfaj klasszikusának számító M*A*S*H, Cheers és Frasier, valamint a Seinfeld, a Jóbarátok, a Will és Grace – és a mindezidáig gyér magyar sitcom kínálat Família Kft., Tea, Limonádé, Pasik, Egy rém rendes család – darabjai is.

     A sitcomokat rengetegen nézik. A MASH utolsó epizódját több mint százmillióan nézték élőben, csak Amerikában – de a Cheers, a Seinfeld vagy a Jóbarátok is több mint ötvenmillió nézőt vonzott. A legtöbben persze nem élőben követik a sitcomokat, hanem ismétlésben, például repülőn: az olcsóbb amerikai belföldi járatokon gyakorlatilag csak sitcomokat lehet látni. Ha mindezt összeadjuk, a sitcomok nézettsége lényegesen magasabb, mint akár a legnépszerűbb filmes szuperprodukcióké – akár az Avatáré, akár a Karib tenger kalózaié. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes komolyan venni ezt a műfajt.

     Bár a sitcom formailag erősen konzervatív műfaj, sem politikailag, sem ideológiailag nem nevezhető konzervatívnak. Vannak fekete sitcomok, melyek fekete szereplőkkel fekete közönségnek szólnak – olyan nagy filmsztárok is itt kezdték, mint Will Smith. És a meleg kapcsolatokat a sitcomok előbb hozták a tömegkultúra fősodrába, mint a hollywoodi filmek (különösen a Will és Grace és a Jóbarátok).

     A Jóbarátok óriási, globális sikere után a sitcomok kicsit megváltoztak. A Jóbarátok fedezte fel ugyanis, hogy a sitcomok nézői szeretnek szimpatikus és szép szereplőkkel azonosulni. A klasszikus sitcomok szereplőgárdája általában vicces, de nem túl elbűvölő, leginkább középkorú, az egészestés filmekhez nem elég sármos színészekből állt. A Jóbarátok csapata nem ilyen: a nézők nem csak a poénokért nézték ezt a sitcomot, hanem Courtney Cox és Jennifer Aniston bájai miatt is.

     A Jóbarátok jól megírt sorozat – a poénok időzítése hajszálpontosan ki van centizve, de ennek ellenére formailag ugyanolyan sablonos, mint a legtöbb klasszikus sitcom. A főszereplők továbbra is leginkább a nappaliban vagy a kávézóban ülnek és beszélgetnek a lehető legkonvencionálisabban filmezve. A formai újításokra épp a Jóbarátok utáni légüres térben került sor.

     Két sitcomról fogok részletesebben írni – a How I Met Your Motherről (magyarul: így jártam anyátokkal, Comedy Central) és a Communityról (magyarul: Balfékek, Pro4). A How I Met Your Mother sok tekintetben a Jóbarátok folytatásának tekinthető. Mindkét sitcom New Yorkban játszódik, fiatal és jólszituált szereplőkkel. A Jóbarátokban három fiú és három lány leginkább egy kávézóban lebzsel, a Hogyan ismertem meg anyádat (How I Met Your Mother) epizódjaiban két lány és három fiú többnyire egy sörözőben múlatja az időt. Mindkét sorozatban van egy fontos romantikus szál: a Jóbarátokban Ross és Rachel tíz éven át ívelő kapcsolata, az így jártam anyátokkalban Ted és Robin kicsit rövidebb románca.

     Narratív szempontból a How I Met Your Mother nagy újítása, hogy az egész történetet az egyik főszereplő, Ted meséli gyerekeinek 2030-ban – innen a cím: Hogyan ismertem meg anyádat. A 2030-as Ted viszont nem mindenttudó narrátor: néha nem emlékszik valaki nevére, néha rosszul emlékszik az eseményekre. Ráadásul, mivel a gyerekei tizenévesek, aktívan cenzúrázza a történteket – a füves cigit például szendviccsel helyettesíti be – ez egy igen termékeny visszatérő vizuális poén. Az unalmasabb részeknél „előreteker”, sokszor előre-hátra ugrál a történetben – emiatt a huszonkét perces epizódok tévés viszonylatban nagyon sok – átlagban ötven – különböző jelenetből állnak.

     De ennél radikálisabb megoldásokkal is él az így jártam anyátokkal. A Szerencsefillér című epizód a Mementóhoz és Visszafordíthatatlanhoz hasonló visszafelé haladó narratívát használ, a Három nap hónak pedig csak a legvégén derül ki, hogy a különböző cselekményszálak – amelyek a tradicionális sitcomokban mindig párhuzamosan zajlanak – itt különböző napokon történnek.

     Ezek a narratív megoldások nem igazán számítanak újdonságnak Hollywoodban. Az utóbbi tíz-húsz évben egyre több hollywoodi és független film készült, amely átvette (némileg lebutított formában) a hatvanas évek európai modernizmusának diffúz történetkezelését. Tarantino, Nolan, Soderbergh, Altman mind szeretnek eljátszani a párhuzamos, nem-lineáris vagy szétágazó történetkezeléssel. Most furcsa módon ezeket a modernizmustól ellesett trükköket veszi át a tévé az amerikai filmekből.

     E tekintetben a legjobb példa az így jártam anyátokkal egyik epizódja, a Lángoló méhész. Egy házibuli öt percét látjuk, három szemszögből. Az első öt perc az étkezőt mutatja, a második a nappalit, a harmadik a konyhát. A cselekményszálak persze ide-oda cikáznak ezek között a szobák között, így a néző csak a legvégére tudja összerakni a történetet.

     Mennyiben újdonság ez a történetkezelési módszer? Sok példa van arra, hogy egyazon jelenetet több nézőpontból mutasson meg egy film vagy egy regény – Dickens Kis Dorritjától kezdve Kurosawa Rashomonján keresztül Soderbergh Mint a kámforjáig és Gus Van Sant Elefántjáig. A Lángoló méhész annyiban hoz újítást ezekhez képest, hogy ugyanazt a történetet térbeli szeletei szerint bontja szét, nem a szereplők nézőpontjához igazítva. Szerkezetileg inkább hasonlít tehát Jarmush Mystery Trainjéhez vagy az 1995-ös Négy szobához, de van egy nagy különbség: a történet a szobákon keresztül ível.

A legközelebbi analógia talán Alan Ayckbourn 1973-as dráma-trilógiája, a Normann hódítás, ahol a trilógiát alkotó három dráma ugyanazt a hétvégét meséli el, mindegyik a ház egy-egy szobájára, illetve a kertre koncentrálva. Bár szerkezetileg ez pontosan ugyanaz a módszer, mint a Lángoló méhészé, de narratív szempontból óriási a különbség. Míg Ayckbourn drámáit bármilyen sorrendben elő lehet adni és önmagukban is megállják a helyüket, a Lángoló méhész ötperces párhuzamos keresztmetszetei teljesen értelmezhetetlenek a másik két cselekményvonal nélkül.

A legérdekesebb ebben a narratív szerkezetben a szobák közötti átjárás. Az étkezőben vagyunk, amikor egy női sikolyt hallunk a konyhából és Barney, a megrögzött nőcsábász zavartan kikiabál a félig kinyitott konyhaajtóból, hogy semmi nem történt. A néző ezen a ponton – Barney karakterét ismerve – feltételezheti, hogy Barney egyik csábítási kísérlete vallott kudarcot, de mint a konyhai öt percben látjuk, nem ez történik. Ám nem mindig csak az kelti fel kíváncsiságunkat, amit – mert nem az épp aktuális szobában történik – nem látunk. Látjuk például, hogy az általában konfliktuskerülő Ted elkezd kiabálni legjobb barátja főnökével. A néző – aki jól ismeri Ted karakterét – nem tud mit kezdeni ezzel a jelenettel. Csak később, a konyhában tudjuk meg, miért viselkedett így. Ezek a történetdarabok úgy illeszkednek össze, mint egy kirakójáték darabjai, amelyek csak az epizód legvégén állnak össze. Mindez persze a megnevettetés szolgálatában áll – a legtöbb poénon így kétszer nevet a néző.

     A párhuzamos szálakat az epizód végén természetesen össze kell hozni. Ez szintén jól ismert probléma a kortárs amerikai filmekben: a Rövidre vágva történetében a földrengés, a Magnóliában az égből potyogó békák szolgálják a párhuzamos szálakat összekötő motívumot – mindegy, hogy a történet melyik szálán haladunk éppen, a földrengést mindenhol érezni lehet. A Lángoló méhész pontosan ugyanezt a történetkezelési trükköt használja: a címszereplő lángoló méhész a konyhából az étkezőn és a nappalin át kirohan a házból, egyesítve a három párhuzamos szálat.

     Az így jártam anyátokkal persze nem ezekkel a kifinomult narratív truvájokkal éri el, hogy hétfőn este nyolckor minden héten tízmillióan üljenek le a tévé elé, és hogy többszáz rajongói weboldala legyen, melyek közül a legnépszerűbbeket hetente többmillióan látogatják. A sorozat írói még egy trükköt eltanultak ugyanis a Jóbarátoktól. Ha a közönség egy romantikus szállal azonosulni tud, ez mindennél jobban megnöveli a nézőszámot. A nézők azért tolerálják ezeket a narratív csavarokat, mert nagyon szeretnék együtt látni a sitcom két legnépszerűbb szereplőjét, Barney-t és Robint.

     Az így jártam anyátokkal tehát ügyesen egyensúlyoz a klasszikus sitcom-formula és a narratív újítások között. A Community ezzel szemben radikálisan szakít a klisékkel. Láttuk, hogy az így jártam anyátokkal gyakran reflektál a sitcom műjaji elemeire. A Balfékek viszont folyamatosan és tudatosan emlékezteti a nézőt, hogy sitcomot néz – igazi brechti elidegenítő tévésorozat. Ez az elbeszélés több szintjén is megnyilvánul. A legfontosabb visszatérő elem, hogy az egyik főszereplő, Abed, aki kicsit autista-gyanús sorozat-junkie, a sitcom különböző jeleneteit tévésorozatokhoz vagy filmekhez hasonlítja és a barátait tévészereplőkhöz – többek között a klasszikus sitcomok szereplőihez.

A Community e tekintetben a sitcomok Tarantinója. Nem mintha különösebben véres vagy erőszakos lenne – ez az egyik legnagyobb amerikai tévécsatornán csütörtök este nyolckor elképzelhetetlen. Akár Tarantino filmjei, tele van tömegkulturális utalásokkal és a tömegkultúra sablonjaival, amelyeket egyszerre használ és parodizál. A Tarantino-analógia másik fontos aspektusa, hogy a Community ugyanúgy feszegeti a lineáris narratívát, mint Tarantino.

Ennek legszebb példája a 2011-es Káoszelmélet kezdőknek című epizód. Hét párhuzamos valóságot látunk: attól függően, hogy a csapat melyik tagja megy le beengedni a pizzafutárt, hét lehetséges verzióját látjuk a következő pár percnek. Ez a narratív szerkezet egyáltalán nem újdonság: Kie¶lowski Véletlene, a Fuss Lola, fuss, Resnais Smoking/No smokingja, a Nő kétszer (Sliding doors) mind ezzel a szerkezettel dolgozik, amely ráadásul szép irodalmi múltra is visszatekint: elég, ha Borgesre vagy Dickens Karácsonyi énekére gondolunk.

A Káoszelmélet kezdőknek viszont egy további csavart visz ebbe a narratív szerkezetbe, kicsit hasonlóképpen mint az így jártam anyátokkal Lángoló méhésze. A párhuzamos valóságok kiegészítik egymást: ami furcsaságnak tűnik az egyikben, az egy másikban nyeri el értelmét. Britta például egész este furcsán viselkedik – egyáltalán nem úgy, ahogy szokott. Az első néhány párhuzamos valóságban egyre furcsább lesz és csak a legvégén derül ki, hogy teljesen be van tépve (az összes párhuzamos valóságban). Pierce, akit – zseniális szereposztás – a hetvenes-nyolcvanas évek kultikus komikusa, Chevy Chase játszik, minden párhuzamos valóságban másként, és egyre erőltetettebben szövi bele a beszélgetésbe, hogy egy repülő vécéjében levarrta Eartha Kittet. Jeff és Annie majdnem csókolózik az egyik párhuzamos valóságban, de a következő párhuzamos valóságokban kiderül, hogy egyikük sem szeretné ezt igazából. A párhuzamos valóságok egymás mellé helyezése tehát nem üres formai játék: jobban megértjük a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, mintha csak egyetlen lehetséges valóságot látnánk. És ami a legfontosabb, tekintve, hogy sitcomról van szó: az önmagukban is vicces párhuzamos valóságok egymás mellé helyezve még viccesebbek lesznek – mikor például megértjük, hogy Britta végig be volt tépve.

Egészestés játékfilmek esetében a bonyolult narratív játékokat néha eléggé fárasztó követni. A Magnólia például három órán át szövi keresztül-kasul a történet szálait – a végére a néző kimerül. A narratív szerkezettel való kísérletezést tehát az amerikai mainstreamben a filmektől átvették a tévésorozatok. A sitcomok sztenderd huszonkét perce viszont éppen megfelelő időtartam, hogy ne unja el az ember a narratív bűvészkedést. És persze az sem elhanyagolandó, hogy a sitcomot nézve időnként még nevetni is lehet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10875