Magyar MűhelyA magyar dokumentumfilm-kánonÉleslátó igazmondásZalán Vince
Kelecsényi László
Kritikus szellemű, a társadalom krízishelyzeteire érzékeny dokumentumfilmezés nélkül nincs erős filmművészet. A filmtörténeti kánonból, a legjobb filmeket számon tartó listákról mégis rendre kiszorul. A magyar játékfilm-művészetet többször is tizenkettőzték, először 1968-ban, a „Budapesti 12”, aztán az államosítás évfordulóján is, végül készült egy millenniumi 12, de a dokumentumfilmeket soha. Kovács András Nehéz emberekje bekerült az egyik ilyen listára, az emlékek szerint a 23. helyre, de a többi filmet hallgatás övezte. Ez adta az ötletet, hogy próbáljunk összeállítani egy listát. Egy javaslatot a listára. Közös előzetes szavazás során kialakult a mi 12-őnk, ezekről fogunk beszélgetni.
Zalán Vince: Három és fél évtized filmjeiből alakult ki a mezőny. Abból az időszakból, amikor a politika szolgálólánya volt a dokfilm, nem került be egyetlen mű sem, és a legutolsó évekből sem választottunk. A kortársi alkotások megítélése mindig sokkal nehezebb, mint azoké, melyeknek már múltja van.
Kelecsényi László: Ledöntöttük a 17 perces ostoba forgalmazási határt, amely kísérőműsorrá nyomorított egy-egy dokfilmet. Válogatásunkban több sokórás alkotás szerepel. És van egy-két vesztes műfaj. A poétikus stílus egy kivételével nem került be, és a kísérletező film sem, amelyből rengeteg kézsült a BBS égisze alatt, például Bódy Gábor, Erdély Miklós és Forgács Péter sem került be a mi tucatunkba.
Z.V.: Pedig a kísérletezésnek fontos szerepe van a magyar filmben. Az említett alkotók (például Bódy, Forgács) külföldön talán nagyobb sikert arattak, mint itthon. Mindazonáltal filmjeik elidegeníthetetlen részei a hazai filmtörténetnek.
K.L.: Időrendben haladunk, mert a listánk semmiképp sem kíván értéksorrend lenni. A hatvanas évek általunk választott filmjei mind a jelenkorra reflektálnak. Akkor még nem volt meg az a lehetőség, hogy a történelmi múlt nagy bűneivel foglalkozzanak.
Z.V.: Tabutémák bőven voltak: második világháború, második magyar hadsereg, kommunista hatalomátvétel, személyi kultusz, kitelepítések, munkatáborok, és persze 1956. Ezekről csak a nyolcvanas évek fellazuló korszakában lehetett forgatni. Arról is beszélnünk kell, hogy a jól sikerült hazai dokfilmek, nem a hivatalos dokumentumfilm-stúdió produktumai. Vagy valamelyik játékfilmstúdióban, vagy a BBS-ben készültek. A HDF-ben (Híradó és Dokumentumfilm Stúdió) nemigen tudott olyan mű megszületni, amely fel tudta volna venni a versenyt ezekkel. A HDF alkotói állandó politikai ellenőrzés alatt álltak, működött az előcenzúra, mely csírájában, még ötlet formájában elfojtotta a merészebb kezdeményezéseket.
K.L.: Sára Sándor 1962-ben forgatott egy megdöbbentő látleletet a magyar cigányság életmódjáról, sorsáról. Az a megdöbbentő benne, hogy nem sokat változott az elmúlt ötven év alatt a cigányság helyzete, legfeljebb annyiban, hogy most eufemisztikusan a romák problémáiról beszélünk vagy hallgatunk.
Z.V.: Jogos a felvetésed. Akkoriban kb. 300.000-re volt tehető a cigány lakosság száma, mára ez megduplázódott…
K.L.: ...talán több is...
Z.V.: …ám a helyzetük tovább romlott. Sára filmje olyan, mint egy jajkiáltás, amely akkor nemigen kapott visszhangot. Fő erénye a társadalmi problémaérzékenység mellett, hogy visszavette a filmművészet jogát a dokfilm terén. Képi megvalósításában rendkívüli, ha a kortársi filmekhez hasonlítjuk. A valóság művészi formát kapott Sára és Gaál, az operatőr által. Szőts, Mönich és Jancsó korábbi filmjeinek nyomában járt. Szinte fotókból áll a film, mégis: rengeteg képsort tudunk felidézni belőle, például, ahogyan a mezítlábas cigánygyerekek jönnek az országúton, ahogy Petőfit szavalnak – költői régióba emeli az egészet.
K.L.: Olyan esztétikai megformáltsága van, melyet a későbbi magyar alkotások, sajnos vagy nem, elveszítettek. Ebben nagy szerepe volt Sára „költői realista” fotóstílusának, annak az érzékenységnek, amire a főiskolai felvételije idején azt mondták, „az elvtárs úgy látszik a Life magazinnak dolgozik”.
Z.V.: Azért ez a film elért a közönséghez, és jobban benne van még a mai köztudatban is, mint sok későbbi mozgókép. A stílusa egyik formálója az volt, hogy még nem direkt hanggal készült. Kép és szöveg itt különálló entitás, kontrapunktikus szerkezetben jelenik meg, ezért nem válik unalmassá egy percre sem.
K.L.: Az 1964-es Nehéz emberek öt feltaláló sorsát mutatja be, egy írott riportsorozat alapján készült , és voltak „melléktermékei” (Schaár Erzsébet portré és a szalagház ügy). És volt előzménye, hiszen a csőkutas öntözés kieszelője, már főhőse volt Makk Károly 1961-es játékfilmjének, a Megszállottaknak. Ha van a filmnek politikai előrevivő szerepe a társadalomban, akkor Kovács Andrásnak ez a műve ilyen volt. Amikor forgatták, még csak viták zajlottak az állampárton belül egy új gazdasági irányítási rendszer bevezetéséről. A bemutatás után hónapokig vita zajlott körülötte, az Új Írás folyóirat hasábjain pro és kontra szólaltak meg a közéleti témák iránt érdeklődők és az ügyek felelősei. Mintha valami dugót húztak volna ki, és a palackból kiszabadult az önálló gondolkodás és a felelős vita szelleme.
Z.V.: Kovács András egy franciaországi tanulmányútja után készítette, az európai dokfilm hagyományai is belejátszottak a forgatásba. A „nehéz ember” ezután köznyelvi kifejezéssé vált. Azokat illették, akik mást akartak, jobbat akartak, nem törődtek bele a változtathatatlanba. Akkoriban úgy fogalmazták meg ezt, hogy vannak emberek, akik a saját szakállukra is felépítik a szocializmust. A feltalálók, újítók a fejlődés előrelendítői lehettek volna, de valamennyiük ügye így vagy úgy zsákutcába jutott. Mégis történt egy áttörés: polgárjogot nyert az ilyen típusú alkotások forgatása. Kiderült, hogy a dokumentumfilm képes tevőlegesen beleavatkozni a politikai/társadalmi életbe. A Nehéz emberek lényegében játékfilmként funkcionált. A magyar új hullám egyik alapfilmje lett, és meghatározta Kovács későbbi pályafutását, további filmjei problémavilágát.
K.L.: A Filmkultúra folyóiratban jelent meg az a híres kiáltvány, Szociológiai filmcsoportot! címen, amely aztán hosszú évekre programot adott a hazai dokfilm készítésnek. Ekkor még benne jártunk az új gazdasági mechanizmus lendületében, de már 68 után voltunk, és mindenki érezte, hogy megtört a lendület, hogy véget ért valami, hogy ez nem fog így menni. Ez időben, 1970-ben készült Schiffer Fekete vonat című filmje. A hangsúly itt is a cigányság sorsának alakulásán van. Úgy érezhetjük magunkat, mintha a középkorba jutnánk vissza. Olyan embertelen körülmények között élnek az ingázó munkások, ami szinte hihetetlen. A politikai vezetés munkástémájú filmeket óhajtott látni, és nagy ledöbbenés követte ezt a filmet, amikor szembesültünk azzal, hogy embertelen módon él a munkásosztály java része.
Z.V.: Sokrétegű ez a film. Az erőltetett nagyipari fejlesztések áldozatait látjuk. A munkaerőre a nagyvárosban van szükség, és a munkások az ország legelmaradottabb vidékéről járnak dolgozni, ingáznak oda-vissza (hogy Sára és Gaál filmjének címével éljünk) hat-hét órát utaznak haza, aztán ugyanannyit vissza Pestre, a munkahelyükre. Ennek az emberi vetületét látjuk Schiffernél. A nagy makromozgások mellett a film megmutatta a legszemélyesebb drámát is, hogy nem lehet úgy egy családot rendesen működtetni, hogy a családfő, az apa, hetente csak néhány órát tartózkodik felesége és gyermekei körében, szabadidejét nyomorúságos fővárosi munkásszállásokon tölti. Andor Tamás fényképezte mostoha körülmények között, de már direkt hangfelvételi technikával, ami részben megkönnyítette az alkotók dolgát, részben a költőiségtől a szociografikusság felé terelte a filmet. A BBS már szoros kapcsolatban állt közgazdászokkal, szociológusokkal, tehát pontos információik lehettek a napi aktualitásokról, a politikai helyzetről. A társadalomtudomány és a dokumentumfilmezés mondhatni „közös háztartásba” lépett.
K.L.: A határozat még ma is botrányt tudott okozni. 1972-ben arról szólt a történet, hogy miként akarnak felsőbb pártutasításra leváltani egy jól dolgozó téesz-elnököt, és miként áll ellent a tagság ennek a felsőbb verdiktnek, persze csak addig, amíg valóban ellent tud állni. A mai botrányt pedig az okozta, hogy egy probléma-érzékeny író a film DVD-kiadásának „fülszövegére” odaírta, hogy ez még most is aktuális, mire a visszavonták a példányokat, és az inkriminált mondatot törölték. Ezzel is igazolták, hogy valóban nagyon aktuális még A határozat.
Z.V.: Gazdag Gyulának ez már a harmadik feltűnést keltő dokfilmje (Hosszú futásodra mindig számíthatunk, Válogatás), és Ember Judittal közösen forgatta, aki talán a magyar filmtörténet legtöbbet betiltott rendezője. (Gazdag sem maradt nagyon le tőle.) Ez volt az első olyan filmünk, amely leleplezte azt, hogy miként hatol be a pártirányítás a társadalomba. Konkrét jelenetekben mutatta meg ezt. Félelmetes, amikor egy beszélgetés során a részvevők megpróbálják kitalálni, mit gondol a párttitkár, mit szeretne hallani tőlük. Jankura Péter kamerája tetten éri a belső változást, ami kiül a szereplő arcára, akik előző pillanatban még nem tudták, mit kell mondaniuk. S még valamiben leleplező ez és a korábban emlegetett Gazdag-filmek: a köznyelv megmutatásában. Nem a filmes köznyelvről, hanem a hétköznapi beszédről van szó. Ahogy a szereplők nem tudják magukat kifejezni, csak avítt politikai zsargonban, az egyszerűen nevetséges. Bejött a nézőtéren a hatás, a nyelvhasználat leleplezte le a kádereket.
K.L.: Huszárik filmverse, a Tisztelet az öregasszonyoknak valóságos felüdülés az előzőekhez képest. Egy igazi filmpoémáról van szó. Kicsit zavartak is vagyunk vele kapcsolatban, hogy mit keres ez a nagyon megformált mű a sok tényfeltáró filmdolgozat sorában. Képről képre, montázs-lista alapján kellene elemezni az effektjeit, a kis remekmű hatásmechanizmusát.
Z.V.: Ez egy lírai film, amely dokumentumanyagokat használ – színesben. Kifejezetten artisztikus célja volt. De hát van ilyen stílus a dokfilmen belül is. Utalok itt Joris Ivens Eső című művére, vagy René Claire Felvonásközére. Tehát van ilyen hagyomány. Különleges műfaj ez, kicsit hasonlít Bódy későbbi kísérleteihez, aki a szeriális montázs elméletét az Elégiára alapozta.
K.L.: A fogalom jó értelmében vett monstrum lett a Nevelésügyi sorozat. Öt önálló egyéniség, öt alkotó fogott össze, hogy ugyanannak a témának más-más szegmentumát tárják föl, konkrétan a hazai pedagógia helyzetét. A jövő útja az iskola, mindennek az alapja a jó iskola – hirdetik az alkotók (Dárday, Mihályfy, Szalai, Vitézy, Wilt). Azt hiszem ennél a több éven át forgatott sorozatnál találták ki Dárdayék a társadalmi forgalmazást. Mivel nem volt komoly esély, hogy a hivatalos forgalmazás által eljutnak ezek a filmek a célközönséghez, ők maguk szervezték meg filmjeik találkozását a nézőkkel, vidéki vetítéseket, ankétokat.
Z.V.: Ötször másfél-két óra, már ezért is nehéz volt az útja. Talán ez az első olyan vállalkozás az egész hazai filmgyártásban, amely tudatosan társadalmi céllal készült, hogy a mozgókép szinte behatoljon a mindennapokba, hogy a film cselekvő erő legyen. A pedagógia területének komplex feltárását tűzték ki célul. Tudatos, időt és nyersanyagot nem kímélő munkamódszerük rendkívüli a magyar dokfilm történetében.
K.L.: Hogyan dolgoztak ők öten együtt?
Z.V.: Ez a film egy többéves együtt gondolkodás eredménye. Az egyes részek forgatásában nem mindegyikük vett részt, de nagyon fontos volt, ami a felvétel előtt történt. Hosszú viták során alakult ki, s amikor elkezdtek forgatni, mindenkiben kikristályosodott a feladat, amiről forgat. Közös lett a gondolkodás, de külön-külön működött a kéz, amely a kamerát fogta, vagy irányította.
K.L.: Kósa Ferenc ugyanebben az időben forgatta a Küldetést, melynek alcíme tudatja a nézővel, hogy ez egy dupla film első része: Portréfilm Balczó Andrásról. Ez a mű valójában játékfilm hatású volt, játékfilmstúdióban készült, nagy moziban forgalmazták, és a hatása is hasonló, sőt óriási volt. A világ legjobb öttusázójának tartott Balczót társadalomkritikára, „beolvasásra” készteti a portré ürügyén.
Z.V.: Ez valóban egy portré a kiváló öttusázótól, aki visszavonulása után a versenyeken levert akadályokat rakosgatja vissza. Ebben a szituációban találkozunk vele. Balczó szinte végig a versenyekről beszél és a sport szervezetéről. Csak a végén bukkannak fel a hittel, a vallással kapcsolatos gondolatai. Ez tabutémának számított akkor. Amikor halevés közben a társadalmi visszásságokról beszél, és közben köpködi a szálkákat, ezt mondja: „ha te elhiszed nekem, amit én hazudok neked, és én is elhiszem, amit te hazudsz nekem, akkor a mi szövetségünk szilárd és megbonthatatlan”. Ennél pontosabban a kádárizmus lényeget nemigen fejezték ki máshol sem.
K.L.: Nem véletlen, hogy a moziban a vetítések során több előadáson beletapsoltak a nézők. Nem lehet pontosan megmondani, hogy ez az éleslátó igazmondás, vagy a vallásosság őszinte bevallása verte ki a biztosítékot a pártközpontban.
Z.V.: Talán az utóbbi, mert a vallás volt a nagyobb tabu, a rendszert hellyel-közzel azért lehetett kritizálni. Nagyon rosszul alakult a film forgalmazása. Mivel csak a Puskinban kezdték vetíteni napi egy előadásban, ez olyan felfokozott érdeklődést vonzott köré, ami látványos sorban állásokat eredményezett.
K.L.: Még jegyüzérek is akadtak.
Z.V.: Ha több moziban vetítették volna, nem alakul ki ekkora felhajtás. Így botrányossá vált a forgalmazása. Aztán Balczó és Kósa sok ankéton vett részt a filmmel Pesten és vidéken, ahol az emberek nagy lelkesedéssel fogadták őket.
K.L.: Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy van a Küldetésnek egy második része, amely szintén Kósának egy földijéről szól, Béres Józsefről…
Z.V.: Dobozban maradt, és nem sokkal a rendszerváltás előtt került csak bemutatásra. A Béres-film nem olyan jó, mint a Balczó-film, nem véletlenül siklottunk el mellette.
K.L.: A Vannak változásoknak irodalmi, pontosabban szociográfiai indíttatása volt. Végh Antal írónak megjelent egy riportja egy nagyon elmaradott kelet-magyarországi településről. Ez adta az ötletet a Gulyás-testvéreknek, hogy a témában vizsgálódni, majd forgatni kezdjenek. A filmjük több etapban készült, más-más időben, más-más technikai feltételek között.
Z.V.: Még mint amatőrfilmesek kezdték forgatni az első snitteket. Később készítettek nagyobb hatású produkciókat is, gondolok itt, a Malenkij robotra vagy a Törvénysértés nélkül című filmjeikre. Hogy mégis ezt választottuk, talán az volt az oka, hogy ők mindig is az intézményes kereteken kívül dolgoztak, legföljebb fél lábbal voltak benn a hivatásos keretek között. Függetlenek tudtak maradni. És ebből a filmből is irodalmi-politikai vita kerekedett, megszólalt az írószövetségi elnök, Darvas József és nem hallgatott a „kicsi mérges öregúr”, Lengyel József sem. Igazi és folyamatos valóságfeltárást végeztek, és már ezért is nagyon tiszteletreméltó ez a munkájuk. Penészlek a falu neve, mondjuk ki. Mintha beszélőnév lenne, ami már elmond mindent, mielőtt bármit tudnánk a helyszínről.
K.L.: Tizenkét választott filmünk közül leginkább ez nincs benne a kánonokban, mintha elfelejtették volna, nem esik szó róla.
Z.V.: Talán ők maguk is fontosabbnak tartanak más filmjeiket.
K.L.: A továbbiakban olyan filmekről beszélünk, mikor már enyhült a politikai cenzúra, és a rendezők szabadabban választhattak az addig nem elemzett, tabunak számító témák közül. Ember Judit Pócspetrije egy 1948-as justizmord nyomába eredt. Mit tudott a kamera hozzátenni a tényekhez?
Z.V.: Hosszú ideig foglalkoztatta őt ez a téma. Kutatott, nyomozott az ügyben. Hihetetlen elszántsággal dolgozott, és mélységes türelem, empátia élt benne. A régi kényes témát nagyfokú érzékenységgel járta körbe. Olyan ez a film, mint egy passiójáték, bűnökről, árulásokról, az emberi kiszolgáltatottságról, a történelem igazságtalanságairól, a sok hazugságról. Nem mellesleg: ez a filmje is évekig be volt tiltva.
K.L.: A passiójáték nagyon találó kifejezés, hiszen sok-sok olyan történetünk van, amikről most beszélgetünk, amely mind szenvedéstörténet. Nem egyedül egy-egy emberé, hanem szinte az egész népességé. Nemzeti szenvedéstörténetek, mint például a magyarság második világháborús szerepvállalása, amelyről Sára Sándor fogatott. Éveket áldozott arra a produkcióra, melyet Pergőtűzként emelgetünk.
Z.V.: Krónika címen indult, 25 részes tévé-sorozatként. Ebből lett az öt egész estét betöltő pentalógia, a Pergőtűz.
K.L.: Jószerivel nincs is más ebben, mint azok a bizonyos beszélő fejek. De azokhoz az arcokhoz emberek tartoznak, s amiket mondnak, az a történelem cinikus orcátlanságáról szól, felháborító, mai napig megemészthetetlen tények hangzanak el.
Z.V.: Későbbi korok történész kutatói mazsolázhatnak majd benne. Olyan a Pergőtűz, mint egy hatalmas regény. Vannak művészi értelemben kimagasló európai filmregények, például Rivette és Fassbinder rendezésében, méltán melléjük állítható Sára alkotása. Egy monumentális dokumentum-regény. Az alkotómunka jelentős része a vágószobában zajlott, amikor a megismert tényeket az összefüggések rendje szerint sorba állította. Talán ez volt a legnagyobb tabut kibeszélő film. Korábban Nemeskürty ugyan már közreadott egy kisebb könyvet a doni katasztrófáról, de ilyen mélységben ő nem ment bele a témába. Talán a Pergőtűz és a Pócspetri a magyar dokumentumfilm két hatalmas csúcsa.
K.L.: Akkor mit mondunk a Recskre? Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia közös munkájára? Mintha ez is egy háborúról szólna, melyet nem külső ellenséggel vívnak, nem is polgárháború. Az állam meg akarja semmisíteni, eltüntetni a föld színéről az ellenségeit. Bizonyított tény, hogy az ötvenes évek elején létre hozott recski kényszermunkatábor, melynek Böszörményi mellett, Faludy György is foglya volt, megsemmisítő táborként jött létre.
Z.V.: Talán a korábban említett két film szerkezete tökéletesebb, jobban kimunkált. Viszont ez a film megelőzte a történelmi kutatást. A Recskből meg lehetett tudni olyan tényeket, melyeket még a történészek sem tudtak, vagy nem tártak nyilvánosság elé, vagy nem is foglalkoztak velük. A két alkotónak az ellenoldalt, az ávósokat is sikerült szóra bírniuk. Ritka pillanatai ezek a magyar dokfilmnek. Kaptak is emiatt fenyegetéseket a rendezők, úgyhogy hihetetlen nagy bátorság volt ez a részükről.
K.L.: Utolsó filmünk a 12-es mustrában Almási Tamás ózdi „monstruma”. A monstrum kifejezés itt nem a mű terjedelmére vonatkozik, hanem a témájára, a tárgyára. Schiffer Pál mellett ő volt, aki hosszas és fáradságos munkával feltérképezte egy szocialista nagyüzem agóniáját, de emberi sorsokon, egyéni drámákon keresztül. Döbbenetes képsorokat látunk, példának csak a Meddő című rész képsorait említeném, ahol az emberek, a rendszerváltás nagy vesztesei, a hulladék hulladékát kutatják és próbálják értékesíteni.
Z.V.: Ha a rendszerváltozás előtti és utáni évek történetét meg kellene írni, ezt Almási filmje alapján meg lehetne tenni. Szinte minden részlete benne van annak a folyamatnak, amit privatizációnak neveztek, amely ott több ezer ember és családja sorsát érintette. Egy sorozatról van szó, egyetlen filmben nem lehetett feldolgozni a változások kihatásait (bár készült egyestés összefoglaló is belőle). Szívós, hatalmas munkával létrejött produktum, örök dokumentum. Almásinak, aki játékfilmesből igazolt át, ez a legfontosabb műve.
K.L.: Szabadon válogattunk, de mégsem ejtettünk szót a televíziós produktumokról.
Z.V.: A válogatásunkban azért nem szerepeltek, mert szinte nem is láthatók. Levetítették egyszer, és a többi néma csend. A tévé egyébként is a nyilvánosság más csatornája. Amit moziban, igaz, olykor csak nehézségek árán, de be lehetett mutatni, az a tévében valóban politikai tabu maradt. Azt látja több millió ember, a moziba jóval kevesebben mennek el. A tévében egyébként sokkal drasztikusabban mutatkozott meg a cenzúra. Egyszerűen előcenzúra volt, a rázós ügyek el sem juthattak a forgatásig. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne becsülnénk azoknak a rendezőknek a törekvéseit, akik megpróbáltak szembe szállni ezzel a gyakorlattal.
K.L.: A dokumentaristák nagyon sokszor és joggal érzik magukat háttérbe szorítottnak. Vigasztalásukra, már ha egyáltalán vigaszra szorulnak, el lehet mondani, hogy az ő munkáik őrzik meg jobban a jelenkort. Mondjuk ötven év múlva, ha lesz még világ, és lesz még mozgókép, amelyeket nem tudom milyen csodakütyün néznek majd az utódaink, az ő filmjeik lesznek a múlt őrzői. A kíváncsi történész, ha érdeklődik a régi dolgok felől, sokkal többet megtud ezekből a dokfilmekből, mint az ilyen-olyan divatos dramaturgiák szerint forgatott fikciós filmekből.
Z.V.: Egyetértek. Idővel a dokumentumfilm értékei gazdagodnak, a fikciós sémák avulnak. A múló idő nekik kedvez.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1641 átlag: 5.3 |
 |
|
