KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/december
AMERIKAI ELNÖKFILMEK
• Baski Sándor: Hollywood választ Az Obama-ciklus filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Varga Zoltán: Bábok és babok Foky Ottó (1927-2012)
FILM / ZENE
• Huber Zoltán: „Ahol a vadrózsa nő” Nick Cave a filmvásznon
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 3. rész
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Margitházi Beja: Fogaskerekek Crulic – A túlvilágra vezető út
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Lucifer bérgyilkosa Boss
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Szövegszextett David Mitchell: Felhőatlasz

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marilyn

Marilyn Monroe – 3. rész

A védtelenség diszkrét bája

Ádám Péter

Ötven éve halt meg a filmtörténet legnagyobb hatású szex-idolja.

 

I wanna be loved by you / just you and nobody else but you...énekli Marilyn Monroe az 1928-as év nagy slágerét a Van, aki forrón szereti (1959) híres lokál-jelenetében; a két sor akár mottója is lehetne a sztár életének: és csakugyan, Marilyn Monroe egész életében szeretetre és elfogadásra vágyott, csakhogy ezt – a dallal ellentétben – nem egy bizonyos férfitól várta, hanem az egész világtól. Nem kis részben ez a kielégíthetetlen szeretetéhség is közrejátszhatott e nagy tehetség fokozatos széthullásában és korai halálában.

 

Miután Marilyn – Arthur Miller rábeszélésére – elfogadja Sugar Kane szerepét Billy Wilder új filmjében, keserűen felsóhajt:

– A legostobább szerep, amit valaha is ajánlottak!

Hamisan éneklő alkoholista dizőz, aki ukulelén játszik; és aki úgy barátkozik a női zenekar két muzsikusával, hogy közben észre se veszi: mindkettő férfi... Hát ennyire hülyének nézik? Még úgy is, hogy az egyik legismertebb amerikai értelmiségi felesége? Arról nem is beszélve, akkor már jó másfél éve, hogy nem forgatott. Hogyan fogja megállni a helyét? Hogyan győzi le a kamera előtti szorongást, lesz úrrá a rá jellemző öngyötrő perfekcionizmuson? Billy Wilder nem sajnálja a fáradságot: Marilyn megnyugtatására Los Angeles-ből New Yorkba repül, együtt a film két férfi-főszereplőjével, Jack Lemmonnal és Tony Curtis-szel. Mintha csak sejtené: Marilyn olyan nélkülözhetetlen „hozzávalója” ennek a filmnek, mint kelt tésztának az élesztő.

Marilyn akkortájt fedezi fel, hogy újra terhes. Keményen elhatározza, ezúttal jobban vigyáz a magzatra. Legszívesebben azonnal nemet mondana az új szerepre, de Millernek más a véleménye. Hiszen csak öt hétről van szó. Szeptember közepére már túl is lesz rajta, akkor kedvére pihenhet. Marilyn nagy nehezen beadja a derekát, és 1958. augusztus 4-én el is kezdődnek a Van, aki forrón szereti munkálatai.

A forgatásról – hála Tony Curtis és Marc A. Vieira The Making of Some Like It Hot című 2009-es könyvének – Marilyn elképesztő (gyakran több órás) késéseitől egészen a nem ritkán ötvenszer ismételt jelenetekig úgyszólván mindent tudunk. (Arról, hogy a színésznőnek milyen nagy probléma volt a dialógus memorizálása – „Where’s that Bourbon?” –, már volt szó.) Billy Wilder értetlenül áll a szakma valamennyi szabályát felrúgó viselkedés előtt (ő úgy gondolta, Marilyn a Foxon akar bosszút állni). Akárhogyan is, a színésznőnek egyre rosszabb az ázsiója: Hollywood akkoriban kezdi rebesgetni, ő is ugyanolyan bolond, mint az anyja...

A Van, aki forrón szereti november elején kerül dobozba. A forgatás Marilyn szeszélyei miatt tizennyolc nappal lett hosszabb, a büdzsé pedig több százezer dollárral több a tervezettnél. Billy Wilder dühében nemcsak hogy nem hívja meg a színésznőt a stáb búcsú-bulijára, de a Legénylakás című következő filmjében – kicsinyes bosszú – még ki is figurázza. Pedig Sugar Kane szerepét Marilynen kívül senki más nem tudta volna ilyen hitelesen, egyetlen hamis hang nélkül eljátszani. A Van, aki forrón szereti ma már kultuszfilm, és egyik legértékesebb darabja Marilyn filmográfiájának. A színésznő, aki a forgatás után kórházban próbálja kipihenni a fáradalmakat, azzal a feltett szándékkal tér vissza New Yorkba, hogy ettől az időtől fogva csak a születendő babára összpontosít. Hiába. December 17-én, öt hónapos magzattal a méhében, ismét elvetél.

A színésznő férjét okolja kétségbeesésében, úgy érzi, nem lett volna szabad vállalnia a forgatással járó feszültséget. Újabb öngyilkossági kísérlet. Bár Millerrel gyakorlatilag külön élnek, mégis az ő karján jelenik meg üdén és sugárzón a Van, aki forrón szereti márciusi premierjén. Filmnek még nem volt ekkora sikere az Egyesült Államokban: az új Billy Wilder vígjáték sorra dönti a nézettségi rekordokat. „I’m Through with love...” – búgja szomorúan Sugar Kane a zongorán ülve. Ugyanezt Marilyn is elmondhatná. De ő nemcsak a szerelemmel számolt le, leszámolt az élettel is. Mintha ettől az időtől fogva valami leküldhetetlen erő húzná, rántaná le a mélybe, és mintha ettől fogva a színésznő, beletörődve a megmásíthatatlanba, már minden védekezés nélkül adná át magát a benne lakozó szörnynek.

Jóllehet Marilyn továbbra is húzódozik a Kallódó emberektől, Miller mindenáron meg akarja nyerni feleségét a filmnek. Ezért is szemelte ki – Mongomery Clift és Eli Wallach mellett – Clark Gable-t a harmadik férfi főszerepre. Marilyn amellett, hogy kislánykora óta csodálja Az elfújta a szél sztárját, mindig is valóságos apafigurát látott benne. Bár az öregedő Gable már jó ideje nem a régi, Mongomery Clift pedig súlyos alkoholista, az ilyen ajánlatra nem lehet nemet mondani. Még akkor sem, ha John Huston a nevadai sivatag tűzforró katlanát választotta a forgatás helyszínéül.

Ezzel egyidejűleg a Foxnak is eszébe jut, hogy az 1956-os szerződés szerint Marilyn még tartozik nekik egy filmmel. Ami jó ürügy a forgatás újbóli elhalasztására. A Fox először az Álom luxuskivitelbent javasolja, a film azonban, bár mind a kisregényt, mind a belőle készült forgatókönyvet Truman Capote jegyzi, nem hozza lázba a színésznőt. Aki úgy gondolja, a szerepben csak önmagát ismételné. Ekkor Jerry Wald, a 20th Century Fox új igazgatója más javaslattal áll elő, és a készülő George Cukor-féle Szeressünk! (Let’s Make Love) női főszerepét ajánlja Marilynnek. A partnere Gregory Peck lett volna, de a férfi végül nem vállalta a Marilynnel való forgatás feszültségét. Ekkor jut eszébe Millernek: mi lenne, ha az épp Amerikában turnézó francia sanzonénekest és filmszínészt, Yves Montand-t kérnék fel a férfi főszerepre? Montand, igaz, nem nagyon tud angolul, de sebaj: a drámaíró vállalja, hogy hozzáigazítja a dialógust a francia férfi akcentusához. Montand szerencsére igent mond, a Fox pedig áldását adja az ötletre.

Ekkorra már helyrehozhatatlanul elromlott a drámaíró meg a színésznő idillnek induló házassága. Ezt mindketten tudják, még ha – egyelőre legalábbis – egyikük sem akarja, meri nyíltan kimondani. Marilyn úgy érzi, a férje becsapta, félrevezette, elárulta. Miller is belátja: tévedett, ő se tudja feleségét amannak rosszabbik énjétől megvédeni. Rezignáltan beletörődik, előbb-utóbb mindenképp el fogja veszíteni Marilynt. A férfinak azonban mindez már nem is annyira fájdalom, mint inkább megkönnyebbülés. Egy ideje amúgy is külön utakon járnak. Egyes életrajzírók szerint a színésznőnek ismét vannak szeretői, többek közt John F. Kennedy szenátor, akivel még 1954-ben ismerkedett meg. Akárhogyan is, Hollywoodba való visszatértekor Marilyn mély depresszióba zuhan. Egyes feltételezések szerint az idegösszeroppanás ideje egybeesett annak a hírnek a hivatalos bejelentésével, hogy John F. Kennedy indul az amerikai elnökválasztáson (más szóval a szenátor esetében válásról immár szó sem lehet).

New York-i analitikusa az újabb krízis hírére egy Los Angeles-i kollégájához, Ralf Greensonhoz küldi a színésznőt (annál is inkább, mivel a férfi rendelőjébe jár a hollywoodi sztárok színe-java). Greenson doktor negyvenes éveinek végén járó, jóképű deresedő férfi, elégedett férj, boldog családapa. Marilyn azonban, bár bizalmába fogadja az analitikust, nem éri be a rendszeres heti szeánszokkal. Ha reggel képtelen felkelni, ha úgy érzi, megint úrrá lett rajta a depresszió, ha éjszaka rémálmok gyötrik, mindegy, hány óra van, telefonon azonnal Greenson doktort hívja segítségül. A férfi pedig – mint egy „gondoskodó anya” – ennek az egy esetnek szenteli minden idejét, figyelmét, energiáját, sőt, felrúgva a lélekelemzés legelemibb szabályait, attól sem riad vissza, hogy családjának is bemutassa, mi több, családtagként kezelje világhírű páciensét.

Lehet, hogy ez is belejátszik a dologba, mindenesetre, tény: a Szeressünk! forgatása sokkal lendületesebben megy, mint ahogy várható volt. Marilyn természetesen most is hű önmagához (késések, szövegmemorizálási nehézségek stb.), de mintha valamivel összefogottabb, fegyelmezettebb volna. Lehet, hogy a francia partner is belejátszik a dologba? Annyi bizonyos, hogy a színésznő felnéz a sanzonénekesre, aki férfiként is tetszik neki. Montand humora és öniróniája ugyanúgy hatással van rá, mint „egzotikus” varázsa, kiegyensúlyozottsága és színészi tehetsége. Persze, hogy megfordul a fejében, milyen boldog lehetne ezzel a férfival, aki egy kicsit olyan, mintha DiMaggiónak és Millernek volna a keveréke. Ő biztosan vigyázna rá, nem úgy, mint a másik kettő! Tudna neki biztonságot, önbizalmat adni! Marilyn és Montand együtt próbálnak, Marilyn igyekszik javítani valamit Montand borzalmas kiejtésén, a férfi pedig arra próbálja megtanítani partnerét, hogyan győzheti le a lámpalázat, lehet úrrá a félelmein.

Majd amikor egy reggel Marilyn nem hajlandó bemenni a stúdióba, úgy dönt, hogy személyesen megy érte. Nem kellett messzire mennie. 1960 januárjában a Miller- és a Montand-házaspár két egymás melletti bungalót bérel a Los Angeles-i Beverly Hills Hotelban: a 20-ast meg a 21-est. De addigra Simone Signoret már visszautazott Európába, és a hisztérikus jelenetek elől Miller is visszamenekült Roxbury melletti tanyájának magányába. Mintha – szerény nagyvonalúsággal, és nem minden méltóság nélkül – mindketten hátrább léptek volna, talán mert tisztában voltak vele, úgyse tudják megakadályozni az elkerülhetetlent. Ami természetesen be is következett. De hogyan is történhetett volna másképp, amikor azon a bizonyos reggelen a világ legerotikusabbnak számító színésznője a selyemágynemű alatt teljesen pucéran fogadja a hálószobájába lépő férfit?

A liezonnak egykettőre híre futamodik Hollywoodban. A világlapok is szétkürtölik. Marilyn és Montand már együtt megy Billy Wilder Legénylakásának premierjére. Montand egyszerre nagyon büszke Marilynre, de zavartan feszeng is mellette, talán mert fogalma sincs, hogyan fog kimászni ebből a csapdából. Akárhogyan is, ez a jelentéktelen film jó pár varázslatos pillanatot köszönhet a kettejük közt szövődő szerelmi kapcsolatnak. Marilyn nagyon is el tudná képzelni az életét Yves Montand mellett, a sanzonénekes viszont nem így látja a dolgot, és a forgatás végeztével minden tétovázás nélkül visszamegy feleségéhez Franciaországba. Simone Signoret megkapja az Oscar-díjat, és Montand is az övé. Marilynnek nem marad más, csak az altató meg az alkohol bódulata. Ami a filmet illeti, hiába a kitűnő zene, nem volt különösebb sikere. Ezen a limonádén már ő se tudott segíteni. Jóllehet ugyanolyan sugárzó, mint a többi filmjében, mintha egy kicsit megfáradt volna. Látni valóan egyre nehezebb elkendőzni, hogy ezt a gyönyörű női arcot egyre jobban kikezdi a fájdalom, a csalódás meg a ma­gány...

Alig két hét telt el a Szeressünk! utolsó vége csapója után, máris kezdődik a Kallódó emberek forgatása. Marilyn, 1960. július 20-án, kime­rülten és szomorúan érkezik a helyszínre. Haja a sok szőkítés miatt élettelen szénaboglya, amit már lehetetlenség rendbe hozni (nem hiába visel parókát ebben a nem véletlenül fekete-fehér filmben). Ami a tönkrement arcbőrét illeti, a sminkesek kénytelenek a munkát már kora reggel elkezdeni, holott Marilyn ekkor még teljes öntudatlanságban hever az ágyon az előző este beszedett altatóktól. Szó, ami szó, ezt az arcot egyre nehezebb megtisztítani az évek során rákövesedett fájdalomtól. De a film nemcsak emiatt olyan nagy erőpróba; erőpróba azért is, mert Arthur Miller feleségének minden baját, házasságuk minden kudarcát beleírta a forgatókönyvbe. Ezért gyűlöli Marilyn annyira ezt a filmet: soha egyetlen szerep sem volt neki ennyire elfogadhatatlan, mint a Roslyné.

A Kallódó emberekben az az izgalmas, sőt, torokszorító, hogy a fikció nagyon közel áll a forgatás realitásához. Van abban valami jelképes, hogy Roslyn/Marilyn épp festi magát első megjelenésekor; mintha a film már a beállítással is sugallná, hogy a belőle áradó varázs nemcsak az érzelmeknek és valamiféle nagylelkűségnek a kisugárzása, hanem ezzel egyidejűleg konkrét és fáradságos munkának is végterméke. Míg Marilyn a nyugtatóktól kábán tántorog ide-oda, a három férfi főhős, együtt a rendezővel, üvegszám dönti magába a whiskyt. Maga a történet ugyan reményt sugall, de ezt a reményt minduntalan felülírja, megfakítja, megkeseríti a forgatás, vagyis az élet tragikuma: ez a csodálatos film nemcsak három főszereplőnek (Marilynnek, Clark Gable-nek és Montgomery Cliftnek), de egy kicsit Hollywood aranykorának is hattyúdala. Az utolsó jelenetet – a Clark Gable alakította Gay Langland és Roslyn hazafelé tart a teherautóban – 1960 novemberének legelején forgatják. Egyikük sem sejti: bármekkora is köztük a korkülönbség, mindkettőnek a Kallódó emberek az utolsó (Marilynnak az utolsó befejezett) filmje.

Miller a film forgatókönyvét 1957-ben még szerelmi ajándéknak szánta: Roslyn ugyanúgy szabad prédája a férfiaknak, mint ahogyan a vadlovak is Gaynek és Guidónak. Legalábbis így látta Marilynt Miller a forgatókönyv írásakor. Ártatlan és kiszolgáltatott áldozatnak. Azóta két év telt el, ez alatt az idő alatt az írónak teljesen megváltozott a véleménye. Szerinte Marilynben szemernyi gyöngédség sincs, ő a forgatás idején már nem törékenynek és sebezhetőnek tartja a színésznőt, hanem – épp ellenkezőleg – üresnek és teljesen érzéketlennek. Most már tudja: a felesége nem védtelen és kiszolgáltatott áldozat, hanem gonosz, bosszúálló és telhetetlenül köve­telődző szörnyeteg. Aki gátlástalanul manipulálja a férfiakat, játszik mások érzelmeivel, esztelenül rombolja emberi kapcsolatait, és csak azért fekszik le fűvel-fával, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon a férjének.

Miután az Arthur Millerrel kötött házassága is tönkrement, Montand pedig eltűnt az életéből, Marilynt egyre erőteljesebben húzza magához az örvény. Mint a fuldokló, úgy kapkod ide-oda. Mindez az akkortájt készült fotókon is látszik: üveges tekintet, fásult szomorúság. Hiába minden próbálkozás (levél, távirat, telefon), a francia sanzonénekestől nem jön semmi válasz. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb benne a Miller iránti gyűlölet. Kétségbeesését az öregedéstől való félelem is tetézi. Mi lesz vele? Lesz-e egyáltalán rendező, aki még hajlandó vele dolgozni? Hiszen már harmincnégy éves! És egyre gyakrabban hallani filmes berkekben, hogy nincs ki mind a négy kereke. 1960 augusztusában újabb öngyilkossági kísérlet. Következő év februárjában New York-i analitikusa, Marianne Kris pihenést javasol neki, de Marilyn nem szanatóriumba kerül, hanem – hogyan, hogyan nem – zárt osztályra.

Lehet, hogy az analitikus az újabb öngyilkosságot szerette volna elkerülni? Akárhogyan is, a zárt osztály nem hogy nem javít, de sokat ront az állapotán. Utóvégre mindig is ettől rettegett: hogy egy nap ő is pszichiátriai osztályra kerül, mint az anyja, mint a nagyanyja meg a többi őrült a felmenői közül. Lám, megtörtént, amitől félt. Az ünnepelt mozisztár, az Egyesült Államok elnökének szeretője kényszerzubbonyban vergődik egy gumiszobában, kábán a nyugtató injekcióktól. Még szerencse, hogy DiMaggio, akit egy ápolónő jóvoltából sikerült felhívnia, pár nappal később kimenti szorult helyzetéből. Most, hogy a tébolydától megmenekült, Greenson doktor az egyetlen reménye. Visszaköltözik Los Angeles-be, egyre több időt tölt az analitikusával, és közben magnetofonszalagra rögzíti, amit az együttlétek alatt képtelen neki elmondani.

Greenson doktor hovatovább teljesen átveszi az irányítást a színésznő életében. Tanácsokat ad a felkínált forgatókönyveket illetően, sőt, azt is megmondja, kivel érdemes és kivel nem Marilynnek kapcsolatot tartania (Di Maggiótól például ugyanúgy eltanácsolja védencét, mint Frank Sinatrától). 1961 októberében arra is sikerül rávennie a színésznőt, hogy egyik ismerősét, Eunice Murray-t alkalmazza házvezetőnőnek. Ettől fogva a volt ápolónő gondoskodik Marilynről, kíséri naponta a színésznőt Greenson doktorhoz, segít a különféle ügyek intézésében (valójában az a feladata, hogy megszűrje a látogatókat, és rendszeresen beszámoljon a történtekről Greensonnak).

Decemberben, kínos huzakodás után, Greenson doktor rábeszélésére Marilyn elfogadta a főszerepet George Cukor Valamit adni kell (Something Got to Give) című filmjében. A szerződésbe Greenson doktort is beveszik, övé a felelősség, hogy a színésznő minden alkalommal pontosan megjelenjen a forgatáson. Marilyn kényszeredetten igent mond, bár szíve szerint inkább nemet mondott volna. Tudja, sokat kockáztat. Két utolsó filmje – a Szeressünk! meg a Kallódó emberek – gyakorlatilag megbukott. Attól fél, hogy az új film nem is annyira újra lendületbe hozza, mint inkább dicstelenül lezárja a karrierjét.

1962 januárjában, ugyancsak Greenson ösztönzésére, házat vásárol Los Angeles Brentwood nevezetű negyedében. Most először van saját otthona. A ház két szárnyból álló földszintes mexikói stílusú villa, kis kerttel, úszómedencével. De a helyiségek konganak az ürességtől, bútorai szinte alig vannak, minden ruhája, holmija zsákokba tömve, még ágya sincs, földre fektetett matracon alszik. Hálószobájában a falak csupaszok, az ablakot vastag fekete függöny takarja. Marilyn ebben a házban tölti élete utolsó hat hónapját.

Jóllehet egy ideje újra találkozgat DiMaggióval, John F. Kennedy pedig az öccsével osztozik rajta, Marilyn magányosabb, mint valaha. Előfordul, hogy napokig nem is fürdik, és hogy semmi mást nem eszik keménytojáson meg kaviáron kívül. Máskor mint valami szellemalak, úgy jár-kel Los Angeles utcáin, meztelenül a ballonkabátja alatt, hol vadidegen járókelőknek kínálja fel magát, hol az otthonába hívott szerelőknek, akik persze hüledezve fogadják az ölükbe hulló ajándékot. Ekkor már fűvel-fával lefekszik. Éreznie kell, hogy még tetszik a férfiaknak, hogy még nem vesztette el erotikus varázsát. Hogy még él. Vajon képes-e még egyáltalán színészi munkára? A Valamit adni kell próbafelvételén azonban ismét mindenkit ámulatba ejtett elragadó játékával. De vajon ott lesz-e pontosan az április 23-ra kitűzött első forgatási napon?

Nem volt ott. Cukor katasztrófától tart, és méltán. Jobb híján belekezd a Marilyn nélküli jelenetek felvételébe. Ilyen azonban nincs sok. Májusban és júniusban a színésznő csak hét forgatási nap erejéig volt munkaképes. Mintha a kíméletlen küzdelem, amit az árnyaival vív, hovatovább minden idejét felemésztené; de amikor egy-egy napra vagy néhány órára emberfeletti elhatározással mégis ki tudja szakítani magát az örvényből – miként abban a jelenetben, amikor a filmbeli gyerekeivel hempereg vagy a kutyával játszik – elképesztő az alakítása. Soha ilyen varázslatos nem volt a mozivásznon.

Ennek az utolsó időszaknak alighanem 1962. május 19-e a legnevezetesebb dátuma. Marilyn – dacolva a Fox szigorú tilalmával és fenyegetőzésével – csak azért is New Yorkba repül, hogy részt vegyen a Kennedy elnök tiszteletére rendezett születésnapi ünnepségen. Ennek a kísértésnek nem tudott ellenállni. Micsoda elégtétel, hogy ő, a nevelőszülők és nevelőotthonok közt hányódó apátlan félárva, ott állhat testhezálló estélyiben a Madison Square Garden színpadán, a rá szegeződő tekintetek és kamerák középpontjában, és búgó hangon elénekelheti az ismert köszöntő versikét (mintha nem is országnak-világnak mondaná, hanem szeretkezés közben súgná titkos szeretőjének fülébe): „Happy birthday Mr President...” Egy pillanatra megállt az idő. Mintha legmerészebb álma vált volna valóra.

Nagy árat kellett fizetnie ezért a provokációért. John F. Kennedy az FBI tanácsára egyik pillanatról a másikra szakít vele. Marilyn hiába tárcsázza újra meg újra a fehér Házat, a megadott számon immár senki sem veszi fel a kagylót. Ráadásul pár hétre rá a Fox is kiadja az útját. A színésznő azonban nem törődik bele a vereségbe. Csodával határos módon még egyszer összeszedi magát, nemzetközi sajtóértekezletet hív össze, interjúkat ad, fényképezteti magát, mintegy bizonyítva: népszerűsége töretlen. Bármennyire is vesztésre állt, ismét sikerült „fordítania”: a Fox meghátrál, és nemcsak visszaveszi, nemcsak egymillió dolláros szerződést köt vele, de még a szabad rendezőválasztás jogával is megajándékozza. Lehet, hogy a Kennedy-testvérek keze is benne van a dologban? Lehet, hogy így akarták kiengesztelni? Vagy így akarták megvásárolni a hallgatását?

Hogy pontosan mi történt 1962 végzetes nyarán, ötven év távolából már nagyon nehéz, ha ugyan nem teljesen lehetetlen megállapítani. Igaz, hogy Marilyn rendbe jött valamennyire a Fox visszakozása után? Hogy tervei voltak, és bízott a jövőben? Vagy mindez nem volt más, csak a mániás-depressziós karakterek jól ismert időszakos felajzottsága, hiperaktivitása? Annyi bizonyos, hogy július közepe táján Robert Kennedy is szakít vele. Lehet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Marilyn úgy érzi, megint kijátszották, megint ejtették. A szakításra részéről hisztériás fenyegetőzés a válasz. Össze-vissza telefonál, a sajtónak, különböző közhivataloknak. Robert Kennedy megrémül. A férfi, akinek kilenc gyermeke van, akkortájt kapta „az év családapája” címet. Meg is tesz mindent, hogy jobb belátásra bírja a kétségbeesett színésznőt. Lehet, hogy ő adott utasítást a meggyilkolására?

Az életrajzírók, nem minden bizonyíték nélkül, másokat is gyanúba kevertek Robert Kennedy mellett. Emlegetik a gyilkosság lehetséges megrendelői, illetve végrehajtói közt a házvezetőnőt, Greenson doktort, az FBI-t, a CIA-t, de még a Maffiát is. De a legtöbb monográfia szerint – legalábbis ha hitelt adunk a gyilkosság hipotézisének – Robert Kennedy lehetett a tettes. Ahogy évekkel később kiderült, aznap a férfi legalább kétszer járt a helyszínen, mi több, Marilyn kétségbeesetten veszekedett is vele. És az se lehet teljesen véletlen, hogy augusztus 4-ről 5-re virradó éjjel az FBI „nagytakarítást” végzett Marilyn házában…

Akárhogyan is, olyan személyiség esetében, aki egész életében vadul pusztította magát, és aki mindig is legádázabb ellensége volt önmagának, nehéz hinni a gyilkosság teóriájában... Öngyilkosság? Vagy csak – egészen egyszerűen – gyógyszer-túladagolás, minden öngyilkossági szándék nélkül?

De csakugyan olyan fontos, hogy mi az igazság? Akinek az egész élete fantázia volt, annak miért ne maradhatna meg a halála is puszta fantáziának? Miért ne lehetne csakis az övé ez a halál, ha egyszer az életét szinte az egész világgal meg kellett osztania? Tény, hogy 1962. augusztus 5-én öles betűkkel adja hírül a világsajtó: Marilyn Monroe-t holtan találták az ágyában.

Pedig az, akit Marilyn Monroe-ként ismert a világ, sohase volt több légies látomásnál. Már ha egyáltalán létezett...

(Vége)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/12 32-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11611