KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/február
A SCI-FI HATÁRAI
• Schubert Gusztáv: Robo Sapiens Mesterséges Intelligencia – fények és árnyak
• Sepsi László: Szerelem világvége idején Sci-fi, románc, melodráma
• Benke Attila: Tudósítások az új rossz jövőről Filmanatómia: A sci-fi
• Baski Sándor: Szilaj gyönyörök Westworld
• Beregi Tamás: Gigabyte-ok diszkrét bája Videójátékok filmvásznon
JIM JARMUSCH
• Jankovics Márton: Titkos vérvonal Jim Jarmusch és a műfaji film
• Varró Attila: Talált versek Paterson
LATIN-AMERIKAI PORTRÉK
• Lichter Péter: Lebegés a fény hátán Emmanuel Lubezki
• Árva Márton: Emberek, akik ott voltak Új raj: Pablo Larraín
• Soós Tamás Dénes: Jackie
ÚJ RAJ
• Gelencsér Gábor: Oh, kárhozat! Kirill Szerebrennyikov
FILMMÚZEUM
• Harmat György: Bergman színre lép A nulladik opus
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Hitelesség terén nem lehet belekötni” Beszélgetés Rózsa Jánossal
• Tóth Klára: Egy színésznő regénye Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Sorsformáló rendezők Amszterdam
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: A ló túlsó oldala BoJack Horseman
• Roboz Gábor: Rejtélyek újabb szigete The Kettering Incident
KÖNYV
• Kelecsényi László: Életünk legszebb évei Zalán Vince: Film van, babám!
• Nagy V. Gergő: A menekülő test Lichter Péter: A láthatatlan birodalom
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Éjjel élnek Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye
• Varró Attila: A sztárok bűnei Ben Affleck: Az éjszaka törvénye
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Jó itt Az állampolgár
• Benke Attila: Idegen a Vadkeleten Kojot
• Forgács Nóra Kinga: A száműzött művészet Stefan Zweig: Búcsú Európától
• Teszár Dávid: Szekuláris megváltás Ártatlanok
FILM + ZENE
• Huber Zoltán: Kibeszélni a kibeszélhetetlent Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling
MOZI
• Kovács Gellért: Az alapító
• Kolozsi László: Aranjuezi szép napok
• Kovács Kata: Madeleine
• Tüske Zsuzsanna: Váratlan szépség
• Barkóczi Janka: Loving
• Huber Zoltán: A számolás joga
• Alföldi Nóra: Jézus, mobil, fejvadászok
• Vajda Judit: Másodállás
• Baski Sándor: Üdvözöljük Norvégiában!
• Kránicz Bence: A Nagy Fal
• Sándor Anna: Énekelj!
• Sepsi László: Széttörve
• Benke Attila: Vakfolt
• Varró Attila: Pattaya
DVD
• Soós Tamás Dénes: A látogatás
• Benke Attila: David Lean-klasszikusok
• Soós Tamás Dénes: Morgan
• Pápai Zsolt: A stanfordi börtönkísérlet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film + Zene

Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling

Kibeszélni a kibeszélhetetlent

Huber Zoltán

Hipnotikus utazás a sötétség szívébe.

 

Az ezredforduló környékén megjelent csúcsalbumai óta Nick Cave folyamatos harcot vív az öregedéssel és a kreatív megújulás kényszerével. A Bad Seeds keretein belül különleges dal- és szövegformákkal kísérletezett, vagy épp harcsabajuszt növesztett és megalapította minden idők egyik legkomolyabb vicczenekarát. Az állandó művészi reinkarnációhoz a mozgóképet is segítségül hívta, egyrészt az alkotótárs Warren Ellis-szel közös filmzenékkel, másrészt a róla forgatott dokumentumfilmekkel. Cave zenészként, íróként és színészként már korábban is szoros kapcsolatot ápolt a mozival (Huber Zoltán: Nick Cave a filmvásznon Filmvilág 2012/12.), de hogy ő maga (illetve a kifelé mutatott sztár-alteregója) főszereplővé lépjen elő, az újdonság. A 20000 Nap a Földön (Iain ForsythJane Pollard, 2014) minden korábbinál közelebb került a sajátos alkotói univerzumhoz és megragadta, ahogy életre kel a dal és ez által a művész is újjászületik.

A soron következő lemez felvételei közben azonban Cave egy balesetben elveszítette egyik gyermekét. Arthur fia halála után a zene rendkívüli jelentőségre tett szert, a Skeleton Tree címen kiadott album a trauma feldolgozási kísérletének megrendítő erejű lenyomata. Cave töredékesen hagyott, lázálomszerű szövegei halott istenekről, kihunyt szerelmekről, szellemvilágban bolyongó hősökről mesélnek, megpróbálva elmondani az elmondhatatlant. Andrew Dominik stábja ezt a folyamatot rögzítette mozgóképre és ezzel mintegy ki is terjesztette a Skeleton Tree világát. A One More Time with Feeling (2016) az album dalai köré épül (az összes elhangzik) és végül azt járja körbe, mennyit érthetünk meg, érezhetünk át a másik ember legmélyebb fájdalmából.

A rendhagyó, ellentmondásos dokumentumfilm ötletével Nick Cave kereste meg a rendezőt. A két ausztrál a Jesse James meggyilkolása… során már dolgozott együtt és Dominik elmondása szerint Cave azért választotta, mert nincsenek túlzottan szoros kapcsolatban. A kívülálló nézőpontja kulcsfontosságú, hisz egy ennyire mélyen személyes megrázkódtatás esetén nincsenek sablonok, sémák, fogódzók. Nincs helyes és helytelen, hazug vagy igaz gyász. Cave el is mondja a film során, valójában fogalma sincs arról, mit is csinál pontosan a kamera előtt és van-e egyáltalán bármi értelme az egésznek.

Nagyon olcsó, kényelmetlen és nincs rá jobb szó, gusztustalan lett volna, ha Dominik a gyászban, a tragédiában vájkált volna és egy fiatalember halálát zsákmányolja ki. Cave a film egy fontos pontján meggyónja, titkon gyakran álmodozott róla, hogy valami szörnyűség történik vele és lesz miről írnia. A kreativitáshoz, az alkotáshoz azonban szabadság kell és tér. A trauma kiszorít és megöl mindent, másnak nem hagy helyet.

Emiatt válik fontossá az, hogy a filmet csodálatos fekete-fehérben és 3D-ben rögzítették. A színek hiánya felerősíti a fényeket és a felületeket, a térhatás pedig szó szerint ránk zárul. Nem pillanthatunk oldalra, így láthatjuk, hogy a tragédia ott lappang a labirintusszerű terekben, a stúdióban, ott van mindenkinek az arcán. Amiről senki nem beszél, azt először csak halkan halljuk, majd végül hangosabb lesz mindennél.

Cave tétován próbál kiadni magából valamit, amitől nyilvánvalóan nem lehet megszabadulni. A fia haláláról nem lehet beszélni, mert a szavak, a vigaszul szánt egymondatos bölcsességek nem érnek el odáig, valahogyan mégis fel kell dolgozni a történteket. Ez a kínzó paradoxon adja az egész film vibráló feszültségét és innen indulnak ki azok a kérdések is, amik miatt a One More Time with Feeling több lesz, mint a Skeleton Tree kísérő klipmontázsa vagy egy gyermekét gyászoló szülő gyászmunkája.

A rendező passzívan sodródik, nem kérdez, nem avatkozik bele az események menetébe. Ahogyan Cave és Ellis is improvizációkból építik fel a dalokat, úgy Dominik is a véletlenekre bízza magát. Ezért indítja elrontott jelenetekkel a filmet és mutatja folyamatosan magát a stábot, a forgatás munkafázisait is. Ő maga sem biztos benne, a terápiás hasznon túl van-e létjogosultsága a filmjének és egyáltalán a közönség elé tárható-e.

A trauma kizökkent térből és időből, idegen helyre repít, más emberré tesz, de számít-e utána bármi igazán? A One More Time with Feeling egyszerre szép és lehengerlő filmélmény, amit leírni egészen kényelmetlen érzés. Nick Cave csodálatos dalokba és egy fantasztikus filmbe zárja a fia halálát. Egy művész nem tehet mást, mi pedig eljuthatunk arra a sötét, gyönyörű, borzasztó helyre, ahová jobb lenne, ha soha senkinek nem kellene eljutnia.

 

Az Uránia és a BUDOKU bemutatója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13099