KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Drogfilmek

Tényleg félek, vagy csak a szer hat?

Vágvölgyi B. András

Nemcsak a narkó-kereskedelem, a függőség, a leszokás, az anyagos tragédia folyamatos jelenléte köti össze a drogot és a mozgóképet. A jó filmes fikció – betépett vízió.

 

A narkótéma már az egészen korai idõkben átitatta a filmtörténetet, a morfinista orvos éppúgy toposz lett, mint a polgárháborúba ájult Kína ópiumbarlangjai mélyén az ernyedten fekvõ, csontsovány, szájukhoz csõpipát illesztõ kulik, a dealer ugyanolyan könnyen értelmezhetõ szerep lett, mint a hõsszerelmes vagy a bonviván, a „kolumbiaiak” éppannyira adekvát megjelenési formája a Sátánnak, a Gonosznak, mint a Szovjet, a náci Sturmkommando vagy a Godzilla.

A mámor, a szenvedély, a függõség, a mindehhez kapcsolódó pénz, hírnév, hatalom elsõrendû mozgástere a mozgókép vásári mûnemének, de a narkotikum nemcsak téma, hanem sajátlagosan egy tõrõl fakad vele a celluloid-illuzionizmus. Drog s mozgókép egytestvér – már amennyiben. A mozgókép a fantázia leKÉPzõdése, a tudattalan felburjánzása, mesterséges mennyország, poklok pokla, ahol a delírium nem szalmaláng – hogy a Költõt idézzem. Mikor Lumière-ék megöntözték az öntözõt, azzal még csak a hétköznapi gereblyés-geg került új médiára, ám amikor Méliès-nél pislantott a hold, az már álom volt, nagyívû remény az agy és a lélek rejtett zugolyainak bejárására.

 

 

Marcuse és a riffkabilok

 

Drog-film van egypupú, drog-film van kétpupú (és más); van drogfilm, amelyiket a társadalom problémái izgatják. Van amelyiket a psziché drámája, a személyiség leépülése. És van drogfilm, amelyik a kábítószer hatásmechanizmusára hajaz, lehet aztán ez egyszerûbb szerkezet – a kaleidoszkópszerû absztrakt mozgás biztos, hogy hatvanas évekbeli alkotást jelöl, s Hoffmann mérnök véletlen felfedezésének gyümölcsét, az LSD-t hirdeti. Van aztán, aki korának technikai színvonalán, trükkökkel manipulál, vágással vagy digitális torzítással, inzertált képpel, vagy kettõs expozícióval, szörnyszülöttek felbukkanásával, vagy megnyúló, hosszú folyosókkal, opálos fényekkel.

„Tényleg félek, vagy csak a szer hat?” – ahogy Víg Mihály, a Tarr-filmek állandó, s mára már díjjal is jutalmazott zeneszerzõje kérdezi.

A drog-filmeket lehet kronologikusan, filmtörténetileg, tartalmuk, közelítésük alapján, és lehet persze a felhasznált drogok szerint is csoportosítani. A cannabis-származékokhoz köthetõ filmek gyerekségek, kamasztörténetek, iskolai órák szünetében a fiúvécében elpattintott rigók, egy-egy kósza joint, hatvanas évek, hippizmus, pozitív üzenet. Ha felnõttek szívják, akkor értelmiségi cucc, Marxról, Maóról, Marcuséról – jó, még Adornóról is – vitatkoznak, a családmodellük kommuna, a szexuális magatartásuk promiszkuus, a cél a Világszellemmel való együttnyargalás. A marijuana mellett cannabis-származék természetesen még a hasis, itt esetleg némi egzotikum is törhet a filmtörténetbe, riffkabil törzsi élet a marokkói Atlasz-hegység Ketama névre hallgató vidékén, ahol úgy hívják az anyagot, hogy „Allah csokija”, a kairói bazár, dealerek „India kapuja” környékén Bombayban, vagy Goa és egy elszállt party a Malabár-parton. Esetleg Isztambul, és akkor nem csak a szer hat, de tényleg félek: lásd Alan Parker és a Midnight Express.

Az ópiát-származékok általában a keményebb történetek alanyai, a már emlegetett ópiumbarlangok még az egzotikus hökkentések körébe számítanak, de a heroin már a legfontosabb filmfõszereplõk körébe tartozik. Ha a kereskedelem, akkor Vietnam-feeling, Aranyháromszög, drogbáró, aki egyszersmind hadúr, hetvenes évek. Zsoldosok, magánhadseregek, lélektelen nagykereskedõk és beõrült amerikaiak, akiket sokféle formában fogott meg a MÁSvilág.

A heroin sátáni filmfõszereplõ, hiszen erõs függõséget okoz, mondják, kifordítja az emberbõl a vérfarkast, jól követhetõ ez a motívum a legelsõ filmektõl olyan mai, korszerû alkotásokig, mint Daniel Aronofsky filmje, a Rekviem egy álomért. Jól vizualizálható a kanál, az öngyújtó- vagy gyertyalángon kezelendõ szer, az injekció, a felszívott vér – mint a Ponyvaregényben, vagy még inkább, ha kiskorú csinálja, mint Bertoluccinál, A Holdban –, és a leépülés képbe szerkesztése. A heroin, legalábbis filmes megjelenése nyomán, az ördöggel cimborálás, ilyenformán fausti eszköz. A koksz viszont a nagy élet nagy kelléke, száz dollár grammja, feltekert bankjeggyel vagy aranykanállal illesztik orrba a felhasználók, hippik helyett öltönyösök, a Reaganomics hozta be a kokaint (és hozzá a filmes toposz: a kolumbiaiak megjelenése a filmtörténetben). Kokótól pörög a Wall Street, a világ pénzpiacain fontos hangulati elem lett a fehér por, a feltekert százdolláros, a turbóporszívó-szerû orr. A kokain drága cucc, van viszont sörolcsó variánsa, igen kegyetlen, szar drog, a crack (kristályosított koksz nájlon-spangliban), minden-mindegy cucc, gettódrog, a New Jack Cinema karolta fel annak idején, Malvin Van Peebles, Ice-T, Ice Cube, a hiphop-kultúra és a szer-rap.

 

 

Drog-couture

 

A kábítószer is divattermék, mint a reformkonyha. Vegyük Amerikát! Ha az ötvenes évek a fû és a benzedrine jegyében telik, akkor a következõ évtized már fû, heroin, LSD. (A blaxploitation mozik közönségének akkoriban ment a hír, hogy az FBI tisztítatlan heroinnal gyilkolná – vagy legalábbis ritkítaná - a gettók népét.) Tehát a hatvanasok a fû népe, a hetvenes: heroin, nyolcvanas: kokain, kilencvenes: meg minden, anything goes, elõretörõben a szintetikusok.

Sorok írója ahhoz a generációhoz tartozik, mely a kábítószerekkel való ismerkedését a Szelíd motorosok drogjelenetével kezdte, mikor is a mozi elsõ ízben került el a magyar mozikba a hetvenes évek elején. Drog deal-lel nyit a film, Peter Fonda és Dennis Hopper begyûrik a zsét a motorok tankjába és irány Dél. Valamirevaló kultuszfilmhez illõn itt is van hippi- és kommuna-epizód, fû. A film fordulópontja a két csávó megismerkedése George-dzsal (Jack Nicholson), aki helyi ügyvéd, egy civil szervezet aktivistája (ACLU), majd George halála. A szelíd motorosok másságán felindult redneck-parasztok egy éjszaka rajtuk ütnek, s aljasul agyonverik George-ot. Honda és Hopper végre megérkeznek New Orleansba, a hely magasszintû kulináriájának megfelelõ vacsorába s némi kaliforniai vörösbe temetkeznek, s kupleráj-látogatást foganatosítanak. Amerika kapitánynak nincs kedve, kimennek a Mardi Gras felvonulásba ájult városba, egy temetõbe tévednek, itt kerül elõ a hippi-kommuna elöljárójának korábbi ajándéka, Hoffmann mérnök találmánya, a lizergénsav-dietilamid, azaz néhány bélyeg LSD. A hallucinogén szer hatásmechanizmusa a mából nézve bájos egyszerûséggel, némi halszemoptikával, és a mályva-mélylila irányába eltolt Technicolor színvilággal (mint a híres, walesi farmon felvett egykori Black Sabbath-lemez borítója), gyors vágással s némi reflektálatlan pszichoanalízissel (Peter Fonda a sírszobornõ ölében, csókokkal: „Mama, te rohadék, miért hagytál el!?”). A hallucinogén drog talán itt jelenik meg elsõleg a filmtörténetben, a kor egyik messiása az LSD volt, egyszer remélhetõleg az Electric Kool-Aid Acid Test, Tom Wolfe könyve is filmre kerül, s a riportázs fõszereplõjének, Ken Kesey halálával meg is érdemlõdne, hogy ez így legyen. (Kesey-ék LSD-szeánszokat abszolváltak San Franciscóban és az észak-kaliforniai La Hondában, ezáltal került a regényíró regényes élete riportkönyvbe.) Hasonló a sorsa a Félelem és reszketés Las Vegasban címû dolgozatnak, mely kultuszkönyv volt Amerikában a hetvenes évek elején, közepén, sokáig nem került vászonra, majd a kilencvenes évek végén Terry Gilliam megfilmesítette. A kiváló brit rendezõ, noha kitûnõ szereposztással dolgozott (Johnny Depp, Benicio del Toro) nem jutott túl ezen a minõsítésen: filmje megfilmesítése maradt Hunter S. Thompson beállt, keserû látomásának, az Amerikai Álom végének, nem lett belõle önálló univerzum, celluloid-kultusz: önálló életre képes Mû.

Roppant sok film foglalkozik sztárok narkókalandjaival, ilyen például Alex Cox alkotása a Sid és Nancy, ahol a Sex Pistols együttes basszere, meg a kurvája próbálnak túljutni magukon a New York-i Chelsea Hotelben, és a vége nem tud más lenni mint a Vég. Újabb idõk terméke, hogy az addikció-filmhez nem kell sztár, korán, mámorban elhalálozott tehetséges ember. A Trainspotting, nevezzük itt most mûfajidegenül britpopnak, a kilencvenes évek második felére oly divatossá lett szigetországi popfilm mûnemét, no name hõsökkel, periferiális közöséggel operál, a jó marketingnek köszönhetõen minden eddigit meghaladó sikerrel. Társadalmi választ ad a narkózisra, laza didaxissal.

 

 

Betépett vízió

 

Más típus, „Gondolkodj el az okain is tán” – típusú film például Otto Preminger Az aranykezû férfi címû dolgozata az ötvenes évekbõl, az ópiátfüggõ krupiéról, kinek börtönbõl szabadult rab lelke dobos szeretne lenni. Preminger e mûvében hozza azt a korszellembõl áradó leegyszerûsítést, amit sokáig a szocialista realizmus sajátjának hittünk, Frankie (Frank Sinatra) szabadul, leszokott a narkóról, hobbydobos lett a kóterban, folytatná élesben. Élete párja, Zash, frusztrált, tolókocsihoz kötött asszony, rokkantságát egy autóbalesetnek köszönheti, Frankie vezetett. Frankie életét Louis, a dealer és szerencsejáték ügynök valamint Shmitka, a kártyabarlang menedzsere teszik tönkre, míg Veréb, a korai baseball-sapka viselés úttörõje, úgyis mint rezonõr, valamint Molly (Kim Novak), a csupaszív bárleány és egykori szeretõ, segítik. A börtönorvos ajánlott Frankie-nek egy jóembert, akinek mániája, hogy egykori fegyenceket segítsen lehetõséggel, viszont nem bírja, ha átkúrják az agyát. Frankie nagyon ügyes osztó, ám befolyásolható, fõleg Louis és az anyag által. Csapódik jobbra, csapódik balra, már úgy tûnik visszafordíthatatlanul elbaltázza, mikor Zash a Frankie nyomában lihegõ Louis-t lelöki a lépcsõn, az átesik a korláton, szörnyethal, eddig a jó hír. A rossz hír viszont, hogy kiderül, Zash rokkantsága szimulálás, õ csak azért köti már évek óta tolószékhez magát, hogy Frankie-t így tartsa vissza a szánalmával, bûntudatával, nehogy elhagyja õt Mollyért. Zash-t eléri a végzet, futballbírói síppal belevisít a letartóztatni közelítõ nyominger arcába, majd átveti magát a korláton. A flaszteron még elrebegi, mennyire is szerette õ Frankie-t, aki viszont a végeképben tisztán, új reményekkel, új perspektívákkal vonul el Mollyval.

Ami jó ebben a filmben, az a hajdani görögöket megidézõ háromszögtörténet, viszont a szûken vett drogos része annyira életes, mint egy Eisenhower érából származó rendõrségi oktatófilm a narkotikumok hatásmechanizmusáról, vagy a körzeti ügyészek kábítószerügyi konferenciája Las Vegasban. Frank Sinatra ráadásul ripacskodik, elgiccseli a hiánypszichózist, színészi eszközei közelesen sem találkoznak az igényszinttel, Preminger mindezt pedig engedi. A jó ménage a trois és a rossz drogrészek mellett, ami jó ebben a filmben, az a stúdióforgatás körülményeinek maradéktalan kihasználása.

A mozgókép mindazonáltal nemcsak didaktikus, agitkás vagy kormánykampányos, PR-os választ tud felelni a drog-kérdésre; egy nagyszerû vizionárius, Alexandro Jodorowsky, a méltatlanul feledett, vagy még inkább sose meg se ismert chilei-mexikói filmrendezõ nyilatkozta egyszer, hogy õ azt várja a filmtõl, „amit az észak-amerikaiak többsége a hallucinogén kábítószerektõl”. Akik hozzájuthattak a Magyarországon nem vetített életmûhöz, A Vakondhoz vagy a Szent Hegyhez, azok tudják, mirõl beszélek. (A korai John Waters, vagy A radírfejes David Lynch szintén ehhez az irályhoz tart.) Az ilyetén közelítés talán a leghelyénvalóbb: a mozgókép mágia, gyógyhatás, a gyógyulás sámáni, medicine man-i, értelmezésében, a kábulat és a megvilágosulás termékeny érzését hordozza, ilyen formán maga a lélekbúvárlat és az álomfejtés. És akkor nemcsak a szer hat, de tényleg félek is, ami pedig jó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 12-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2471