KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/január
• Gerő András: Ferenc József Ottó Századunk tanúja
• Zsugán István: Volt egyszer egy Filmkultúra... Budapesti beszélgetés Bíró Yvette-tel
• Szilágyi Ákos: Hitler Adolf szupersztár A totalitárius kor mozija
• Antal István: Transzvesztiták New York alatt Emléksorok Jack Smithről
• Lukácsy Sándor: A Szabó család Amerikában A rádió aranykora
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Zabaltegi San Sebastian

• Szőts István: Ember a havasokból
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Vörös cirokmező
• Bikácsy Gergely: Mambru elment a háborúba
• Schubert Gusztáv: Kristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pere
• Fáber András: New York-i történetek
• Székely Gabriella: Dobjuk ki anyut a vonatból!
• Tamás Amaryllis: 9 és 1/2 hét
KÖNYV
• Szemadám György: A vamp apoteózisa Király Jenő: Karády mítosza és mágiája
KRÓNIKA
• N. N.: Montázs

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapesti beszélgetés Bíró Yvette-tel

Volt egyszer egy Filmkultúra...

Zsugán István

 

– Kedves Bíró Yvette! Örülök, hogy sokévi kényszerű szünet után újra Budapesten beszélgethetünk, méghozzá nyilvánosság számára.

– ... Van ebben a helyzetben valami irónia, hogy nekem kell válaszokat fogalmaznom interjú-kérdésekre, holott régebben legtöbbször az én feladatom volt kérdéseket feltenni mások számára. Az interjú műfajának lényege, hogy vallomásra készteti a megkérdezettet és ennek vannak bizonyos veszélyei. Az „önvallomásokkal” szemben eleve gyanakvó vagyok; ha valamihez érteni vélek, az inkább bizonyos kérdések megfogalmazása. Mondjam, hogy úgy érzem magam, mint amikor a hóhért akasztják?

Tehát várom a „bölcs”, kollegiális kérdéseket.

Induljunk el a kályhától, az életrajztól. A Filmlexikon hiányos adatait kiegészítve ilyesmiket tudnék felsorolni: Bíró Yvette Budapesten született, magyar-filozófia szakon szerzett diplomát, vagy tucat magyar filmnek volt dramaturgja, Makk Károly, Fábri Zoltán, Mészáros Márta és végül éveken át Jancsó Miklós mellett. A Gondolat Kiadónál két könyve látott napvilágot. A film drámaisága cíművel a filmtudomány kandidátusa lett. 65-től a Filmkultúra főszerkesztője, majd 76-ban, bizonyos viszontagságok után, eltanácsolták az országból. Úgy tudom, Párizsban és Amerikában két újabb könyve jelent meg.

Ez csakugyan megfelel az adatoknak. Hozzáteszem, hogy Profán Mitológia című könyvem, remélem, hogy végre, több mint ötéves huzavona után, itthon is kiadásra kerül, ezév első negyedében, a Magvető Kiadónál.

Folytassuk tehát onnan: a Filmkultúra már-már legendássá vált, úgynevezett „aranykorának” történetétől.

– 1965-ben hoztuk létre a folyóiratot, szinte a semmiből: egy 500 példányos, stencilezett belső szakmai közlöny-féleségként indult és tízezres példányszámmal végeztük. Olyan európai lapok példáit próbáltuk követni, mint a Cahiers du Cinéma vagy a Sight and Sound. Az volt a szándékunk, hogy összehozzuk mindazt, ami a világ filmművészetében történik – azzal, ami itthon készül. Hidat verni persze kockázatos vállalkozás; békében egyszerűen keresztül járnak a hídon, ha viszont baj van, háború idején, azonnal felrobbantják... Elég hamar meg is vádolták a lapot azzal, hogy elfogult, amire egyébként büszke is voltam, mert nem nivelláló módon írtunk mindenféléről, hanem értékek (hozzáteszem: nem szentesített értékek) mellett voltunk elfogultak. Dehát ez olyan pillanata volt az 56 utáni magyar történelemnek, mikor változások ígérkeztek általában a kultúrában, és ezen belül a filmben is biztató eredményeknek szurkolhattunk. Izgalmas feladat volt részt venni ezekben az igyekezetekben, olyan álláspontról, mely nem ítélkezni akart elsősorban, hanem szót emelni valami mellett, ami újnak, progresszívnek ígérkezett. Az úgynevezett „kis magyar konszolidáció” kezdete volt ez a rövidéletű szakasz, nyitás, ha úgy tetszik; amikor aztán bekövetkezett a reformtörekvések erőszakos „visszarendezése” a társadalomban, egykettőre megszületett a mi lapunk halálos ítélete is... Ladislav Galetának, a kitűnő zágrábi avantgarde rendezőnek egy szellemes mottója jut eszembe: „Mielőtt felmentem volna a létrán, lejöttem róla, mert elfelejtettem megtámasztani...” Valami hasonló történt velünk is.

De hát ez mégiscsak egy lelkes, sőt sikeres korszaka volt egy kulturális folyóiratnak, egyedülálló vállalkozás volt...

Természetes, hogy nagy lelkesedéssel csináltuk a lapot, amíg lehetett. Nálunk születtek meg efféle címkék vagy fogalmak, mint „kérdező film”, „cselekvő film”, stb., amelyek arra voltak hivatottak, hogy a magyar film akkori legprogresszívebb törekvéseit összefogják. Ez az igény hamar elvezetett az alkotói integritás követeléséig, nevezetesen, hogy minden szuverén rendező egyéniség azt mondhassa el a vásznon, amit akar és amire képes. Arra törekedtünk, hogy az alkotók körül olyan szellemi légkör és kritikusi gárda alakuljon ki, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy lényeges dolgokról beszéljenek, és főként nem gyerekded, didaktikus válaszok formájában, inkább hiteles jelzéseket, minél pontosabb kérdéseket megfogalmazva. A modern filmművészet eredményeinek példáival buzdítani akartunk, új gondolati és formai lehetőségekre figyelni. Aztán egy szép napon ez mégis csak „elég” lett az államkultúra számára.

Szakmai berkekben már-már hihetetlennek tetsző anekdoták keringtek akkoriban a Filmkultúra betiltásának történetéről: a minisztériumból a szerkesztőségbe küldött motoros futárról, egyebekről. Hogyan is történt valójában?

– Ma már szinte mulatságosnak hat az egész, de elmondhatom. Kiszedve, levonatban állt egy körinterjú, amelyben néhány jelentős magyar rendező, Fábri, Kovács, Makk és Kósa, elmondták, hogy szeretnék maguk intézni saját ügyeiket, magyarán: kifejtették az önálló alkotó stúdiók iránti igényüket. Az akkori filmfőigazgató ezt annyira vérlázító véleménynek minősítette, hogy fölszólított, vegyem ki a lapból a cikket, amit természetesen megtagadtam. Azonnali hatállyal felfüggesztett. De ez csak az utolsó csepp volt a pohárban, hiszen már 1972-ben megjelent a hivatalos pártállásfoglalás, amely súlyosan elmarasztalta a Filmkultúrái, részben azért, mert – úgymond – „objektivista”, elkötelezetlen; részben azért, mert a lap irányvonala „elfogult”, arisztokratikus. Mondjam, hogy a két vádpont elvileg is kizárta egymást? Ugyanis hogyan lehet valami egyszerre elfogult is meg „objektivista” is? De akkoriban persze nem volt mód vitára, érvelésre. Hol? Kivel?

Hα rövidéletű volt is a Filmkultúra, a közelmúlt hazai kultúr- és sajtótörténetének egyik fontos korszakáról beszélünk.

Remélem... A Filmkultúrának 1966/75-ig tartott ez a korszaka: mellesleg az egyik itthoni új könyvkiadó felkérésére válogatást készítek a lap legjobb írásaiból, ezért is töltöm most itthoni napjaim nagy részét a hírlaptárban. Újraolvasva a tizenöt-húsz évvel ezelőtti számokat, örömmel tapasztalom, hogy menynyire érvényesek maradtak a benne megjelent írások. Okkal. A lap írói gárdáját a kulturális élet legkülönfélébb területéről verbuváltuk: olyan írók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok, közgazdászok publikáltak nálunk, akik a terület legautentikusabb gondolkodói voltak, s akik másutt kevésbé juthattak szóhoz. Általuk újfajta, organikus kapcsolat jött létre a kultúra jobbik része és a film között. Csak egy példa: Lukács György nagyjelentőségű interjúját mi készítettük 1968-ban, amelyben revideálta addigi, a filmet, mint műfajt jócskán lekezelő álláspontját és a hivatalos kelletlenkedéssel szemben, az akkori magyar film szerepét avantgarde-nak minősítette. Ez akkor, mondani sem kell, nagy stratégiai vívmány volt. Az efféle publikációk persze nem születtek könnyedén: Újhelyi Szilárd segítségével sikerült rávennünk Lukácsot, hogy végignézzen seregnyi új magyar és külföldi filmet, amelyekről hosszasan vitatkoztunk és, a rá akkor már jellemző szabadabb szellemi nyitottsággal, végül arra az álláspontra jutott, hogy a film művészet is lehet, sőt, olykor előőrs szerepet is vállalhat a többi művészettel szemben.

Visszatérve az eseménykrónikához: mi következett a Filmkultúra 1973/5. száma után, hogyan lett Bíró Yvette budapesti filmesztétából és lapszerkesztőből new yorki egyetemi tanár?

Miután megtagadtam, hogy kivegyem a lapból az említett ominózus írást, az akkori filmfőigazgató azonnali hatállyal fölmentett. Kirúgatott a filmgyárból is, és nem taníthattam tovább sem a filmfőiskolán, sem az egyetemen. Persze, az én ügyem csak egyik mellékeseménye volt az akkori „tisztogatási hullámnak”. Ekkoriban került sor a Haraszti-perre, a filozófusok kizárására, a Konrád-Szelényi szerzőpáros kiátkozására. Házkutatások, könyvelkobzások, rendőrségi kihallgatások, krimibe illő megfigyelések és utcai követések, utazás-megvonások stb., mind hozzátartoztak akkor hétköznapjainkhoz. Ami a legsúlyosabban érintett, az a teljes publikációs tilalom volt. Mikor aztán a BM közölte, hogy „nem emel kifogást az országból való távozásom ellen”, örömmel vettem Christian Metz meghívását a párizsi Ecole Pratique-ba, nem sejtve, mennyi ideig maradok... Most már több, mint hét éve tanítok a New York University filmtanszékén, előtte Jeruzsálemben tanítottam, majdnem három évig, azt megelőzően Berkeleyben és Stanfordon. Végül némi nyugat-berlini és római intermezzók után New Yorkban vetettem horgonyt, ez tűnt a legott-honosabban kihívó városnak a sok közül; ahogy Lakner Laci barátom egyszer mondta: olyan, mint Budapest, csak egy kicsit kisebb...

Milyen a filmoktatás rendszere Amerikában?

– Ezerféle. Egyetemenként más és más. Ahol én dolgozom, az olyan, mint egy művészeti akadémia, metodikájában talán leginkább a budapesti főiskolához hasonlít. Író-rendezőket képzünk, akik valamilyen diploma után jönnek hozzánk, három évre. Én a forgatókönyvírás mesterségét tanítom. Nagy és jóhírű iskola; olyan rendezők kerültek ki innen, mint Martin Scorsese, Jim Jarmusch, Spike Lee és Oliver Stone, hogy csak az Európában is ismerteket említsem. A NYU itt ellen-Hollywoodnak számít. Persze, közel sem hasonlít a hajdani nouvelle vague frissességére, de mégis ez a függetlenségre vágyó fiatalok központja. Élénk is a rivalizálás Amerika két nagy filmes centruma, a mindenható Los Angeles és a jóval nyitottabb, „európaibb” New York között. Számomra mindenesetre nem kevéssé inspiráló kihívás egy ennyire idegen és sokszínű közegben beinjekciózni a fiatalokba némi konvenció- és kommersz-ellenes, hollywoodi ízlés ellenes gondolkodásmódot.

Hα valaki ilyen mértékben, dramaturgként, kritikusként, lapszerkesztőként, több évtizeden át elkötelezett szurkolója volt a magyar filmnek, valószínűleg nem szakadhatott el tőle véglegesen, egycsapásra. Érdekelne, milyennek látszik New Yorkból nézve a mai magyar film helyzete.

– Mióta látogatóként többször itthon jártam, gondolom, természetes, hogy időm jó részét vetítőkben töltöttem. Viszolyognék ellenben attól, hogy afféle „messziről jött ember bölcseket mond” szerepre vállalkozzam. Két dolgot talán mégis megfogalmazhatok: vitáznék az első alapközhellyel, amivel mindig fogadnak: „válságban van a magyar filmművészet”. Mióta eszemet tudom, mindig is válságban volt a film, világszerte, hol ezért, hol azért. A különféle új iskolák, új hullámok mindig és mindenütt rövidéletűek voltak. Nem lehet a hatvanas évek szerepvállalását és csoporttudatát ma számonkérni. Nem beszélve arról, hogy még akkor is, legjobb filmjeink sem voltak hibátlan remekművek. (Kit is érdekelne igazán a tökéletes film?) Könnyedség, jólinformáltság, szellemes szerkezet sosem volt éppen a magyar film legerősebb oldala. De hát az ilyesmit megbocsátottuk azokért a merészebb politikai gesztusokért, amelyeket a politikusok helyett sokszor a művészek tettek meg. Tudjuk, hogy egy antidemokratikus rendszerben nemegyszer a művészet, a költészet vagy éppen a film kénytelen ellátni azokat a funkciókat, melyeket az intézmények nem látnak el. Amikor aztán a monolitikus politikai állapotok föloldódnak, érthető, hogy a művészetben zavar és bizonytalanság támad. Ezt a szerepváltási dilemmát érzem sok újabb filmben. A magyar filmnek az a pátoszteljes irányzata, amely egyébként – „tiszta” esztétikai szempontból – azelőtt is sokszor kételyeket ébresztett az emberben, és csak a legkiemelkedőbb művek esetében nyújtott felmentést a monumentalizálás súlya alól, a kevésbé sikeres vagy fáradtabb alkotásokon súlyos ballaszt, merő didakticizmus, ami hangzatosságba, szenvelgésbe, egyszerűsítő fekete-fehér ábrázolásba fullad. Valószínűleg ettől hatnak nehézkesnek ezek a filmek: önsajnálóak, önismétlődőnek tetszenek, és ezért képtelenek érzelmi hatást gyakorolni a nézőre. Ki szereti, ha szájába rágják az elemi igazságokat, ha kioktatják?

Amit a leginkább hiányolok az új magyar filmek többségéből, az az irónia: az őszintébb, emberibb viszony saját ügyetlenségeinkhez, tudatlanságainkhoz, gyarlóságainkhoz. Egészségesebb dolog volna önmagunkat megkérdőjelezni, esetleg megmosolyogni, mint felmagasztalni. Filmes barátaim privát társaságban elbűvölően színesek, villódzóak, szellemesek, a filmvásznon súlyosak, ájtatosak, szakadatlanul szenvednek.

És a dokumentumfilmek?

– Reveláló erejűek, vitathatatlanul. Nagy tett kimondani végre az évtizedeken át elhazudott tényeket. Csak itt is van bennem aggodalom: elérhetik-e a kívánt hatást ebben a formában? Nem egyszerűen a szigorú kompozíció hiányáról van szó – tisztelet, persze, a kivételnek – hanem a kérdező és kérdezett közötti viszonyok nyíltsága, bensősége hiányzik sokszor. Hiába halmozzák egymásra a valójában megtörtént szörnyűségeket, a szerző személyes részvétele híján elvész a film drámai hatása. Hisz végülis interpretációt várunk, nem ömlesztett anyagot. Talán nem árt rá emlékeztetni: a struktúra maga is mondanivaló, a szerkezet is értelmezés, vallomás. Több szigorral és alkotói személyességgel messzibbre lehetne jutni az elemi közlés öröménél. A dokumentumfilm rendezőjének is el kellene vállalnia saját esendőségét, a kérdezés és elrendezés személyes korlátozottságát.

Amerikai barátaim jegyezték meg, hogy minden magyar filmben állandóan zuhog az eső, dúlnak a szélviharok, metaforikus és tényleges kataklizmák pusztítanak... Dehát ezeket a kataklizmákat végül mégiscsak túléltük, így-úgy-amúgy. Következésképp valamivel több szerénységgel, iróniával beszélhetnénk magunkról, a velünk történtekről... Az is feltűnő, hogy a magyar rendezők még mindig minden filmjükbe a „Mindenséget” igyekeznek belezsúfolni, világháborútól a deportálásokon át az egyéb történelmi földrengésekig, miközben sokszor megfeledkeznek a nem-történelemcsináló ember autentikus, abszurd vagy kínzó történetéről. A Filmvilágban közölt, múltkori cikkemben idéztem az irónia egy szellemes definícióját, mely szerint tulajdonképpen „guillotin a költészet szolgálatában”. Nos, ezt a mondást meg is fordíthatnám: nagyon elkelne egy olyan művészi magatartás, ahol az irónia költészetté válna a guillotin szolgálatában; más szóval formálna, értelmezne, alakítana, annak érdekében, hogy elpusztítsa azt, ami arra érdemes...

Konvencionálisan kötelező zárókérdés: nem áll szándékában hazatérni, itthon tanítani?

– Őszintén érdekel minden, ami itthon történik, igyekszem nyomon követni az eseményeket, bár ez egyre nehezebb. Mégis, az elmúlt 13 év alatt figyelmes külső megfigyelő vált belőlem: a tér- és időbeli távolság következtében már nem vagyok szerves része, résztvevője ennek a kultúrának. De ha bárkinek igénye volna valamiféle együttműködésre, természetesen örömmel vállalkoznék rá. Minden dialógus kísérlet dolga. Két félen múlik, hogy sikerül-e vagy sem. Számomra mindenesetre új kapcsolat kezdetét jelentené, mely jellegénél fogva is merőben más volna, mint amilyen a régi volt. Addig is azonban írok, a filmről és a film számára. Szeretném hinni, hogy ez is része lehet egy majdani szabadabb párbeszédnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/01 05-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4676